Vállalnátok így?

Tudom, hogy életem végéig bánnám, ezzel teljesen tisztában vagyok. Azzal is, hogy sosem tudnám magamnak megbocsájtani. És azzal is, hogy akárhányszor a majdani gyerekeimre néznék, ez a baba is eszembe jutna. Ezeket tudom. Ismerem magam és tudom hogy nem bírnék könnyen túllépni rajta.

De azt sem bírnám elviselni, ha esetleg utcára kerülnék, mert nincs hová mennem. Sajnos nem keresek sokat (mint ebben az országban senki). Párom jól keres, noha sokra ugye nem megy vele, mert ahogy megkapja, azonmód kifolyik a keze közül. Azonban mégis más lenne, ha együtt vállalnánk és ő is hozzájárulna a gyerekneveléshez. Közölte, hogy egy fillért sem látok, ha megtartom a babát. Szakítottam vele, mert már nem bírok rá se nézni. Állandóan nyaggat, hogy bocsássak meg neki, és győzköd, hogy a műtét után minden a régi lesz. Mert a műtétet továbbra is fizeti.

Ha végiggondolom, mi lenne, ha megtartanám a babát, rövid távon minden kivitelezhetőnek tűnik. Ellaknánk a barátnőmnél és szegényesen eléldegélnénk a nem túl nagy gyedből. És utána? Amikor már nem lesz hol laknom? Amikor már óvodát kell fizetni? Amikor már nem tudom más babáktól örökölt ruhákba öltöztetni? Amikor megkérdezi, hogy őt miért nem szereti az apukája és a nagyi? Én nem ilyen életet képzeltem el a gyerekemnek. Igaz, magamnak sem azt képzeltem annak idején, hogy életem végéig a saját gyermekem siratom, akit saját elhatározásomból öletek meg. Az élet nem könnyű, de most még választhatok, hogy nekem legyen szar vagy a gyermekemnek. Ha látnék bármi reményt, hogy jobb lesz bármi is, már most elindulnék babaruhákat nézegetni, de egyelőre minden olyan kilátástalan.