Kedves Jehova Tanui. Hol talalhato a Bibliaban, hogy Isten parancsot ad arra, hogy Jehovakent szolitsuk/hivjuk?

A keresztény kor előtt, Jézus megjelenése előtt, a JHVH nevét saját neveként nyilatkoztatta ki Isten a zsidóknak. Az Ószövetség ezt a nevet tartalmazza majdnem 7000-szer. A JHVH (=van-volt-lesz) jelentése egybecseng a VAGYOK AKI VAGYOK/VAGYOK AKI LESZEK nevének kijelentésével. Ő a Teremtő, aki Léteztet.

Újszövetség: nem tartalmazza a Jehova (JHVH) nevet. A Jelenések könyve a Hallelujah felkiáltásban tartalmazza a Jah nevet. Továbbá Jézus neve magában foglalja a Jehova nevet. (Jézus = JHVH a szabadító). Ő Immánuel („Velünk az Isten”).

Az Újszövetségben lévő mintaima is, Jézus főpapi imája is említi, hogy Isten nevének megszentelése milyen fontos. (János ev. 17.) A név maga a személy. Ez a héber szemlélet. Azaz magát Istent, az Ő személyét/nevét kell megszentelnünk, szentként elismernünk, dicsőítenünk.

Ugyanakkor Jézus kiontott vére révén örökbefogadott fiak lehetünk mi is, akik Jézust megvalljuk. Ezáltal egy még bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk Istennel, és nemcsak Istennek, Úrnak, JHVH-nak szólíthatjuk, hanem Atyánknak is. És Jézus pontosan ezt tanította, hogy tegyük ezt.

Legjobb, ha azt a mintát követjük, amit az első századi keresztények is mutatnak, ahogyan Isten nevét életükkel megszentelték. Ebben mi inkább a pogányokból lett keresztényekhez vagyunk hasonlók, akik már nem a Törvényben éltek, és nem héber/arameus nyelven beszéltek, és így a görög Újszövetségben sem Isten héber nevét használták. Ezért mi sem tehetünk mást, mint hogy hűségesek maradunk a kijelentéshez, úgy, ahogy Isten Szentlelke által nekünk lejegyeztette. Istennek legyen hála, hogy megőrizte írott kijelentését, hogy ma is hallhassuk Szavát és higgyünk.

Még érdekes megfigyelés a JHVH kiejtésével kapcsolatban: Jézus nem tért el korának gyakorlatától abban, ahogy a Bibliából a JHVH nevet kiejtette. Vagyis a JHVH-t úgy olvasta, ahogy volt szokás olvasni. Ugyanis csendben hagyták felolvasni:

Luk 4:17 És adák neki az Ésaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván, arra a helyre nyita, ahol ez vala írva:

Luk 4:18 Az Úrnak lelke [van] én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat,

Luk 4:19 Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.

Luk 4:20 És behajtván a könyvet, átadá a szolgának, és leüle. És a zsinagógában mindenek szemei ő reá valának függesztve.

Luk 4:21 Ő pedig kezde hozzájuk szólani: Ma teljesedett be ez [az] Írás a ti hallástokra.

Luk 4:22 És mindnyájan bizonyságot tőnek felőle, és elálmélkodának kedves beszédein, amelyek szájából származtak, és mondának: Avagy nem a József fia-e ez?

Kedves 151-es! Annyiszor leírt romlott konzervet másoltál már megint be ide. Ezek az érvek csak álérvek, melyek sem a logika, sem a Biblia tiszta szava fényében nem állják meg a helyüket.

"Újszövetség: nem tartalmazza a Jehova (JHVH) nevet."

A Keresztény Görög Iratok rendelkezésre álló későbbi másolatai nem tartalmazzák Isten örök időkre szánt szent Nevét. De egyetlen bibliai érvvel sem tudjátok azt az elképzelést alátámasztani, hogy nem is tartalmazta! Csak a háromság bibliaidegen mítosza erőlteti ezt az álláspontot, de az nem igaz bibliai tanítás. Miért ne tartalmazta volna, miért ne lenne fontos Isten nevét ma is használni?

Mert a zsidók tévesen arra a hitre jutottak, hogy az isteni név túl szent ahhoz, hogy leírják vagy kiejtsék? Nyilvánvaló, hogy nem az istenfélelemnek, hanem inkább a babonás félelemnek volt köszönhető az, hogy felhagytak az isteni név használatával. A Biblia sehol sem szab korlátot Isten nevének használatában. Maga Isten mondta Mózesnek: "'Így szólj Izrael fiaihoz: »Jehova, a ti ősatyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött hozzátok.« Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre.'"

------

"Továbbá Jézus neve magában foglalja a Jehova nevet. (Jézus = JHVH a szabadító). Ő Immánuel („Velünk az Isten”)."

Mint ahogy majd minden zsidó személynévben megtalálható!

------

"A név maga a személy. Ez a héber szemlélet. Azaz magát Istent, az Ő személyét/nevét kell megszentelnünk, szentként elismernünk, dicsőítenünk."

"Adgyatok hálát a’ Jehovának, kiáltsátok az ö nevét" (Ésaiás 12:4, Kom).

Ugye ez (és még sok más felszólítás a görög szövegekben is) nem pusztán a "személyének" adott dicséret?!!

------

"Ezáltal egy még bensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk Istennel, és nemcsak Istennek, Úrnak, JHVH-nak szólíthatjuk, hanem Atyánknak is."

Már a Héber Iratokban is volt példa arra, hogy Jehovát "Atyának" szólították! Tehát nem bibliai érv arra, hivatkozni, hogy az 'Atya' rangjelző szó, "felváltaná" az örök időkre adott JHVH-t, mivel az "Ószövetségi" időkben is használták e címet Istenre, de mégis majdnem 7000-szer a JHVH-t!

------

"a pogányokból lett keresztényekhez vagyunk hasonlók, akik már nem a Törvényben éltek, és nem héber/arameus nyelven beszéltek, és így a görög Újszövetségben sem Isten héber nevét használták."

Ezért nem használták? No nem kérlek! A nyelvekhez ennek semmi köze - legalábbis bibliai értelemben SEMMI! A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ókori héber neveket, kifejezéseket átírták az idők során görögre, latinra, majd a modernebb nyelvekre. Így van ez Ézsaiás, Jeremiás, vagy akár Jézus nevével is. Még az 'Ördög', vagy 'Sátán' névvel is ezt tették. Miért éppen Isten LEGSZENTEBB nevével, az "örök időkre" szánt JHVH-val, vagyis a mai legelterjedtebb kiejtésben: Jehovával van ez másként?????? Mondj erre HITELES Bibliai indokot, mert eddig senki sem mondott!

Javaslom, olvasgasd még az előző, 151-es bejegyzésemet, hogy rendesen megértsd. Semmi bemásolás, semmi „konzerv” nem volt benne, nem szokásom, 10 saját újjal gépeltem, kivéve az idézett Bibliaverseket!!! A Biblia ugye meg nem romlott?

A kulcs ez a ténymegállapítás: "Újszövetség: nem tartalmazza a Jehova (JHVH) nevet."

Ez letagadhatatlan tény, itt a GyK-n is volt már sokszor téma, csak erőlködni lehet, ha valaki mást állít. Csak hipotézis az, amit a Társulat tanítása szerint írtál: feltételezés, egy elmélet, de minden tény ellene szól. Imádkozz, hogy találjanak egy olyan görög Biblia szöveget, amiről te beszélsz, ha van ilyen, ami utána annyira vágysz. De nem fognak találni olyat. Mert nincs és nem is volt.

Ez azt jelenti, hogy Isten nem szeretné, ha mi, nem-zsidók, zsidó nyelven szólítanánk meg. Nem ez a lényeg úgy látszik. És ezt nem én, nem más ember találta ki, mi a lényeg. Maga az Örökkévaló Atya határozta meg, mi a lényeg, amikor a görög szöveg leírását vezette, ihletés alatt. Legyen Ő, az Égi Atyák a Kűriosz, az Úr életünkben.

Ja, és egy tipp a végére: kérd imában őszintén Jézust, hogy tárja fel Neked a rád vonatkozó akaratát. Kérheted nyugodtan Őt is, nemcsak az Atyát. Ne félj Jézustól. Fogadd el az Emlékünnepen a kinyújtott kezét, a kenyérrel és a pohárral, ha megszólít, ha kér Téged, hogy „vegyétek és egyétek”.

“Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (Jn 14:14, W-H)

De megszólíthatod Jehovát is, persze, de őszintén kérd, hogy világosítson meg, hogy lásd a lényeget. Kérd Jehovát, hogy tárja fel előtted, ki Jézus. Hogy mi az Igazság.

Kedves 153-as válaszoló! Lehet, hogy saját fogalmazás, de a szöveg a régi.

"A kulcs ez a ténymegállapítás: "Újszövetség: nem tartalmazza a Jehova (JHVH) nevet.""

Vannak fordítások, melyek a Biblia tanúsága és józan logikája okán viszont tartalmazzák! Az, hogy a magát kereszténynek valló egyházak többsége ebben nem ezt az utat követi, még nem teszi ténnyé azt, ami amúgy is csak feltételezés, vagyis ami szerint nem is volt benne. Ezen többségi "kereszténység" viszont csak önmaguk előtt tekintélyek (persze úgy is csak hellyel-közzel). Tehát ez sem tény, valójában nagyon messze van a ténytől.

"Csak hipotézis az, amit a Társulat tanítása szerint írtál: feltételezés, egy elmélet, de minden tény ellene szól."

A fentiek miatt éppen hogy nem hipotézis csupán, annál azért jóval több, a tények pedig ebben az esetben nincsenek a birtokotokban, hiszen negatív érvre épül a feltételezésetek, az eredeti példányok hiányára. Ez pedig nem teszi ténnyé, mint ahogy mondtam!

Ez kb. olyan, mint akit csalással vádolnak, látják a csalás egyértelmű nyomait, de (emberi eszközökkel) nem tudják rábizonyítani az alaposan gyanúsíthatóra konkrétan. Ettől még nem lesz ártatlan, legfeljebb nem lesz emberi bírák által megbüntetve.

Azt mondod: "minden tény ellene szól." Gyakorlatilag egyetlen, a bizonyíték hiányából adódó körülmény szól ellene! A Biblia maga pedig az általam írt valódi bizonyítékokkal (még felületesen is jó néhány van ilyen!) igazolja, hogy benne kellett lennie.

"Ez azt jelenti, hogy Isten nem szeretné, ha mi, nem-zsidók, zsidó nyelven szólítanánk meg."

Nos, ennek az érvnek tényleg semmiféle logikai és Írás-szerinti alapja nincs - szerintem. (Ebben az érvedben mellesleg kiérzem a zsidók, mint nép felé mutatott, újabb keletű, de nem bibliai hozzáállást, mely mint választott nép állítólagos "örökérvényűségével" kapcsolatos. Ha félreértettem volna, bocs!)

Mindenesetre semmiképpen nem tartom a bibliailag elfogadhatónak ezt az érvedet, hiszen ezt az egyetlen kinyilatkoztatott nevét Jehova örök időkre szánta, ezt erősítette meg a Tízparancsolatban és ennek a bizonysága az is, hogy majdnem 7000-szer szerepel Istennek ez a neve a Héber Iratokban. Emlékszel: "Ez az én nevem időtlen időkig, és erről fognak emlékezni rám nemzedékről nemzedékre."

Ha Jehova nem szeretné, ha mi, nem-zsidók, zsidó nyelven szólítanánk meg, akkor a többi fontos személyiség nevét miért engedi használni? Erre bármit kitalálhatsz, de ha azt kérem, hogy a Bibliából bizonyítsd, akkor mi lesz? Megteszed?

"És ezt nem én, nem más ember találta ki, mi a lényeg. Maga az Örökkévaló Atya határozta meg, mi a lényeg, amikor a görög szöveg leírását vezette, ihletés alatt. Legyen Ő, az Égi Atyák a Kűriosz, az Úr életünkben."

Az érved inkorrekt! Megint csak a hiányzó eredetire építed a teóriád, s belemagyarázod azt a spekulációt, hogy nem is volt benne a Név - pedig NEM TUDHATOD. Ti semmiképpen sem tudhatjátok, mert nem bibliai, sőt Írásellenes érveitek vannak csak a Név elhagyására!

"De megszólíthatod Jehovát is, persze, de őszintén kérd, hogy világosítson meg, hogy lásd a lényeget. Kérd Jehovát, hogy tárja fel előtted, ki Jézus. Hogy mi az Igazság."

Szóval szerinted Jézust, vagy Jehovát?!! Tudod már csak azért sem fogadom meg a tanácsod, mert azt tudom Bibliából, hogy Jézushoz NEM IMÁDKOZHATUNK, csak Jehovához.

(Róma 15:5-6) "A kitartást és vigasztalást nyújtó Isten pedig adja meg nektek, hogy legyen ugyanolyan a gondolkodásmódotok, mint amilyen Krisztus Jézusé volt, 6 hogy egy akarattal, egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és Atyját."

Bár a Biblia rámutat, hogy segítségül hívhatjuk Jézus nevét, és az Ő "nevében" kell Jehovához imádkozni (hiszen Ő a közvetítőnk), arra nem utal, hogy hozzá kellene imádkoznunk (Efézus 5:20; Kolossé 3:17).

"mindig, mindenért hálát adva a mi Istenünknek és Atyánknak Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében."

"És bármi legyen is, amit szóban vagy cselekedetben tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, hálát adva az Istennek, az Atyának őáltala."

István történetét is ismerem, de ő nem imádkozott, hiszen látomásban látta Jézust.

Abból, hogy a régi, héber-arámi könyvek eredeti példányában szerepelt a JHVH, egyáltalán nem következik az, hogy ördögfattyak lennének mindazok, akik akár fordításokban, akár prédikációkban később nem alkalmazták azt. Az meg pláne nem, hogy az Újszövetségbe bárhova is JHVH-t kellene írnunk. Szerintem nagyon egyszerű, hogy miért, de most megpróbálom kifejteni. Az Őrtorony az „egyre növekvő világosság” homályos elvére hivatkozva mossa kezeit saját be nem jött végidő számításai, és dogmatikai önellentmondásai ügyében. Ám pont a legkézenfekvőbb dologban nem alkalmazzák ezt az elvet, mégpedig arra, hogy ez a Bibliával önmagával is megtörténhet. Illetve kicsit nem fogalmaztam pontosan, de a lényeg, hogy arra akartam utalni, hogy itt csak az ilyen meg amolyan kéziratokat akarják meglátni, de a mögötte végbemenő teológiai fejlődésről megfeledkeznek.

Ugyanis nagyon könnyedén előfordulhat az, hogy míg egy korban még mindenhol szerepelt és használták a JHVH-t, később pedig háttérbe szorul, anélkül, hogy bármelyik gyakorlatot önmagában botrányos tévedés kellene tartanunk, sőt. Kifejezetten az isteni Gondviselés keze munkáját is meg lehet látni, hogyha félreteszed az ezzel kapcsolatos dogmatikai „elfogultságodat”, meg az „ami új, az rossz” ki nem mondott (hamis) elvét. Könnyedén meg lehet, hogy a JHVH Nevet Isten csak egy meghatározott célra (amit mindjárt kifejtek) szánta, és csak addig volt rá szükség, amíg ezt a célt nem töltötte be. Hogy miről van szó?

Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”).

Viszont ha így van, akkor joggal teszed fel a kérdést, hogy akkor Isten miért is mutatkozott be ezen a Néven az izraelitáknak. A felelet igazából roppant egyszerű, csak kicsit utána kell gondolni. Rögvest levezem. Emlékezz vissza a „jelenetre” a Bibliából, amikor Isten megmutatkozik Mózesnek az égő csipkebokorban, és rákérdez a Nevére. Íme ez a párbeszéd:

13Mondá erre Mózes az Istennek: Íme, én elmegyek Izrael fiaihoz, s azt mondom nékik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok. Ha ők azt mondják nékem: Mi a neve? — mit mondjak nékik? 14Mondá az Isten Mózesnek: Én vagyok az «Aki vagyok». Majd mondá: Ekkép mondd Izrael fiainak: Az «Aki van» küldött engem hozzátok. 15Mondá továbbá az Isten Mózesnek: Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, s ekkép emlegessenek engem nemzedékről-nemzedékre.”

(Kivonulás könyve 3:13-15)

Figyeld csak! Nem azt mondja, hogy „az én nevem Jahve/Jehova”, hanem arra a kérdésre, hogy mi a neve, azt válaszolta, hogy az ő neve VAGYOK. Ez héberül úgy hangzik, hogy EHJE (אהיה). Tehát tulajdonképpen az Isten által közölt név nem is közvetlenül a JAHVE, hanem az EHJE, és ebből jött áttételesen a Jahve. Istennek ez a neve az «Aki van» (a Mózes korabeli) héber nyelvben Jahvénák hangzott. Figyelembe véve azt amit az előbb írtam, hogy az ókori logikával a névvel egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb., akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért mutatkozott be Isten olyan néven az izraelitáknak úgy, hogy „VAGYOK”, ha egyszer neki nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega.

A felelet szintén roppant egyszerű, csak bele kell gondolni. Az ókori izraeliták egy politeista, pogány környezetben éltek, és bizonyos szempontból egy meglehetősen fejletlen civilizációval rendelkező nép volt. Egy ilyen környezetben egyrészt a monoteizmus meglehetősen forradalmi gondolat volt, másrészt szükségképp folyamatosan ki voltak téve a folyamatos kísértésnek a pogányság felől. Sőt, mint tudjuk az izraelita kisemberek is nem egyszer tértek a bálványimádás bűnébe. (Ebből is látszik, hogy a kisember semmilyen korban nem volt magas szintű teológus, és hiába várnánk ezt el valaha is.) A „VAGYOK” (Jahve) Név szerepe, értelme, célja, szerepe is csak ebben a környezetben érhető meg. Hogy miért?

Egy ókori egyszerű embernek, aki számára az, hogy több isten van, olyan típusú evidenciának számított, mint manapság számunkra a mobiltelefon. Ha Te, mondjuk az egyiptomi fogság idején élő ember lettél volna a Közel-Keleten evidens lett volna számodra, hogy minden népnek megvan a maga istene, neki vannak templomai, papjai. Beszélnek róla az emberek, áldoznak neki állatokat, stb. Senki se kérdőjelezi meg, hogy nem létezik. Az egyes népek nem úgy beszéltek, hogy a mi „isteneink” léteznek, a tiétek pedig a vallási fantázia és a mitológia szüleményei, hanem olyasmiket mondtak, hogy a mi isteneink erősebbek a tieiteknél. Egy ilyen környezetben azt mondta, hogy ezek az úgynevezett istenek nem léteznek meglehetős értetlenséget váltott volna ki. „Mi, már hogyne létezne Ozirisz? Hát hiszen ott van a temploma, rendszeresen áldoz neki a szomszédom is, hogyne létezne?”. Isten pedig a kultúr-környezetben bravúros módot választott arra, hogy közölje választott népével az alapvető vallási igazságot Önmagáról.

Mert azzal, hogyha egy zsidó kimondta azt a szót Istenről, hogy JAHVE, akkor ezzel egyúttal megvallotta azt is, hogy egyedül ő az, «Aki VAN» (a többi «isten» nincs). A JAHVE név világosan utal arra, hogy Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy VAN, létezik: ő az Örökkévaló. Vele szemben a többi istenség semmi, nem létező, ld. És 42,8. Ha Isten a Bibliában erős hangon kimondta többször is, hogy „én vagyok Jahvé”, akkor ezzel lényegében azt mondta, hogy „értsétek már meg, hogy egyedül én vagyok létező Isten, más isten rajtam kívül nem létezik”. Pedagógiai célzata, szerepe volt tehát ennek a Névnek, valahogy úgy, mintha egy kisgyermeknek azt mondod, hogy a konnektornak az „neve”, hogy „NeNyúljBele”. Teljesen egyértelmű, hogy ez a „név” nem olyan értelemben vett név, mint mondjuk az, hogy Béla, hanem azt a célt szolgálja, hogy az illető, amikor felidézi magában ezt a „nevet” rögvest eszébe juttassa a legfontosabbat, amit neki, számára ezzel a dologgal kapcsolatban elsőre gondolnia kell. A Jahve névnek tehát az volt célja, hogy alapvetően politeista környezetben eszébe juttassa a zsidóságnak, hogy az ő Istenük az egyedüli igaz Isten, ők pedig csak őbenne hihetnek, csak őt imádhatják, stb. – a többi nép sok-sok „istene”, pedig valójában nem is létezik.

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk „lényegileg” megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő".

Ebből pedig az következik, hogy a JAHVE Név akkor és azzal töltötte be a szerepét, amikor még a monoteizmus meglehetősen gyenge lábakon állt - még a zsidók körében is! - , amikor az izraelita nép vallási fejlettsége még nem volt magas. Isten tehát ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele kinyilatkoztatásait. Isten Jahvénak neveztetése pedig tehát a monoteizmus fejlődésének egy korai fokozata, lépcsőfoka.

Ebből pedig világosan következik az, hogy később, amikor a monoteizmus már erős volt, a zsidóság számára nagyrészt evidenciává vált az Isten egy-volta, akkor többé nem volt szüksége erre a „mankóra” ahhoz Istennek. Mint ahogy a kerékpárra is csak addig kell az oldalsó két segédkerék, amíg a gyermek még kicsi gyermek ahhoz, hogy két keréken tudjon egyensúlyozni, utána pedig többé nem lesz rá szüksége. Az oldalkerekek leszerelését ekkor nem fogjuk valamiféle negatívumként vagy hiányként felfogni, sőt. Itt is pontosan erről volt szó.

Ezt igazolja azt is, hogy a Jahve Név közhasználatból való kiszorulása mely korra volt tehető. Ugye azt mindnyájan tudjuk, hogy Isten a babiloni fogságba hurcoltatással büntette meg a zsidó népet. Nos, ami azt illeti ez a büntetés felettébb hatásos volt, hiszen mind tudjuk, hogy Ezdrás milyen hatékony vallási reformot hajtott végre a földjére visszatért izraeliták körében. Alapvető tette a Tóra rendszeres tanulását, így az átlag nép „teológiai” tudása is sokat emelkedett. Többé nem volt kérdéses immár a monoteizmus, más jellegű „veszélyek” (pl. azok, amiket később Jézus a szőrszálhasogató, farizeusi Tóra-értelmezések között később kárhoztatott) fenyegettek természetesen fenyegettek, de ez már egy másik történet.

A monoteizmus fenntartására nem volt többé szükség a Jahve névre, így Isten amikor Gondviselésszerűen egy újabb lépcsőfokra vezette a népét, ott már nem csak, hogy nem volt szükség többé semmiféle nominátorra, sőt kifejezetten akadálya volt ennek – mint ahogy a gyermekkerékpár tanuláshoz használatos oldalsó segédkereke is később akadályozó tényezőként funkcionálhat. Isten Gondviselése áll tehát végső soron a Névnek a közhasználatból való kiszorulása mögött.

És ha már idáig eljutottunk, akkor rögtön vissza is verek két ezzel kapcsolatos felmerülhető ellenvetést, amely egyébként szerintem rokon egymással:

1./ Ezen változás éppen akkor ment végbe, amikor Isten éppen nem adott ki kinyilatkoztatott könyvet. Ebből következtethet valaki arra, hogy nem Isten jóváhagyásával, hanem akár annak ellenében történt ez a változás. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy Malakiás és az Újszövetség könyvei között a kánonba nem került be egyetlen egy könyv sem. Ám azt egyikőnk sem gondolja, hogy Isten lényegében közel 500 évig semmit sem csinált volna! Isten a világegyetem abszolút Ura, semmi sem következik be az ő legalábbis hallgatólagos akarása-megengedése nélkül. Isten nyugodtan „végbevihette” ezt a változtatást, anélkül, hogy konkrétan erről leíratott volna egy külön kanonikus könyvet. Jusson eszünkbe az a jelenet a Lukács evangélium elejéről, amikor Isten kinyilatkoztatást közöl Zakariás pappal, Keresztelő János apjával. Ugye egyikőnk sem gondolja, hogy ez csak onnantól és csak azért kinyilatkoztatás, mert ezt Lukács évtizedekkel később egy kanonikus könyvbe ezt az eseményt lejegyezte, lényegében akkor, amikor Zakariás már egészen biztosan rég nem élt. Tehát az, hogy Isten kinyilatkoztatást közölhessen, annak fogalmilag nem feltétele az, hogy erről kanonikus könyv készüljön.

2./ Ez a változás a fogság utáni zsidóság vallási elöljárói körében uralkodó Tóra-értelmezés rigorózussá válásával áll közvetlen kapcsolatban, vagyis úgy is mondható, hogy ez a változás egy tévedés útján ment végbe. Ez bizonyos értelemben csakugyan igaz, ám ez nem feltétlenül „baj”. Hogy miért?

a) Egyrészt Isten több módon is példáját adta annak, hogy ő még egy tévedést, egy balesetet, sőt még a rosszat is jóvá tudja fordítani. Több példát is mondhatunk erre:

Eleve az ősszülők bűnbeesése: Isten pedig számára a bűnbeesés nem volt váratlan esemény, a megváltás es üdvözítés isteni tervébe „bele lett kalkulálva”. És De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk. Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: ’Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem’. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: ’Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!’".

Vagy jusson eszünkbe Józsefnek, Jákob fiának története, akit mint tudjuk, eladtak Egyiptomba rabszolgának. Ugye mindnyájan látjuk, hogy ez így önmagában nyilvánvalóan egy helytelen, rossz és bűnös dolog. Azonban az egyébként rendkívül olvasmányos történet tanulságát kell néznünk, hiszen elmélyíti azt tételt, hogy az isteni gondviselés játszik az emberek terveivel, és a rossz tettekből is tud jót kihozni. Nemcsak megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy az egész törzs megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az 1Móz 50,20 szerint mindez azért történt, hogy Isten életben tartson egy nagy népet.

b) Ugye már Pascal is meglátta, hogy Isten rejtőzködő Isten (Deus absconditus). Miért ne lehetne azt mondani, hogy Isten ilyen módon dolgozik, beavatkozását álcázza, és a való világ ok-okozati rendszerébe helyezi?.

Tehát számunkra úgy tűnt, hogy a változás oka a zsidó rabbik tévedése volt, holott valójában az isteni Gondviselés volt a fő okozója.

Ebből pedig az következik, hogy teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet, mivel ezt nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként.

Fentebb már utaltam rá (a biciklis példában), hogy egy bizonyos „mankó” egy bizonyos fejlettségi szintnél segítség, az után pedig kifejezetten hátrány. Eddig azt bizonyítottam be, hogy az isteni név közhasználatból való elhagyása miért nem volt negatív. Most pedig arról fogok beszélni, hogy miért volt pozitív, vagyis miért tekinthető fejlődésnek vallási értelemben.

Az ókori isteneket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Ennél fogva egy isten nevének ismerete valamilyen értelemben azt a hitet foglalta magában, hogy egy ember birtokolhatja a hatalmát, vagy valamilyen értelemben uralkodhat felette. Ebben az értelemben a Név afféle kimondható varázsigévé vált. Ennek nyoma felfedezhető egyes sémita, arab legendákban, ahol a dzsinnek hatalmának felhasználásához az kell, hogy tudjuk a nevét. Noha a Bibliában a JHVH Névtől az effajta visszaélés mentes, ám mégis – ha egy konkrét „Névhez” kötjük az Istent ez valamilyen értelemben magában hordozza ennek (a még ha nem is tudatosan működő jelenség) kialakulásának veszélyét.

Miről van szó? Arról, hogy a Név eldologiasítódik (tárgyiasítás), amelyet mint valami tulajdont gondoznak. Mint a középkori misztikus zsidó rabbik, akik a Tetragrammatont mint valami varázsigét használtak. Ráírták a gólemre, és az életre kelt. Lényegében mágikus automatizmusként és az üdvbiztonság garanciájaként visszaélhetnek vele. Bizony a "Jehova" szó használata, mondogatása senkit nem igazít meg, és semmiféle üdvösségbeli pluszot nem okoz, hiszen a Biblia nem arra irányul, hogy az üdvösségért a Tetragrammatont, egy héber szót buzgón "használjuk", mint afféle mágikus kulcsot, hanem, hogy megismerjük Isten személyét, hogy szeressük őt, és fiaivá legyünk.

Az ószövetségi zsidók fokozatosan értették meg, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”.

Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

Vagyis a valódi indok az, hogy ez misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. A Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Thábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. A „nevezősök” csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenségmegjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova => latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a "ruhájáig", és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem "birtokolhatják" a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a "szégyentáblájának" arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.

Hogy az apostolok, mikor a Septuagintát idézték, nem Jahvét írtak, az nyilvánvaló a kéziratok nagy tömegéből. A p46 (a Ryland-papiruszok egyike a Kr. u. 200 körüli időből; az egyik legkorábbi papirusz, ami hosszabb szöveget tartalmaz) ugyanúgy Kürioszt ír a Rm 9,29-ben, mint a nagy kódexek. ("Ha a Seregek Ura nem hagyott volna nekünk magot" stb.) És érdekes módon a "seregek"-nek fordított "szabaóth"-ot nem akarta Pál görögre fordítani, amiből arra következtethetünk, hogy őelőtte vagy az emlékezetében egy olyan görög ószövetségi szöveg feküdt, amiben Jahve nevének tiszteletének okából a tetragrammát Küriosszal adták vissza, de a Cevaótot csak átírták görög betűkkel.

És Jézus bizony nem nevezte soha hibásnak ezt a zsidó gyakorlatot, nem emelt szót ellen, és semmi nyoma nincs annak, hogy akár ők, akár az apostolai Jehováztak volna - és ha nekik jó volt, nekünk sincs szükségünk arra, ami egy fogságelőtti korai vallásosság szempontjából még releváns volt.

Az tagadhatatlan, hogy az Újszövetség kezünkben lévő kézirataiban a négy Halleluján kívül nem szerepel a JHVH név, csak a Küriosz (Úr) átirat, mi akadályoz abban, hogy meghagyjuk ezeket az Újszövetség-fordításokban? Éppen az jogosít erre föl, amir fentebb idéztem: ha az újszövetségi írók (a Septuaginta nyomán) görögösítve emlegették a Jeremiás és Jézus neveket, miért ne fogadnók el a szájukból a JHVH név "Küriosz"-ra való görögösítését is? Az pedig nem lehet ezellen érv, hogy "hitehagyott másolók hagyták ki a JHVH nevet az Újszövetség görög kézirataiból", mert 1. erre semmi bizonyíték nincs, 2. miért ne mondhatná erre bárki, hogy "akkor tessék Jeremiás és Jézus nevét is visszahéberesíteni az Újszövetségben!"?

A "Jehova" szó héber fül számára lehetetlenül hangzó, középkori teológiai műszó (kb. mint az "Isten" és az "Uram" szóból az "Ustan"). Elsősorban Jahveh alakban a keresztények is használják és tisztelik. A görög Úsz. fennmaradt másolatainak egyike sem tartalmaz héber betűket, és nincs történelmi nyoma a Név "kiirtásának". A Társulat tehát bizonyítatlan feltételezéseket állít be tényként (rágalmaz). A Jehova név a "Keresztény Görög Iratok"-ban 237-szer fordul elő, ebből 82 ugyan olyan ósz-i idézet, amely tartalmazza a JHVH-t, de a többi 155 eset teljesen önkényesen lett kiválasztva. Ha a meglevő másolatokból, a tényekből indulunk ki: az Úsz. Úrnak és Istennek nevezi az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is.