A fogyatékos sógornőm megütötte a kislányomat, a férjem nem segít. Elváljak?
A férjem testvére 42 éves, értelmi fogyatékos és mozgásban is korlátozott. Nyilván amikor hozzámentem a férjemhez, tudtam a testvéréről és úgy voltam vele, hogy ő is ember, az állapotáról nem tehet, így kell elfogadni. A sógornőmet az anyósom és az apósom ápolják, értelmileg kb. egy négyéves gyerek szintjén van, ki tud menni wc-re, de hosszabb távon nem tud egyedül közlekedni, kerekesszékeznie kell. Kb. úgy kezelik, mint egy kisbabát, úgy is hívják, körbeugrálják és mindent megengednek neki.
A sógornőm az utóbbi 1-1,5 évben házsártos, követelőző és goromba lett, kétszer megütötte a most hároméves kislányunkat. Mindkét alkalommal ott voltunk többen is, mindenki látta, hogy a lányom semmi rosszat nem tett (egyszer egy kis labdát nyújtott neki, egyszer egy szelet almát), a férjem családja mégis a sógornőm pártjára állt. Először az anyósom próbált tagadni (elesett magáról, csak játszottak), de amikor jeleztem, hogy mindannyian a saját szemünkkel láttuk mi történt, végül annyit tudott mondani, hogy Zsuzsuka nem tehet róla.
A férjem két tűz között érzi magát, én nem érzem biztonságban a kislányomat és nagyon aggaszt, hogy ha van egy ilyen komoly probléma, nem a megoldásra törekednek, hanem az elsikálásra. Minden hétvégén, ünnepen, szabadnapon ott vagyunk az anyóséknál (az utóbbi 3 hétben nem), természetesen segítünk a kertben, sőt, anyailag is, ugyanis Zsuzsuka meglehetősen sokba kerül (erről talán majd egy másik kérdésben írok). A férjemmel abban maradtunk, hogy Zsuzsu és a lányunk nem maradhatnak kettesben, de ez nem jött be, ugyanis előbbit abszolút nem érdekli, hogy mások látják-e, hogy mit csinál. A fizikai bántalmazást így meg tudom akadályozni, de az utóbbi kb. fél évben mindenféle rigmusokkal kínozza a lányomat, azt ismételgeti neki, hogy buta és csúnya. Előfordult, hogy lányom ezt elismételte: buta vagyok, csúnya vagyok.
A férjem imádja a lányunkat és jó férj, de a szülei állandó bűntudatot keltenek benne, mintha nem is a testvére, hanem a szülője lenne Zsuzsunak. Próbáltam rá célozni, hogy van saját gyereke, felesége, elsősorban értünk felelős, de mindig jön a sablonszöveg, hogy szegény Zsuzsunak elég nagy baj az állapota, nem tehet róla, nem szabad ennyire felvenni a dolgokat, milyen ember az, akinek nem a segítség az első gondolata? Az volt az első gondolatom, eddig Zsuzsura százezrek mentek el, de a lányomat nem engedem!
Sajnos folyamatosan falakba ütközöm és felmerült, hogy véget kell vetnem a házasságunknak. Az egy dolog, hogy a férjem mellettem nem áll ki, de a lánya mellett sem, aki ennél többet érdemel! Hiába kérlelem, hogy üljön le beszélni a szüleivel vagy vonjunk be valami szakembert, nem hajlandó konfrontálódni, én pedig már beleőrülök az idegességbe. Mit tegyek?
Köszönöm a sok kedves választ! Azért nem írtam, mert egyelőre nincs semmilyen változás. A férjem durcás, hűvös, távolságtartó. Beszéltem ügyvéddel, a szavam is elég egy esetleges elhegyezési pernél. Ez nem büntetőügy, másképpen folyik a dolog, a "számít" az nagyjából azt jelenti, hogy egyértelműen nem dönti el a helyzetet, de a bíró figyelembe veheti. Az anyagi rész teljesen egyértelmű, leszámítva az autónkat, de tőlem viheti, ha odáig fajul a helyzet.
Meglepő, de nem omlottam annyira össze, mint gondoltam. Kezdek inkább távolságtartó lenni az egész helyzettel kapcsolatban. Igyekszem azt ismételgetni, hogy nincs okom bűntudatra, hiszen mindent megtettem.
Ami nagyon fontos és legszívesebben minden nőtársamnak személyesen mondanám el: nem szabad anyagilag függeni a férfitól. Én nem tehetek a szerencsés helyzetemről, örököltem és volt lehetőségem tanulni. De adjuk át azt a lányainknak, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy ne lehessen őket a pénzzel sarokba szorítani. Csak azért tudok/tudtam kimenekülni ebből a helyzetből, mert van egzisztenciám. Van egy olyan érzésem, hogy ha ez nem így lenne, talán ebben a pillanatban is szó nélkül kellene tűrnöm, hogy Zsuzsu butának és csúnyának nevezi a lányomat vagy velem hepciáskodik, hogy megüt vagy hogy leköp.
Az is nagy tanulság, hogy nem ismerjük jól még azt sem, akivel egy fedél alatt élünk. Most is csak sejtem mi járhat a férjem fejében és mit miért csinál, melyik baja hol gyökerezik. De csak sejtem, nem tudom.
Azóta nem jött újabb telefon az anyósomtól, ha jönne, nem venném fel. Amivel adós vagyok, az az anyagi rész tisztázása a férjemmel, arra még nem kérdeztem rá. Élvezem, hogy egy kicsit megnyugodtam és látom a fényt az alagút végén. Persze rá fog kerülni a sor, ez biztos.
Na ezért mondjuk mi a kérdezőre, hogy jólelkű, szimpatikus nő egy nehéz helyzetben, és ezért nem mondanánk rólad még csak véletlenül sem hasonlót, kedves #167.
Aki bankszámlára meg végzettségre méri az emberi értéket, annak nagy baj van az értékrendjével.
Kedves 167-es! A férjem nem "csak" egy tanár, hanem tanár, méghozzá remek. Nagyon okos, intellektuális, jóképű, sportos férfi. Engem nem zavart a testvére, az első pillanattól tudtam róla. Nem az ő hibája és én úgy voltam vele, hogy a természetes segítségen kívül nem is az ő felelőssége. Másnak beteg szülei vannak vagy hatalmas adóssága, biceg vagy cukorbeteg, nekem nincs családom, nem élnek a szüleim. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Hittem, hogy együtt mindkettőnk keresztje könnyebb lesz.
Még most is úgy gondolom, hogy teljesen problémamentesen élhettünk volna, ha ők is tesznek gesztusokat és az értelem szabta határokat nem lépik át.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!