Lukács 23:43 -ban található versét hogyan lehet érteni? "Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban. " vagy más fordítás szerint "Bizony mondom neked ma, velem leszel a Paradicsomban. "

Az "elaludni" kifejezés eufémizmus, jelentése elhunyni, fizikailag meghalni (1Thessz 4:13-17). A hívő "örök / elmúlhatatlan" életet kap (Jn 3:16, 2Tim 1:10, Lk 20:36 vö. Kol 3:3). Ez 18:4 "amely lélek" hebraizmus, jelentése: "aki". Préd 9:5 a halott nem tud a földi dolgokról, de nem öntudatlan. Zsid 9:27 az egyszer meghalásról szól, a "s mindenkorra" (ÚVF) nincs az eredeti szövegben. Valóban csak Isten halhatatlan (1Tim 6:15-16), de az öntudat / a lélek túléli a halált. Lásd pl. a Noé idején éltek lelkeit (1Pt 3:19-20), Mózest (Lk 9:28-31), a mártírok lelkeit (Jel 6:9-11,7:9-17). Pál szerint "Krisztussal lenni sokkal jobb" a földi szolgálatnál (Fil 1:23), ezért akar "kiköltözni a testből, haza az Úrhoz" (2Kor 5:8).

Lázár és a gazdag példázata illusztráció, de Jézus sosem használt fel valótlan vagy téves dolgokat. Lk 23:43 a "…neked" után van a vessző, mint az összes ilyen bevezető szövegnél (az ÚVF-ban is 74-ből 73-szor!). Jézus részéről fölösleges lett volna hangsúlyozni, hogy aznap mondja, amit mond.

A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:

- a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)

- az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)

- a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).

Van élet a halál után

A gazdag és Lázár példázatának vitázó elemzése Jehova "tanúi" ellenében.

A gazdagról és Lázárról szóló példabeszéd mindig is tüske volt a Tanúk oldalában, mert hiszen első olvasásra úgy látszik, hogy a lélek halál utáni továbbélését természetesnek veszi. A hagyományos keresztény magyarázat alapján a benne szereplő alakok - ha nem szó szerintiek is - mindenképpen egyes embereket jelölnek, nem pedig embercsoportokat. A történet annyira közismert, hogy az Őrtorony Társaság kénytelen volt részletes magyarázatot fűzni hozzá.

A történetet ők teljesen jelképesnek veszik, hogy minden utat elvágjanak a lélekre és a pokoltűzre vonatkoztatás elől. Charles Taze Russell azzal érvelt, hogy Ábrahám kebele, ha szó szerint vesszük, nem lehet elég nagy az összes Lázár számára. Ez a kifogás azonban sekélyes, mivel az Ábrahám kebele ugyanolyan nagynak van ábrázolva, ahányan éppen ott vannak, vagyis a történet egyetlen Lázárról szól, nem sokról. Aztán azt mondja, hogy képtelenség azt hinni, hogy a gazdag a gazdagsága miatt jutott a gyötrelem helyére, Lázár pedig a szegénysége miatt üdvözült. De ez sem döntő érv, mert a szöveg nem beszél az okokról, csak a két ember sorsáról.

Szerintük "Jézus a zsidó vallásvezetők szemléltetésére használja a gazdag embert", és "a koldus Lázár azokat az embereket szemlélteti, akiktől a vallásvezetők megtagadják a megfelelő szellemi táplálékot és kiváltságokat" (Legnagyobb ember, 88. rész). És mit "szemléltet" a két ember halála? "[Bemerítő] János és Jézus prédikálásával kezdődően mind a gazdag ember, mind pedig Lázár meghal korábbi állapotára vagy körülményeire nézve." Ez a különös magyarázat a példázatot jó néhány verssel megelőző Lukács 16,16-ra támaszkodik, amely szerint "a Törvény és a próféták Alámerítő Jánosig voltak, de attól kezdve az Isten Királysága hirdettetik" - azaz kifejezi a körülmé- nyekben beálló nagy változást. A Lázár-szerű alázatos emberek "szükségleteit most a Jézus által közvetített szentírási igazságok elégítik ki", így nincs már szükségük "a vallásvezetők szellemi asztaláról lehulló morzsákra." Az utóbbiak azért vannak "jelképes kínok között", mert "konokul visszautasították a Jézus által tanított Királyság-üzenetet."

Csak azt lehet ezen értelmezés ellen vetni, hogy a Lukács 16,16 és a Lázár-példázat közt egyértelmű váltás van, sőt közéjük ékelődik két szózat is: a törvény teljes érvényéről és az elválásról. Csak ezután következik Lázár. Túlzott merészség tehát bizonyítékképpen összekötni azt, amit maga az Úr választott külön beszédében. Mégis, itt csak vélemény áll szemben véleménnyel, ezért e magyarázat idáig csak mesterkéltnek tűnik az olyan olvasó számára, aki a hagyományos értelmezésen nőtt fel, de durva eretnekség még nincsen benne.

Az Őrtorony-magyarázat helytelensége abból világlik ki, hogy nem képes összefogni az egész példázatot; és éppen a csattanóból csinál értelmetlen függeléket a példázat végére. Mert a brooklyni központ szerint az itt leírt gyötrelmek nem mások, mint "Isten tüzes ítélet-üzenetei, amelyet Jézus tanítványai hirdetnek", és a "gazdagember-osztály" azt kéri, hogy ezek hagyjanak fel az "ítélet-üzenetek kihirdetésével." Helyénvaló lenne most tisztázni, hogy miféle "ítélet-üzeneteket" hirdettek az apostolok - mert tudtommal ők az Örömhírt prédikálták. Még azoknak is, akik korábban a "gazdagember-osztályhoz" tartoztak (ApCsel 2,23). A Tanúk magyarázatában tehát súlyos következetlenség van: ha a "jelképes halál" után nincs megtérés ("a nagy szakadék Isten megváltozhatatlan, igazságos ítéletét szemlélteti"), akkor miért prédikálta Péter a bűnök bocsánatát azoknak, akik szerinte "bűnös kezükkel megfeszítették Jézust"? A "Legnagyobb ember" magyarázata szerint "a változásra i. sz. 33 pünkösdjén, néhány hónappal később kerül sor, amikor a régi törvényszövetség helyébe az újszövetség lép." Nos, akkor miért hirdette még Pál is a megtérést a zsidóknak (ApCsel 28,23)? Nem lehet azt a kibúvót felhasználni, hogy a nagy változás alatt még fel kellett kínálni a választást a "gazdagember-osztálynak" - hiszen ez az érv éppen a változás végérvényességét, "jelképes halál" mivoltát laposítja el. Miféle "jelképes halál" az, amelynek során meg lehet térni? Úgy látszik, Jehova Tanúi a római felekezettől függetlenül megteremtették a tisztítótüzet. Azonfelül az Őrtorony szerint a prédikálás "ítélet-üzenet" a "gazdagember-osztály" számára - hogyan is lehetne nekik ugyanez megtérési lehetőség is?

Közbevetőleg megjegyzem, hogy jelképül csak olyan dolog használható, aminek szó szerinti jelentése mindenki előtt nyilvánvaló, és belső ellentmondást nem tartalmaz. A hallgatók csak úgy érthetik meg a mögöttes jelentést, ha a szó szerinti értelmezés felidéz bennük valamit, ami alapján a láthatatlan szellemi valóságra tudnak következtetni. És miről van itt szó? Halálról és kínokról. Ha a halál jelképes és a kínok is jelképesek (ahogy azt a "Legnagyobb ember" című könyv állítja), akkor kizárólag úgy lehet teljes a példabeszéd, ha a szó szerinti halál után szó szerinti kínokat szenvednek a gonoszok. Különben maga az Úr használt volna tanítása kiindulópontjául egy olyan képet (halála után a Hádész lángjai közt gyötrődő gazdag), ami NEM IGAZ. Tanításának ekkor nem lenne semmi valóságalapja: hazug állításra alapozta volna üzenetét. Ez természetesen képtelenség - tehát az Őrtorony tanításában van a hiba.

A Russell-féle régibb magyarázat így szólt: A gazdag ember a zsidó nép, és a pogánykeresztények a Lázár. Bár a zsidók sokszor könyörögtek a népeknek, hogy enyhítsék üldözöttségük lángjait, ez nem volt lehetséges. Minderről 1916-ban még esetleg lehetett beszélni, de egy évre rá már megkezdődött Izrael állam határainak kijelölése, és 1946 óta tömegesen vándorolnak vissza zsidók az ígéret földjére - kétségkívül a nagyhatalmak döntéseinek köszön- hetően. Ennyit Russell magabiztos magyarázatáról.

De az Úr nem fejezte be ezzel. Olyan befejezést adott a példázatnak, amelybe a Tanúk bicskája csúnyán beletörik. A gazdag arra kéri Ábrahámot, hogy engedje el Lázárt bizonyságot tenni az ő atyjának házába, öt testvéréhez. Csak egy suta magyarázatot látunk a brooklyni "hű és bölcs szolgától", mely szerint "a gazdag ember itt nyíltan bevallja, hogy egy másik atyával áll szorosabb kapcsolatban, aki maga a Sátán, az Ördög." Miféle mellébeszélés ez? A farizeusok testületileg sem Jézus feltámadása előtt, sem utána nem "vallották be nyíltan", hogy atyjuk az ördög, és nem könyörögtek a "Nagyobb Ábrahámhoz", azaz Jehovához, hogy szüntesse meg gyötrelmeiket. Egyáltalán, semmiféle kínt nem éreztek, holott a történetbeli gazdag igencsak szenvedett.

A fordított játékot űzi az Őrtorony azzal az elemmel, hogy a gazdag nem tudott a nagy szakadék létéről sem - mert ezt a szakadékot úgy "értelmezik," hogy a farizeusok nem tudtak megtérni. De micsoda kifacsart felfogása a megtérésnek az, hogy valaki meg akar térni, tudja is, hogy kell ezt tenni, de nem képes rá? Nevetséges magyarázkodás itt a farizeusok kenyérféltésére hivatkozni, hiszen éppen azért voltak olyan ádáz ellenségei Krisztusnak, mert "vakoknak vak vezetői" voltak. Nem azért szegültek Vele szembe, mert anyagi csődtől féltették a vallásos üzemüket, hanem mert komolyan elhitték, hogy igazuk van. Csodálom, hogy a gyalogos Tanúk bevesznek egy ilyen elméletet a brooklyni központtól - ehhez már tótágast kell tartaniuk a Bibliájukat.

No és az is magyarázatra szorul, hogy miért nem mehetett el maga a gazdag a testvéreihez? Ismétlem: a gazdagember-osztály állítólag a földön van, és ott szenved kínokat. Meg akar térni, de nem tud (már ez a feltételezés is ellentmond az Újszövetség üzenetének, amely szerint most van a "felüdülés ideje", az "üdvösség napja"). De miért nem tud felkelni a helyéről (a földön), saját két lábával végigmenni a kövezett utcán, és saját szájával elmondani a "vallásos szövetségeseinek", mekkora kínokat szenved? Miért akarta éppen Lázárt elküldeni testvéreihez - éppen azokat a Tanúkat, akik őt gyötörték? Ennél is rosszabb, hogy Lázár sem mehetett - tehát Jehova Tanúinak nem szabad bizonyságot tenniük a "vallásos szövetségeseknek," nehogy azok megtérjenek! A Tanúk mindig is nagyra voltak saját logikájukkal: no ezt a csomót bogozzák ki, ha tudják.

Russell a gazdagot és öt testvérét a két fő palesztinai zsidó törzzsel, Júdával és Benjáminnal, illetve a szórványban lévő többi törzzsel azonosítja, ami ugyan tetszetős, de történetileg hamis: a többi törzs nem egyszerűen szétszóródott, hanem törzsi mivolta szűnt meg. Mindamellett nem hallunk arról, hogy a palesztinai zsidók valami nagy megtérési szándékkal követték volna a terjedő kereszténység apostolait, amikor tudniillik lépten-nyomon gátolták az ige terjedését. Ha megmaradunk Russell szereposztásánál, akkor inkább arról kellene beszélnünk, hogy a gazdag ember engedélyt sem kérve kiugrott a tüzes pokolból, és egy fütykössel ütlegelni kezdte Lázárt, amiért az el mert menni az öt testvérhez, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre.

És tovább, Ábrahám így felelt a gazdagnak: "Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat." Tehát mégis van megtérés; de ki számára? Az öt testvér az Őrtorony szerint a gazdagember-osztály "vallásos szövetségeseit" jelenti. Nos, kérdem tisztelettel: miért nem hatott e "szövetségesekre" a "jelképes halál"? Rájuk nem vonatkozott az új szövetség? Mivel érdemelték ki ezt a kivételes "harmadik utat", hogy tudniillik megmaradhattak Mózesnél és a Prófétáknál, mialatt Krisztus tanítványai "a világ végső határáig" elvitték az állítólagos "ítélet-üzeneteket"? Fogas kérdés ez.

És az Úr, mintha szándékosan Jehova Tanúi ellen mondta volna e példázatot, így folytatta: a gazdag Lázár feltámasztását kérte, mert úgy gondolta, hogy a csoda majd meggyőzi tévelygő testvéreit. Ez az a pont, ahol a Komoly Bibliakutatók minden tudománya csődöt mond. Még a máskor oly elmés és találékony brooklyni tanítóhivatal is csak hallgat ezen a helyen. Mert hogy is lehetne az eddigi, kényszerzubbonyszerű értelmezést ráerőszakolni az itt mondottakra? Ha a "jelképes halál" átmenet a régi szövetségből az újba, akkor a "feltámadás" logikusan a törvényhez való visszatérést jelenti. Ez azonban olyan gondolati triplaszaltó, amibe már a "hű és bölcs rabszolga" is belebukna, ezért inkább csöndban marad. De a kérdés válaszra vár: miért említi az Úr itt a feltámadást? A kommentár általánosságba menekül: "Isten tehát nem ad különleges jeleket vagy csodákat, hogy meggyőzze az embereket."

Ez igaz is, de egy feltámadás csak akkor "jel" vagy "csoda", ha szó szerint értendő. Tehát Ábrahám nem mást, mint Lázár testi feltámadását tagadta meg a gazdagtól. Vagyis Lázár szó szerint meghalt, nem csupán jelképesen. Ekkor azonban sem Lázár, sem a gazdag nem emberek egész "osztályait" jelentik, hanem egyes embereket, még ha azok kitalált, példázatos alakok is. Oda jutottunk tehát, hogy a testi halál után is megmarad az ember öntudata. Ezzel tehát megdőlt Jehova Tanúinak az a dogmája, hogy a testi halálkor az egész ember megsemmisül.

Ezt a gondolatmenetet előadtam több, hozzám becsöngető Tanúnak, de csak annyit értem el vele, hogy többé nem jöttek el.

= Test és lélek, anyag és szellem az emberben =

A Biblia teremtéstörténetének központja az ember, aki Isten képmásaként uralkodik a világban és munkájával azt állandóan tökéletesíti, és aki Istennel való párbeszédre és ezen keresztül a világ megszentelésére, saját maga és a világ üdvözítésében való együttműködésre képes. Mi a metafizikai alapja az ember ilyen kiválóságának?

1. Test és lélek a Szentírásban

1. A jahvista forrás ezt írja: ,,Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét (nesamah). Így lett az ember élôlénnyé (nefes)'' (Ter 2,7). Nem azt mondja a szöveg, hogy az ember testét alkotta Isten a föld porából, hanem embert mond; de a leírás jelzi, hogy van az emberben valami, amit külön adott Isten, külön lehelt bele. Késôbb, a görög filozófia hatása alatt jött létre az az értelmezés, amely szerint a testet alkotta volna Isten a föld porából és lelket lehelt volna bele. Két héber szót szoktak a magyarban lélekkel fordítani, egyik a nefes, amely lélegzetet és lélegezni tudó élôlényt egyaránt jelent, de nem a testtel szembeállítható lelket. Szintén lélegzetet, fúvást, szellôt és szellemet jelent a ruach szó, de ez sem a test ellentéte, hanem vagy Isten ereje, amely a vizek fölött lebeg és életet kelt azokban, ahogy a kotlós ül a tojások fölött; vagy pedig olyan embert jelez a ruach szó, aki Isten kegyelmi irányítása alatt áll és Isten szavát közvetíti, mint a próféták.

A test szó sincs a régi szövegekben szembeállítva a lélekkel. A baszar szó elsôdleges jelentése hús, másodlagos jelentése test, harmadsorban az egész embert jelenti, a testbôl és lélekbôl álló élô embert (pl. Verbum caro factum est; incarnatio). Az emberre kétféle értelemben alkalmazzák: néha láthatóságát, tapinthatóságát vagy sebezhetôségét akarja jelezni, ritkábban pedig azt az embert, aki megfeledkezik az Istennel való kapcsolatáról. Az utóbbi értelemben szembe van állítva az Istennel kapcsolatot tartó ruach-val, de csakis ilyen kegyelmi vonalon, nem pedig metafizikai ellentét formájában.

A régi könyvek tehát nem két olyan valaminek tekintik a testet és lelket, amelyek összetételébôl egy harmadik lesz, úgy hogy azok szét is választhatók egymástól. Nem a test hal meg, hanem az ember (Ter 3,17-19). Nem a nefes vagy a ruach lesz az alvilág (seól) lakója, hanem az ember, aki ott árnyékszerű formában él tovább, bár teste elrothad.

2. Krisztus sem a metafizikai értelemben vett testet és lelket állítja szembe egymással, amikor arról beszél, hogy lelkünk kárt szenvedhet (Mk 8,37), vagy hogy a testet meg tudják ölni, de a lelket nem (Mt 10,28). Az utóbbi hely elsôdleges értelme a jelen élet megszüntetésének és az ember halhatatlanságának állítása, és csak másodlagosan vonatkoztathatjuk ezt a helyet a lélek szellemiségére: azért halhatatlan, mert szellemi. Szent Pálnál a test általában az önakaratú embert szokta jelenteni, a lélek pedig a bennünk élô Szentlelket (vö. Gal 5,19-25).

3. A test és lélek egymástól való különbözôsége a hellénista talajon keletkezett bölcsességi könyvekben inkább kifejezésre jut, mint a korábbiakban. Például: ,,A por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltetô lehelet meg az Istenhez, aki adta'' (Préd 12,7; vö. Bölcs 9,15; Ez 37,7.10).

2. A test és lélek egymáshoz való viszonya

Az eddigiekbôl csak annyit látunk, hogy két tényezô van az emberben: egy anyagi, amely elpusztítható, és egy anyagfeletti, mely utóbbit külön adta Isten a teremtésben, és amely lehetôvé teszi Istennel való transzcendentális kapcsolatunkat. A két tényezô egymáshoz való viszonyáról azonban kifejezetten semmit sem szól a Biblia. Erre vonatkozólag tehát következtetésekre vagyunk utalva.

1. A KINYILATKOZTATÁSBAN

A Bibliában azt látjuk, hogy az üdvrend szereplôje sohasem a lélek önmagában, hanem a testbôl és lélekbôl álló konkrét ember. Hiszen láthattuk, hogy Isten képmása az egész ember és az istenképiség a világ feletti uralomban valósul meg. Az utóbbit az egész ember eszközli, az az ember, aki éppen ezáltal különbözik a természet többi élôlényeitôl. Az üdvösség nemcsak a lélekért van, hiszen a halottak feltámadása a sírból felkelô egész ember képében van ábrázolva (Jn 5,28), és az ,,új ég és új föld'', a mennyei Jeruzsálem lakói sem lelkek, hanem egész emberek lesznek. Vannak helyek a Bibliában (pl. a 2Kor 5,1-4), amelyekbôl egyes hittudósok azt következtetik, hogy test nélküli lélek (anima separata) a halál után sem létezik, hanem finomabb anyagból teremtett testet kapunk Istentôl.

A kinyilatkoztatás tehát azt tanítja, hogy test és lélek erôsen egymásra vannak utalva működésükben és végsô sorsuk is azonos lesz.

2. A HITTUDOMÁNYBAN

A filozófiai okoskodás a mindennapi tapasztalatból indul ki, abból, hogy az emberben megvan az önreflexiónak, továbbá önmaga és környezete alakításának képessége, az ember fogalmakat alkot, ezek összefüggéseit és a világban érvényesülô törvényszerűségeket felismeri, és örök eszmék iránt is fogékony, sôt képes párbeszédet kezdeni Istennel vagy vélt istenekkel, akit vagy akiket a világtól különbözô és a világ felett álló hatalomnak vagy hatalmaknak ismer föl. Ezt a valamit, ami ugyan nem lehet független az anyagban teljesítendô szerepétôl, nem működhet magában, csakis az anyaggal együtt, szellemi léleknek nevezi a keresztény bölcselet.

a) Platonista elgondolás

A platóni gondolkodás és annak hatása alá került filozófiai (pl. újpüthagoreizmus) és vallási rendszerek (pl. a manicheizmus) nemcsak lényegileg különbözônek, hanem egymással ellentétes irányúnak, harcban állónak tekintették emberségünknek ezt a két tényezôjét. Ennek nyomai még Szent Ágostonnál is föllelhetôk, bár ô nem következetesen vallotta, mert néhol az ellenkezô felfogás szellemében ír.

b) Az arisztotelizmus nézete

Lényegileg különbözô, de teljesen egymásra utalt két dolognak tartotta a testet és a lelket az arisztotelizmus: két ,,substantia incompleta'', amelyek együttesen tesznek ki egy teljes értékű, funkcionálni képes élô embert mint ,,substantia completa''-t. Az utóbbit úgy is fogalmazták, hogy a lélek a test lényegadó formája.

A test és lélek egymáshoz való viszonyát több korábbi helyi zsinat után 1311-ben a vienni zsinat ilyen fogalmazásban dogmatizálta (anima rationa-lis... forma corporis humani per se et essentialiter: DS 902).

ba) De nem akarta ezzel dogma rangjára emelni az arisztotelészi bölcseletet, még ennek a bölcseletnek azt a tételét sem, hogy a dolgok metafizikailag anyagból és formából vannak összetéve, sôt a skotistákkal szemben a tomistáknak sem akart igazat adni. A tomisták ugyanis azt vallották, hogy a szellemi lélek közvetlenül az ôsanyaggal (materia prima) egyesül, és így lesz lényegadó formává. A skotisták pedig az ôsanyag megszervezettségét anyagi formának, ennek éltetését állati formának tulajdonították, és csak ezek közvetítésével tartották a szellemi lelket lényegadó formának, amennyiben az utóbbi hozzájárul az elôbbiekhez, azokat magába olvasztja és így tesz bennünket emberré, így biztosítja emberi lényegünket.

bb) A vienni zsinat kettôt akart. Egyrészt az akkor divatos elméletek közül azt jelölte meg, amelyik a legjobban fejezi ki a kinyilatkoztatásnak az ember egységérôl vallott felfogását. Az utóbbit tehát saját kora nyelvén fogalmazta meg, ezért nekünk itt is különbséget kell tennünk a gondolat és annak filozófiai ruhába, az arisztotelészi bölcselet köntösébe való beöltöztetése között. Ezért nincs akadálya annak, hogy olyan új megoldásokkal próbálkozzunk, amelyek hűek maradnak a zsinati fogalmazás alapvetô mondanivalójához. Másik célja a zsinatnak az volt, hogy a kinyilatkoztatással összeférhetetlennek jelentsen ki bizonyos korabeli elképzeléseket. Ide tartozik elsôsorban a platonizáló irány szélsôséges dualizmusa. Ide vehetjük az ókori, majd újkori materializmusnak azt a tételét, amely egyetlen metafizikai valóságnak vallja a testet és a lelket. Volt a zsinat idején egy harmadik és egy negyedik irányzat is. A harmadik irányzat az ún. trichotomizmus (= három részre való felosztás), amely az embert három összetevôbôl akarta összerakni: test + éltetô lélek + szellemi lélek. Ezzel szemben már a IV. konstantinápolyi zsinat leszögezte (869; DS 657), hogy nincs két lelkünk, hanem csak egy. Az embernek csupán testbôl és lélekbôl való összetettségét szaknyelven dichotomizmusnak mondjuk. A vienni zsinat tanítása (lényegi forma) ezt természetesnek tartja, ill. föltételezi. A negyedik irányzat úgy vélte, hogy a szellemi lélek nem egyedi jellegű, hanem szellemi megnyilvánulásaink egy ember fölött álló, és minden emberi elmére ráirányuló szellemi valóság működésének köszönhetôk. Fôleg ezzel az ,,averroista'' elképzeléssel áll szemben a lényegadó forma (forma substantialis) és a substantia incompleta kifejezés: nem egy része a lelkünk egy minden ember fölött álló és mindnyájunkban közös valaminek, hanem lényegesen önálló valóság (substantia), amely azonban csak a testtel együtt tud önállóan működni. Lelkünk ilyen értelemben vett szubtancialitását az V. lateráni zsinat (1513; DS 1440) is hangsúlyozta az akkori tévedésekkel szemben, sôt minden késôbbi panteista elképzeléssel szemben. Ennek a döntésnek bibliai alapja az, hogy a Szentírás a legszorosabb összefüggést tételezi fel egyéni testünk és lelkünk között, továbbá minden embernek egyéni méltóságát és egyéni erkölcsi felelôsségét tanítja. Ide vehetôk az ilyen szövegek is: Jézus a kereszten a maga egyéni lelkét ajánlja az Atya kezébe.

c) Az arisztotelikus megfogalmazás biztosítja a testnek és léleknek egyrészt metafizikai különbözôségét, másrészt ugyancsak metafizikai egymásrautaltságát. A lényegadó forma még a skotistáknál sem azt jelenti, hogy a lélek tevékenysége a magasabbrendű, tudatos lelki működésre korlátozódik. Hiszen a ,,forma informans'' szerepe az, hogy emberileg funkcionáló, emberi tevékenységekre képes valakivé tegye az ôsanyagot (tomisták), vagy a különben pusztán állati tevékenységekre képes anyagi lelket (skotisták); és az utóbbi (skotista) nézet szerint is mintegy magába olvasztja és eszközként használja az állati lelket.

3. Test és lélek viszonyának mai megfogalmazása

1. A forma informans hangsúlyozza ugyan, hogy a test és lélek legszorosabb egysége alkotja az embert, de mivel a skolasztikában a forma egyúttal lényeget is jelent, úgy tűnik, mintha ehhez a lényeghez képest a test lényegtelen, vagy kevésbé lényeges szerepet játszana emberségünkben. Ez csak látszat, mert a kérdés elmélyült tanulmányozása mást mutat. A látszatot azonban egyéb tényezôk is elôsegítik. Részben az etikai dualizmus (= alacsonyabbrendű vágyainkat testi, a magasabbrendűeket viszont lelki eredetüknek szoktuk tulajdonítani), részben a Descartes utáni filozófia több évszázados hatása is a léleknek ilyen kiélezett formában való magasabbrendűségét sugallja.

2. Vegyünk hozzá két más tényt: a) A mai ember kevésbé fogékony a szubsztancia fogalmának megértésére, hiszen a természettudományok a dolgok lényegét bizonyos akcidentális hatások, reagálások összességében jelölik meg, pl. a kenyeret addig tartják kenyérnek, amíg az fizikai és kémiai elemzések alkalmával számarányokkal is kifejezhetô azonos formában reagál; ezek a reagálások viszont a skolasztika szerint akcidentális jellegűek. -- b) A mai világkép és benne az ember szemlélete dinamikus, nem pedig sztatikus, vagyis nem maradandó lényegük szempontjából vizsgáljuk a világ dolgait, hanem folytonos fejlôdésükben. Úgy tekinti ez a szemléletmód az embert, mint hosszú fejlôdés eredményét: az anyag állandó fejlôdésben van, és ez az emberben érte el azt a fokot, amikor öntudatosodni és önmagát, továbbá környezetét alakítani képes.

3. Ma tehát az anyagból kiindulva közelítjük meg az embert, nem pedig a formából, a lélekbôl. Ez a szemlélet önkéntelenül nagyobb szerepet juttat a testnek és jelenségeinek, hiszen fejlôdésrôl csak úgy beszélhetünk, ha az újban megvan valami a régibôl, de az más, új szerepben mutatkozik. Így fogalmazzák ezt egyesek: az anyag, vagyis az anyagi jellegű állati test és állati lélek az emberben öntudatosul és válik produktív (azaz önmagát és a világot alakító) erôvé. Valami új keletkezett benne, a lélek, amely átjárja és képesíti az újfajta funkciókra.

Két tényezô összetettségérôl is lehetne beszélni, de csak abban az értelemben, hogy a kettô metafizikailag más valami, egyik sem vezethetô le a másikból, ugyanakkor a valóságban még elvileg is szétválaszthatatlanok. Az utóbbi egy lépéssel tovább megy, mint a skolasztika, amely vallotta a konkrét, élô emberben a szétválaszthatatlanságot (a lélek nélküli test nem emberi test, hanem hulla), de elvi szétválaszthatóságát is tanította (a halál után az ,,anima separata'' test nélkül élhet a feltámadásig úgy, hogy értelmi és akarati funkciói elvégzéséhez Isten csoda útján gondoskodik az egyébként csak testi úton, érzékléssel megszerezhetô feltételekrôl). Az új elmélet -- amelynek fô képviselôi Teilhard és a Rahner-i iskola -- még ezt az elvi szétválaszthatóságot sem engedi meg és azt tanítja, hogy lelkünk a halál után szükségképpen kapcsolatban marad az anyagvilággal. Magát a kapcsolatot különféleképpen képzelik el az elmélet képviselôi, és köztük egyre többen lesznek, akik a feltámadást nem az eszkatológiai idôkben, hanem rögtön a halál után végbemenô ténynek mondják [51].

4) A test és lélek ilyen szoros és dinamikus összefüggését különféle fogalmazásokban olvassuk, és ezek közül nem egy könnyen félreérthetô. Így pl. az, hogy a lélek a testnek befelé fordult arculata. Ezt így a materialista monizmus is állíthatja, de egészen mást ért a mondaton, mint mi. Talán jobb ez: az emberben a lélek a maga kifejezôdését és kibontakozását az általa átjárt testen keresztül nyerheti el, az emberi test pedig a maga funkcionális teljességét, igazi önmegvalósulását a léleknek köszönheti.

5) Ezekkel a kérdésekkel részletesebben a filozófiai antropológia foglalkozik. A teológiai antropológia megelégszik a következôk megállapításával:

a) A teremtô Isten elgondolását a test és lélek legszorosabb egysége fejezi ki, hiszen Isten nem külön testet és külön lelket, hanem embert teremt. Továbbá a két tényezônek nemcsak eredete közös, hanem története és végsô sorsa is. Története, mert a lélekkel rendelkezô ember az agyvelô fejlettségétôl függôen jut el az öntudatra és a világ alakítására, és egyéni meg közösségi történetalakításában is igen jelentôs szerepe van az anyagi tényezôknek. Sorsuk is közös, hiszen az emberi történelem vége, az eszkatológiai állapot bekövetkezése testünk feltámadását és megdicsôülését is eredményezi.

b) Mindazonáltal a kinyilatkoztatás kifejezetten tanítja, hogy az ember több, mint test, a lélek több, mint anyag. Az emberben a szellemi és az anyagi világ különleges együttműködése megy végbe.

4. Lelkünk szellemisége

Amikor lelkünk szellemiségérôl beszélünk, elsôsorban azt kell figyelembe vennünk, hogy szellemi lelkünk nem meríti ki a szellem fogalmát. Hiszen a szellem a maga teljességében a Végtelen Szellemben, a Tiszta Szellemben, Istenben valósul meg, az ember szelleme pedig egyrészt véges, másrészt anyaghoz rendelt szellem. Isten szellemiségétôl abban is különbözik, hogy Isten teremtetlen szellem, lelkünk pedig teremtett, akárcsak az anyagvilág. Tehát nem része, nem darabja, nem ,,szikrája'' az isteni szellemnek, akihez képest csak analóg értelemben nevezhetô szellemnek. Az angyalok szellemiségétôl is különbözik, mert bár ôk az ember világához vannak rendelve, sokkal lazább a kapcsolatuk az anyaggal, mint az emberi léleknek.

A tudattal sem azonos az emberi lélek, az emberi szellem; a tudat csak egy funkciója az anyagot átjáró és annak felhasználásával dolgozó emberi szellemnek. A kisgyerekben képességileg van meg a tudatosság és öntudatosság, agyának bizonyos fejlettsége szükséges ahhoz, hogy a képességiségbôl ténylegesség legyen. Hogy azzá lesz, azt a benne már fogantatása pillanatától jelen levô és működô szellemi lelke eszközli, amelynek működése ugyan az anyag bizonyos szervezettségi fokához van kötve, de ugyanakkor vissza is hathat az anyagra. Az utóbbit mutatja, hogy a felnôtteknél is vannak még nem tudatosult, vagy kisgyerekkorban a tudattalanba visszaszorított és a lélek legmélyén dolgozó, az ember gondolkodását és viselkedését tudattalanul befolyásoló törekvések, szükségletek és egyéb tényezôk, amelyek -- mint az ún. mélylélektan bizonyítja -- saját reflexióink és méginkább mások ráhatása folytán a tudatba emelhetôk, és így esetleges káros hatásuk is megszüntethetô.

5. A szellem és az anyag mibenléte és egymáshoz való viszonya

1. A régi filozófia szellemiségen fôleg anyagtalanságot értett, a lélek szellemiségét is úgy értelmezte, hogy az létében annyira független az anyagtól, hogy a halál után mint anima separata is képes létezni.

2. Késôbb az ember értelmes természetéhez kapcsolták lelkünk szellemiségét, a szellemiség pozitív tartalmát is így keresték, és egy idô óta Leibniz nyomán abban látták a lényegét, hogy képes örök és változatlan igazságokat és értékeket felismerni és ezek mellett dönteni, ezeket szabad elhatározással igenelni. Ez a meghatározás a szellemet az emberi lélek szempontjából elemzi, az embert pedig az állattól való lényeges különbözôsége szerint.

3. Hasonlóképpen jár el az a leíró definíció, amely az emberi történelemben mutatkozó szellemiségbôl indul ki. Rámutat, hogy technika, tanulékonyság, haladás, erkölcsi tudat, jogrend, tudományok, vallás stb. csak az embernél találhatók, és hogy mindezek föltételezik az önreflexiót, az absztraháló és a vonatkoztató tevékenységet, valamint az értékek, sôt az abszolút Érték iránt való fogékonyságot. Szellemnek mondjuk, ami mindezt lehetôvé teszi, ami az ember lelkét az állati lélekkel szemben olyan szintre emeli, hogy az anyagi okokkal együttműködve ilyenekre is képes legyen.

4. Mások antropológiai kiindulással ugyan, de transzcendentális módszerrel, azaz minden szellemi létezôre elmondható ,,egzisztenciále''-kat (létezésünkkel együttjáró jellemzô vonásokat) elemezve, lényegében ugyanezt mondják, de egészen más megfogalmazásban. Lelkünk szellemisége szerintük elsôsorban abban nyilvánul meg, hogy az ember a lét teljességének megismerésére törekszik (ezt Rahnerék a végtelen felé való megnyitottságnak, máskor -- félreérthetô kifejezéssel -- transzcendenciának mondják). Másodsorban lelkünk képes a reflexióra, ami kettôt jelent. Elôször tudatot és öntudatot, aminek folytán mint alany szembekerül a tárgyi világgal, vagyis más emberekkel, állatokkal és dolgokkal. Második jelentése a reflexiónak a szabad állásfoglalás lehetôsége. Ennek a kettônek következménye, hogy képes megismerni és alakítani önmagát és a világot, sôt egyenesen az a rendeltetése, hogy benne a világ mintegy ,,kimondja önmagát'', azaz benne és általa kibontsa mindazokat a lehetôségeket, amelyeket Isten a teremtéskor benne elhelyezett. Éppen ezért igen fontos az emberi szellemnek az anyaghoz való rendeltsége, az anyag megnemesítésén dolgozó és ezáltal önmagát és a világot egyre tökéletesítô, és ennek útján a végtelen szellem birtoklása felé törekvô jellege.

6. Az ember halhatatlansága

,,A lélek halhatatlansága -- maradandó anyagi vonatkozása mellett -- szellemi mivoltából következik... Ha az emberi lélek szellemi, akkor testének pusztulása nem oltja ki, mint a gyertya elégése kioltja a gyertyalángot, hiszen a lélek nemcsak ezzel a konkrét tér-idô ponttal van kapcsolatban, hanem az egész világgal..., nem kötôdik a tér-idô egyetlen pontjához, nem függ bensôleg az anyagtól'' -- írja Nyíri Tamás [52]. Mások más filozófiai érveket használnak a lélek halhatatlanságának bizonyítására. A teológiában azonban nem a filozófiai megindokláson van a hangsúly, hanem a kinyilatkoztatáson.

A kinyilatkoztatásnak a halhatatlanságra vonatkozó mondanivalóival részletesen a dogmatikai eszkatológia foglalkozik. Ott látjuk, hogy a halhatatlanság hite fokozatosan bontakozik ki a kinyilatkoztatásban. Eleinte csak a szövetség Istene hűségének tudatában nyilatkozott meg: Jahve a halálban és a halál után sem hagyja el azokat, akik hozzá hűségesek. A bölcsességi irodalom már kifejezetten tanítja a túlvilági igazságszolgáltatást és a feltámadást. Az újszövetségi szövegek tovább építik ezt, részben a feltámadásnak, részben az ítéletnek ecsetelésével. Szent Pál szeretne ettôl az élettôl megszabadulni, hogy Krisztussal lehessen (Fil 1,23), mert tudja, hogy ha földi sátrunk leomlik, új lakóházat, örök hajlékot kapunk a mennyben (2Kor 5,1). Egy helyütt azt írja ugyan, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot (1Kor 15,50), de ugyanakkor azt is állítja, hogy saját testünkben fogunk föltámadni, annak anyaga azonban magasabbrendűvé válik, ahogy a kalászba szökkenô búzaszár is azonos az elvetett maggal, bár külsô formáját és felépítését tekintve másnak látszik (1Kor 15,37-38).

Prédikátor 3:19:

Azon igaztalanság - hogy az emberek testükre nézve valósággal egyenlő sorsot érdemelnek a barmokkal, hogy a halálnak átadassanak - miatt, melyben kisebb nagyobb mértékben minden embernek része van, az embernek egyenlő sorsa lett a barommal testére nézve; mert ha az igazságban megmarad, test szerint is halhatatlan maradt volna. – Hogy itt csak a test sorsáról van szó, és hogy a prédikátor nem akarta a lélek halhatatlanságát tagadni, kitűnik 12,7.-ből, hol világosan tanítja, hogy az ember lelke visszatér az Istenhez, ki azt adta.

A bölcs nem tagadja itt a lélek halhatatlanságát, mert nem a lélekkel (héberül nefes), hanem az éltető lehelettel (héberül ruach) foglalkozik. A lélek szerinte is a halál után az örömtelen alvilágba jut (9, 10), tehát nem semmisül meg ; a halál azonban véget vet a szerves életnek, és ebben a pontban nincs különbség ember és állat között. Részben ugyanazt a felfogást tükrözteti a 104. zsolt (29-30. vv), amelyben Isten úgy szerepel, mint aki az összes élőlények éltető lehelletét kiküldi, illetve visszavonja. Ez az éltető lehellet a szerves életnek és működéseinek összefoglaló megnevezése.

A Prédikátor könyve egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza.

A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

Tipikus példája ez a rengeteg szöveg a mennyiségi érvelésnek. A bibliai versek gyakori félrefordítása és a kiragadott érvelés segíti az ilyenek megtévesztő munkáját. Eszükben sincs egy-egy területet őszintén és a másik érveinek a figyelembevételével, tehát konstruktívan megbeszélni, ehelyett jön az úthenger. Ettől még nem lesz igaz a lélek halhatatlansága!!!

[link]

És egy kis részletezés itt:

[link]

Lehet lapozni a bal nyilakkal, 3 oldal, nem sok, de enélkül vitaalapod nincs cáfolni.

"1. A jahvista forrás ezt írja: ,,Az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét (nesamah). Így lett az ember élôlénnyé (nefes)'' (Ter 2,7)."

Pontosabban:

(1Mózes 2:7) "És ekkor Jehova Isten megformálta az embert a föld porából, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké."

Az első bekezdésedbe bele van sűrítve minden félrevezetés, így nem is foglalkozok mással, mert nincs értelme.

Nem csak a Tanúk mondják ezt, hanem a Biblia.

"Nem azt mondja a szöveg, hogy az ember testét alkotta Isten a föld porából, hanem embert mond;"

Igen, mert a teljes EMBER teremtéséről beszél itt Isten.

"de a leírás jelzi, hogy van az emberben valami, amit külön adott Isten, külön lehelt bele."

De az a "valami" NEM a "lélek" (nefes, pszükhé), hanem a ruah, vagyis a "szellem", mely ez esetben az "életerőt" jelentheti, mivel később az ihletett írók úgy beszélnek róla, hogy ebből egyforma van az állatoknak is, mely életben tartja őket. (Az állatok is ugyanennek az éltető energiának, "életerőnek" a hatására válnak "élő lelkekké")

A "lélek" ebben a versben abban a vonatkozásban jön csak elő, hogy ennek a "szellemnek" vagyis "életerőnek" a hatására váltunk "élő lélekké", vagy más néven "élőlénnyé". Tehát TÉNY: nem lelket kaptunk, hanem az életerő hatására "élő lélekké" lettünk. A Biblia ennek ellentéteként nem véletlen nevezi a holtakat "hol léleknek"!!

"Két héber szót szoktak a magyarban lélekkel fordítani, egyik a nefes, amely lélegzetet és lélegezni tudó élôlényt egyaránt jelent, de nem a testtel szembeállítható lelket."

Igen, de csak a következetlen és a pogány hamis tanokat alapul vevő fordítások teszik így, pl. Károli, ahol ez nagyon szembetűnő, de a lélek halhatatlanság hamis tanában hívők többsége így fordít.

A "lélek", azaz a héber 'nephes', és a görög 'pszükhé' a leggyakrabban magát az egész embert vagy annak életét jelenti az emberrel (vagy állattal) kapcsolatban. Jelentheti még ritkán az emberben lévő legbelsőbb érzelmeket is. De téves megállapítás, hogy csak a "lélegezni tudó" élőlényt jelenti, mert az emberre "holt lélekként" is utal - tehát MEGHALHAT! Téves az is, hogy "lélegzetet" jelentene, azt ugyanis a "szellemmel" (héber 'ruah', görög 'pneuma') adja vissza a Biblia.

És igen, a testtel NEM szembeállított.

"Szintén lélegzetet, fúvást, szellôt és szellemet jelent a ruach szó, de ez sem a test ellentéte"

Nem "szintén", hanem a kettő közül csak ez!

"hanem vagy Isten ereje, amely a vizek fölött lebeg és életet kelt azokban, ahogy a kotlós ül a tojások fölött; vagy pedig olyan embert jelez a ruach szó, aki Isten kegyelmi irányítása alatt áll és Isten szavát közvetíti, mint a próféták."

A szellem, vagyis a héber 'ruah' és a görög 'pneuma' szó legalább 6 dolgot jelent a Szentírásban:

[link]

És a linked alatti kérdések:

"Az Őrtorony Társulattól és más annihilácionistáktól azt kell kérdeznünk: Ha az embernek semmilyen további léte sincsen a halál után, hanem a gonoszok megsemmisülnek, az igazak pedig újjáteremtésükre várnak, hogyan magyarázhatók a következő bibliai tudósítások?

 A megdicsőüléskor (Mt 17,1-8 par) Jézusnak és a három tanítványnak Mózes és ülés, az Ószövetség alakjai jelentek meg. Hogyan jelenhettek volna meg, ha már (vagy még) nem léteztek volna ebben az időpontban?"

Jézus maga mondta erről az eseményről, hogy LÁTOMÁS volt, és arra kérte a vele lévő tanítványait, hogy ne beszéljenek erről!

 Hogyan mondhatta Pál, hogy „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni" (Fil 1,23), és „nem szeretnénk ezt levetni, hanem felöltem rá amazt (átváltozni)" (2Kor 5,4), ha a földi halálhoz nem csatlakozik közvetlenül további lét?

Ez is csak a teljes Írásból KIRAGADOTT részlet, mellyel a leggyakrabban manipuláltok.

(Filippi 1:23) "Nyomás nehezedik rám e két dolog miatt; amit ellenben kívánok, az a megszabadítás és a Krisztussal való együttlét, mert ez bizonyosan sokkal jobb."

Vajon Pál hitt a „közbenső állapotban”?

A Catechism of the Catholic Church (Katolikus Egyház Katekizmusa) ezt mondja: „ Ahhoz, hogy feltámadjunk Krisztussal, meg kell halnunk Krisztussal: ’meg kell válnunk a testtől és haza kell érkeznünk az Úrhoz’ [2Korinthus 5:8]. Ebben az ’elköltözésben’, amely a halált jelenti, a lélek különválik a testtől [Filippi 1:23]. A halottak feltámadásának napján egyesül majd újra a testtel.” De vajon az itt idézett versekben azt mondja Pál apostol, hogy a lélek túléli a test halálát, majd pedig várja az „utolsó ítéletet”, hogy újra egyesülhessen a testtel?

A 2Korinthus 5:1-ben Pál saját halálára utal, és a ’földi sátorház elbomlásáról’ beszél. Vajon arra gondolt, hogy a testet elhagyja halhatatlan lelke? Nem. Pál abban hitt, hogy az ember maga a lélek, nem pedig abban, hogy van egy lelke (1Mózes 2:7; 1Korinthus 15:45). Pál szellemtől felkent keresztény volt, akinek a reménysége — többi első századi testvéréhez hasonlóan — „a mennyekben . . . eltett” volt (Kolossé 1:5; Róma 8:14–18). Őszinte ’óhaja’ éppen ezért az volt, hogy halhatatlan szellemteremtményként az égbe támadjon fel az Isten által meghatározott időben (2Korinthus 5:2–4). Reménységéről szólva ezt írta: „mindnyájan elváltozunk . . . az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk” (1Korinthus 15:51, 52).

A 2Korinthus 5:8-ban Pál ezt mondja: „Bizodalmunk . . . van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz.” Néhányan úgy vélik, ezek a szavak a várakozás közbenső állapotára utalnak. Arra is hivatkoznak, amit Jézus a hűséges követőinek ígért, hogy elmegy és helyet készít nekik, ahova ’magához veszi őket’. De mikor válnak valóra ezek a kilátások? Jézus azt mondta, hogy akkor, amikor ’ismét eljön’, jövőben elkövetkező jelenlétének idején (János 14:1–3). Ehhez hasonlóan a 2Korinthus 5:1–10-ben Pál azt mondta, hogy a felkent keresztények általában abban reménykedtek, hogy égi lakóhelyet örökölnek. Ez nem a lélek valamiféle feltételezett halhatatlansága által következik be, hanem feltámadás által Krisztus jelenléte idején (1Korinthus 15:23, 42–44). Charles Masson Szentírás-magyarázó úgy következtetett, hogy a 2Korinthus 5:1–10 „jól érthető tehát anélkül, hogy a »közbenső állapot« hipotéziséhez folyamodnánk”.

A Filippi 1:21, 23-ban (NW) Pál ezt mondja: „ami engem illet — számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Nyomás alatt vagyok e két dolog miatt; de amit igazán kívánok, az a megszabadítás és a Krisztussal való együttlét, mivel ez biztos, hogy messze jobb.” Vajon Pál itt egy „közbenső állapotra” utal? Néhányan úgy vélik. Pál azonban azt mondja, hogy két lehetőség miatt van nyomás alatt — az élet és halál lehetősége miatt. „De amit igazán kívánok — fűzte hozzá, egy harmadik lehetőséget említve — az a megszabadítás és a Krisztussal való együttlét.” „Megszabadítás”, hogy rögtön a halála után Krisztussal legyen? Nos, amint azt már láttuk, Pál abban hitt, hogy a felkent keresztények Krisztus jelenléte idején fognak feltámadni. Tehát ez az időszak volt a szeme előtt.

Ez látható a Filippi 3:20, 21 és az 1Thessalonika 4:16-ban feljegyzett szavaiból is. Az ilyenfajta „megszabadítás” Krisztus Jézus jelenléte idején lehetővé teszi, hogy Pál megkapja a jutalmat, amelyet Isten készített neki. A fiatal Timótheushoz írott szavaiból is láthatjuk, hogy ez volt a reménysége: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését” (2Timótheus 4:8).

1:23 – Milyen „két dolog” miatt nehezedett Pálra nyomás, és milyen ’megszabadításra’ vágyott? A körülményei miatt Pálra nyomást gyakorolt az előtte álló két lehetőség: élet vagy halál (Fil 1:21). Noha nem mondta ki, hogy mit választ, egyértelművé tette, mire vágyik: ’a megszabadításra és a Krisztussal való együttlétre’ (Fil 3:20, 21; 1Tessz 4:16). Ez a „megszabadítás” azt jelentette számára, hogy Krisztus jelenléte idején megkapta a jutalmat, melyet Jehova készített neki (Máté 24:3).

" Hogyan kérhetné Jézus Krisztus két megölt tanúja Isten mennyei oltára alatt az ő beavatkozását, és hogyan kaphattak választ: „...nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz... szolgatársaiknak és testvéreiknek száma..." (Jel 6,9-11), ha nincs létezés a földi halál és az utolsó ítélet között?"

Tekintetünk egy áldozati oltárra vetődik. Az oltár aljánál „azoknak lelkét (látni), akiket legyilkoltak az Isten szava miatt és a tanúskodómunka miatt, amely megvolt náluk” (Jelenések 6:9). Mivel „a test lelke (vagyis élete) a vérben van”, az oltár talapzatánál valójában Jézus hűséges szolgáinak vére látható jelképes értelemben, akiket bátor és buzgó tanúskodásuk miatt gyilkoltak le (3Mózes 17:11).

Ugye milyen érdekes? A Biblia itt sem fogja neked a "halhatatlan lelket" tanítani! Az oltár aljánál mi szokott lenni? A lecsurgott vér. És mivel a vér jelképezi Istennek a "test lelkét", vagyis az ÉLETÉT, azok "véréről" van szó, akiket meggyilkoltak Krisztus melletti lojalitásuk miatt. Megnyugtatlak, nem a háborúkban egymást gyilkoló "hittestvérekről" van szó. :) )

Akárcsak az igazságos Ábel vére, úgy ezeknek a keresztény mártíroknak a vére is igazságszolgáltatásért kiált (1Mózes 4:10). „Harsány hangon ezt kiáltották: »Legfőbb Úr, te szent és igaz, meddig tartod még vissza magad az ítélkezéstől és attól, hogy bosszút állj a vérünkért azokon, akik a földön laknak?«” Mi történik ezután? „Egy fehér köntöst kaptak mindnyájan, és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig nyugodjanak, míg be nem telik rabszolgatársaik és testvéreik száma is, akiket még meg fognak ölni, miként őket is megölték” (Jelenések 6:10, 11).

Vajon a fehér köntösöket vértócsák kapták egy oltár alján? Semmiképpen! Azok a személyek kapták, akiknek a vére mintegy ki lett ontva az oltáron. Feláldozták az életüket Jézus nevében, és most fel lettek támasztva mint szellemszemélyek. Honnan tudjuk? A Jelenések könyvének egy korábbi része ezt írja: „Aki győz, azt ily módon fehér felsőruhákba öltöztetik, és semmiképpen nem törlöm ki a nevét az élet könyvéből”. Arra is emlékezzünk, hogy a 24 vén „fehér felsőruhákba [volt] öltözve, fejükön pedig aranykorona” volt (Jelenések 3:5; 4:4). Vagyis miután a háborúk, az éhínség és a járványok pusztítani kezdtek a földön, a 144 000 közül azok, akik már meghaltak — akiket az oltár aljánál levő vér jelképez —, feltámadtak égi életre, és szimbolikus fehér köntösökbe öltöztették őket.

Ezeknek az újonnan feltámasztott személyeknek ’nyugodniuk’ kell, türelmesen várniuk Isten bosszúállásának napjára. ’Rabszolgatársaiknak’, azaz a földön lévő felkent keresztényeknek még bizonyítaniuk kell a feddhetetlenségüket próbák alatt. Amikor elérkezik az idő, hogy Isten végrehajtsa az ítéletét, a ’nyugvásnak’ vége lesz (Jelenések 7:3). Ezek a feltámasztottak ekkor az Úr Jézus Krisztussal együtt pusztulást hoznak a gonoszokra, köztük azokra is, akik ártatlan keresztények vérét ontják (2Tesszalonika 1:7–10).