Mit tennétek a helyemben? Abortusz vagy felnevelni?

Ilyen retek körülmények közé, még jó hogy nem engednek gyereket hazavinni. Szerintetek milyen soruk lenne, főleg hogy nem akarták? A kérdező élete meg 100x nehezebb lenne, és valamiből nevelni is kell a gyerekeit, hogy ne szenvedjenek hiányt. Főleg hogy nincs bevétele.

Tehát rászorulók lennének, és ezt nem kívánhatjuk a kérdezőnek. Bármit dönt, ne ítéljük el, mert ez csak az ő élete, felelőssége.

Kedves Kérdező,

azt hiszem egy másik kérdésedhez már válaszoltam, de nagyon szeretném, ha mindenképpen megtalálnád a hozzászólást, így ide is leírom.

"Te vagy az a lány, aki ikreket vár, igaz?

Annyira nagyon sajnálom a helyzetedet és mélyen együtt érzek Veled.

Nagyon ritkán szoktam itt válaszolgatni, de a kérdésed és a helyzeted annyira megindított, mivel tudom (sajnos) milyen érzés ez a félelem és az, hogy mindenki elfordul tőled.

Egyszer régebben írtam egy vallomást a saját esetemről, ezt most előkerestem és nagyon szeretném, ha megengednéd, hogy megosszam Veled. Szeretném leszögezni, hogy nem akarok hatásvadász dolgokat írni, nem biztos, hogy Veled is így lesz, velem így volt, kizárólag a saját esetemet írom le. Azt is szeretném leírni, hogy bárhogy döntesz szeretném, ha bátran fordulnál hozzám segítségért. ha megtartod tudok segíteni gyerekruhákkal, babakocsival, kisággyal, ha nem tartod meg tudok ajánlani olyan pszichológust, aki nagyon nagyon olcsón, de akár ingyen (ha helyzeted úgy kívánja)is foglalkozik Veled. Szóval legalább te ne érezd magad olyan egyedül, mint én anno.

Ez itt az én történetem, nem befolyásolás, de tapasztalat, ami segíthet a döntésed meghozatalában.

Előre elnézést kérek a talán zavaros fogalmazásért. Nehezen beszélek, nehezen írok erről a történésről, annak ellenére, hogy túlzás nélkül állíthatom, minden nap újra játszom a történteket, minden nap elképzelem, hogyan lehetett volna másként. De elhatároztam, hogy most leülök ide és leírom az egészet, őszintén, akkor is, ha össze-visszaságnak tűnhet majd, úgy, ahogy most jön, mert talán csak így van értelme.

22 éves voltam és egy olyan sráccal osztottam meg a mindennapjaimat és az ágyamat, akinek nem számítottam. Egyik nap úgy ébredtem, hogy tudtam. Teljes bizonyossággal tudtam, terhes vagyok. Egy-két napig olvasgattam az interneten a tünetekről, fórumokat nézegettem, aztán egy reggel összeszedtem a bátorságomat és rápisiltem arra a bizonyos tesztre. Miután megjelent a két csík teljesen kétségbeestem, annak ellenére, hogy nem igen számítottam másra. Pánik hangulatban rohantam jobbra, balra, aztán a legközelebbi gyógyszertárba még egy tesztért, amin ugyancsak megjelent a két csík. Vasárnap volt. Felhívtam a nőgyógyászomat, aki nyilván nem dolgozott. Nagy nehezen találtam egyet, aki vasárnap is hajlandó volt fogadni. Nagyon kedves volt. Gratulált és megmutatta az ultrahangon Őt, egy fekete picike foltot és közölte, hogy maximum öt hetes terhes vagyok, várjunk még egy kicsit, mert ilyenkor még semmi nem bizonyos, az embrió még nem látszik, csak a petezsák. Menjek vissza szerdán. Látva a kétségbeesett arcomat, szólt, hogy addig beszéljem meg az apukával, hogyan tovább. Mert ha nem vállaljuk a babát, jobb minél előbb túl esni a történteken, minek megvárni, míg kifejlődik a pici. Hazamentem és még a buszon megígértem a babának, hogy bármi történik vigyázok rá... Elmondtam a fiúnak, aki egyáltalán nem akarta. Győzködött szépen, csúnyán, szomorúan, racionális érvekkel, mindenhogyan. Én magamra maradtam ezzel, óriási félelemmel. Azt éreztem, ha el akarom vetetni tényleg jobb még most, hiszen még szívhangja sincs, még csak a petezsák látszik. Annyira féltem... Bárcsak adtam volna időt magamnak...Bárcsak segítséget kértem volna Anyától. De úgy gondoltam, még iskolába járok, az apa nem akarja, mit szólnának a szüleim, hiba csúszott a számításba, legyünk inkább gyorsan túl rajta. Nem volt még hat hetes. Nem volt még fél centiméter. De ő határozza meg a mai napig az életem minden percét. Ott van minden napomban. Minden álmomban, minden gondolatomban, minden sejtemben. Ő volt a lehetőség egy újrakezdéshez, egy remény, egy ajándék, akit elutasítottam, eldobtam, meggyilkoltam. Még mielőtt megismerhettem volna. Még egy képem sincs róla. Azt sem tudom fiú lett volna, vagy lány. Az első babám... Akire vigyáznom kellett volna. Aki anyává tett volna. Ehelyett én gyilkossá tettem magam. Az amit magamról gondolok azóta, arra nincsenek szavak. És nem tudom szeretni azokat az embereket sem, akik ezt a tanácsot adták...Harag van benne, düh és megbánás. Pedig alapvetően nem mások hibája ez, hanem az én bűnöm. A legnagyobb, amit valaha elkövettem. Minden nap rettegek, hogy nem lehet többet gyerekem. És ha lesz is, igazából az nem ő lesz. Az abortusz utáni napokban megkönnyebbülést éreztem. Utána éltem meg, mi is történt valójában. És ez egyre fokozódott. Lassan két éve már, hogy ez történt. Szeretném, ha tudnátok ócska érzés ez, amit az ellenségemnek sem kívánok... Nem akarok semmi hatásvadász dolgot írni. Nem gondolom, hogy be kéne tiltani az abortuszt, mert ha már valaki megteszi inkább tegye viszonylag biztonságos körülmények között és ne otthon, ahogy dédanyáink. De ne higgyétek el, hogy ez csak egy rutin műtét. Mert nem az. Engem azzal nyugtattak, hogy csak 5%ban okoz meddőséget. ez azt jelenti, hogy 10 000ből 500 nő. Ez azért nem olyan kevés... Bár az 5%tök jól hangzik... Ennyit szerettem volna. Nem fogom vissza olvasni, mert így jött ki belőlem. Szeressétek a gyermekeiteket."

Vagy csak annyi történt, hogy a Kérdező lassacskán megértette a valós helyzetét... nevezetesen, hogy tök más dolog, ha valakinek a gyerekneveléshez valamilyen feltétel hiányzik - akkor lehet segítséget kérni - és tök más helyzet, ha nagyjából MINDEN feltétel hiányzik. Magyarán, ha most a megtartás mellett dönt, akkor persze, az összes magzatvédő hallelujázva fogja dícsérgetni - de hosszú-hosszú időre lemond arról, hogy a következő években önálló döntései lehessenek, a maga ura lehessen, mert az fogja elvinni minden idejét és energiáját, hogy mások elvárásainak feleljen meg, másoknak bizonyítson, és mások döntéseit vegye tudomásul...

(persze ez a t. magzatvédőket nem különösebben izgatja, persze, hogy látszólag a kérdező lelkét ővnák, neki udvarolnak, hisz nála van a döntés joga. De őket valójában leginkább az érdekli, hogy a magzatok hogy kerülnek ki az ügyből, és jóval kevésbé az, hogy az anya hogyan... csúszna csak ki egy nappal a Kérdező a döntési határidőből, egyből változna a kommunikáció jellege, a "hidd el, a te lelkednek is az lenne a legjobb..." helyére rögtön a "neked mint anyának az a KÖTELESSÉGED, hogy" elváró utasítgatása lépne...)

Na, ilyenek mennek....

Hát igen, fura ez a világ. Kérdező középiskolásként bioszexet folytat, a házukban víz, fűtés nincsen, de internet igen, és látatlanban mondom, hogy mobiltelefon és kábel televízió is rendelkezésre áll. Hát én azért bizony számolgatok itt csendben magamban...

Viszont: komolyan azt gondolja bárki, hogy egy tini életet azzal a tudattal kell élni, hogy 2 ártatlan életet olt ki valaki? Biztos, hogy jó az, ha 80 éves koráig ennek a tudatnak az árnyékában telnek a napjai? 7 hónap múlva megszülethetnének azok a gyerekek és valaki álmai végre beteljesülhetnének általuk. Valakinek, akinek nem lehet saját. Miért ne lehetne örökbe adni őket? Annyira értelmetlen a halál! És van más, sokkal jobb lehetőség is, nem is egy.

Viszont: komolyan azt gondolja bárki, hogy egy tini életet azzal a tudattal kell élni, hogy van valahol a nagyvilágban 2 gyereke, akiket anno kihordott, megszült, és most semmi beleszólása nincs a sorsukba, azt eldöntik a feje felett mások? Biztos, hogy jó az, ha 80 éves koráig ennek a tudatnak az árnyékában telnek a napjai?

Egyébként ezt a Kérdező már a kérdésben megválaszolta:

"Örökbeadni nincs szívem őket, nem bírnám elviselni, hogy van valahol 2 gyerekem."