A fogyatékos sógornőm megütötte a kislányomat, a férjem nem segít. Elváljak?
A férjem testvére 42 éves, értelmi fogyatékos és mozgásban is korlátozott. Nyilván amikor hozzámentem a férjemhez, tudtam a testvéréről és úgy voltam vele, hogy ő is ember, az állapotáról nem tehet, így kell elfogadni. A sógornőmet az anyósom és az apósom ápolják, értelmileg kb. egy négyéves gyerek szintjén van, ki tud menni wc-re, de hosszabb távon nem tud egyedül közlekedni, kerekesszékeznie kell. Kb. úgy kezelik, mint egy kisbabát, úgy is hívják, körbeugrálják és mindent megengednek neki.
A sógornőm az utóbbi 1-1,5 évben házsártos, követelőző és goromba lett, kétszer megütötte a most hároméves kislányunkat. Mindkét alkalommal ott voltunk többen is, mindenki látta, hogy a lányom semmi rosszat nem tett (egyszer egy kis labdát nyújtott neki, egyszer egy szelet almát), a férjem családja mégis a sógornőm pártjára állt. Először az anyósom próbált tagadni (elesett magáról, csak játszottak), de amikor jeleztem, hogy mindannyian a saját szemünkkel láttuk mi történt, végül annyit tudott mondani, hogy Zsuzsuka nem tehet róla.
A férjem két tűz között érzi magát, én nem érzem biztonságban a kislányomat és nagyon aggaszt, hogy ha van egy ilyen komoly probléma, nem a megoldásra törekednek, hanem az elsikálásra. Minden hétvégén, ünnepen, szabadnapon ott vagyunk az anyóséknál (az utóbbi 3 hétben nem), természetesen segítünk a kertben, sőt, anyailag is, ugyanis Zsuzsuka meglehetősen sokba kerül (erről talán majd egy másik kérdésben írok). A férjemmel abban maradtunk, hogy Zsuzsu és a lányunk nem maradhatnak kettesben, de ez nem jött be, ugyanis előbbit abszolút nem érdekli, hogy mások látják-e, hogy mit csinál. A fizikai bántalmazást így meg tudom akadályozni, de az utóbbi kb. fél évben mindenféle rigmusokkal kínozza a lányomat, azt ismételgeti neki, hogy buta és csúnya. Előfordult, hogy lányom ezt elismételte: buta vagyok, csúnya vagyok.
A férjem imádja a lányunkat és jó férj, de a szülei állandó bűntudatot keltenek benne, mintha nem is a testvére, hanem a szülője lenne Zsuzsunak. Próbáltam rá célozni, hogy van saját gyereke, felesége, elsősorban értünk felelős, de mindig jön a sablonszöveg, hogy szegény Zsuzsunak elég nagy baj az állapota, nem tehet róla, nem szabad ennyire felvenni a dolgokat, milyen ember az, akinek nem a segítség az első gondolata? Az volt az első gondolatom, eddig Zsuzsura százezrek mentek el, de a lányomat nem engedem!
Sajnos folyamatosan falakba ütközöm és felmerült, hogy véget kell vetnem a házasságunknak. Az egy dolog, hogy a férjem mellettem nem áll ki, de a lánya mellett sem, aki ennél többet érdemel! Hiába kérlelem, hogy üljön le beszélni a szüleivel vagy vonjunk be valami szakembert, nem hajlandó konfrontálódni, én pedig már beleőrülök az idegességbe. Mit tegyek?
Én azon lennék a helyedben, hogy A) amikor ott vagyunk, különösen figyelek rá, hogy a kislány és Zsuzsuka között meglegyen a MINIMUM 2 méteres távolság, hogy még véletlenül se legyen a kicsi kartávolságban, B) egy ideig nem mennék hozzájuk, ugyanis a gyerek talán már most fél tőle és a nagyszülőkkel való találkozást azzal fogja azonosítani, hogy ott a nagynéni aki megüti és szidja, mások meg nem akadályozzák meg. Olyan lelki sebek alakulhatnak ki, amiket később sem lehet gyógyítani. :(
Az egy dolog, hogy a sógornőd beteg és igazából fel sem fogja a tetteit, de igazán tudatni kellene az elvileg agyilag teljesen ép családtagokkal, hogy annak tudatában, hogy ütlegeli az alig ovis KISGYEREKET, kifejezetten figyeljenek rá, hogy ne kerüljenek egymás közelébe még akkor sem, ha többen is vannak rajtuk kívül a szobában. Attól még, hogy nem tehet róla, igen is súlya van annak, amit csinál! Csúnya dolgot írok most, de mi van, ha magukra hagyják őket a nagyszülők, ő meg mondjuk megfojtja a védtelen kislányt? Akkor is rázzák a fejüket, hogy Zsuzsuka csak játszani akart? Egy normális szülő alapból eléggé félti a gyerekét, én ezek után nem merném egyedül hagyni az enyémet anyósék otthonában.
Sziasztok! Azért nem írok, mert nincsenek nagy változások. Attól tartok, teljesen elhidegülünk a férjemmel. Egymás mellett élünk, nem veszekszünk, de nagyon érzem, hogy sértődött és haragos. Rákérdeztem az anyagiakra, kitérő választ adott, nem figyelte, nem tudja, nem ez a fontos, miért terelem ebbe az irányba a dolgokat.
A kislányommal sokat beszélgetek, a nagyszüleiről, Zsuzsuról is. Mindig megkérdezem, hogy hiányzik-e neki, a válasz mindig nem.
Ha lesz változás vagy lesz valamilyen értelmes gondolatom, írok, hátha olvassa még azok közül valaki, aki követte a történetemet.
Igen, hogy szeretem-e a férjemet... Ennél nehezebb kérdést most nem lehetett volna feltenni. Emberileg igen, férfiként... Nem tudom, talán.
Kedves kérdező! Az elmúlt napokban, kisebb adagokban elolvastam az eddigi hozzászólásokat és fejleményt.
A legelején még mindenkit sajnáltam de mostanra neked szurkolok a legjobban. Teljesen egyetértek a 160-as hozzászólóval. Tényleg védőhálót biztosítottatok eddig anyósodéknak. Nagyon sajnálatos, hogy megbecsülés helyett továbbra is manipulálják szegény férjed és nálad is bepróbálkoznak. Ne hagyd magad és kitartást!
Sokat gondolkodtam, egyszerűen életszerűtlen, hogy van egy ilyen viszonylag egyértelmű helyzet és az anyósomék egy ilyen - azért valljuk be, nem megoldhatatlannak tűnő - probléma megoldásába sem hajandóak belemenni. Arra jutottam, hogy náluk az egész család beteg. Mintha egy fura szemüvegen keresztül néznék a világot, ami eltorzítja a valóságot, felnagyítva és hibátlannak mutatva Zsuzsut.
Az egész ügy méregfoga az, hogy Zsuzsu rosszat csinált. Ez a mondat a lényeg: Zsuzsu olyat tett, amit senkinek semmilyen körülmények között nem szabad. Az egész család ezt a mondatot tagadja és utasítja el, mert náluk Zsuzsu nem ember, hanem valami istenség, aki nem hibázhat, nem tehet olyat, amit nem szabad, egyáltalán ez a fogalom, hogy szabad nem létezik. Ebbe a beteg helyzetbe érkeztem én, aki évekig belement ebbe. Egészen addig, míg a gyerekem nem vált áldozattá. Most nem akarják, hogy a maguk kis fura világát megbolygassam, hogy ki kelljen mondani vagy csak szembe kelljen nézni azzal, hogy a "kisbabájuk" (szó szerinti idézet) fájdalmat okozott egy nála kisebb, kiszolgáltatott lénynek. Márpedig enélkül a lányom soha nem lesz biztonságban, hiszen nekik maga az alapprobléma sem létezik.
A beteg látásmód alól a férjem sem kivétel. Nem tudok egy ilyen emberre férfiként nézni, egyszerűen nem tudom tisztelni, felnézni rá. Jó ember, tartom, hogy jó apa, de mint férfi nem üti meg a mércét. Számomra teljesen világossá vált, hogy ő lélekben nem költözött el otthonról, nem alapított családot, a fejében nem változott a sorrend.
Az átmeneti helyzetre 3 hónapot beszéltünk meg, de most úgy látom, hogy nem fog eredményre vezetni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!