Azt mondta ma a párom,hogy én mindig hátrányban leszek a gyerekkel szemben és másodrangú. Ti ezt hogyan kezelnézek? Mi a véleményetek?

Szerintem meg sokkal erősebb parkapcsolatokra lenne szükség már a gyerek előtt. Nyilván ez nem volt meg nektek, ezért nem tudtátok egyben tartani a családot.

Én nem latom azt a nagy boldogságot a szetszakadt családokban, amit annyival jobb lenne látni a gyerekeknek.

“Hát 51, talán az ilyen felfogás miatt nem maradt egyben a családod. Lehet az exed is így gondolkozott.”

Ujabb napi okossàg.

Persze àltalàban egy anya megorrol az apàra amièrt az szereti a közös gyereküket?! Ez az alap, nem gondolod.?

Ezt csak az olyan nôk tartjàk elfogadhatatlannak mint te is vagy akinek nincs gyereke de olyan pasit vàlaszt akinek van, aztàn jön a meglepetès.

Tartom magamat ahhoz, hogy volt előzménye annak, hogy a férfi így reagált rád. Nem szeretted a gyerekét soha és valószínű 3 éve non-stop hisztériázol és féltékenykedsz a gyerekre. Egyetlen apa sem áll így olyan nőhöz, akiben van szemernyi szeretet is a gyerek iránt. Ettől függetlenül nem lett volna szabad megütnie, engem is próbáltak már megütni és mélyen elítélem, van az a férfitípus, aki így próbálja lerendezni a problémáit.

Hozzátenném, válás szélén állok, lehet hogy én is leszek még mozaikcsaládban, de soha nem tudnék becsülni olyan férfit, akinek nem a gyereke lenne az első és legfontosabb. Kb. annyira tudom az ilyet tisztelni, mint aki kirakja a megunt kutyáját az útra és elhúz az autóval. Szóval érted, valahogy nem tudok az ilyenekre gerjedni.

Most úgysem tudod átgondolni higgadtan, hogy hogyan jutottatok idáig. Ettől függetlenül át kéne gondolnod a te oldaladat is, különben sosem fogsz tudni ebből építkezni.

Pl. volt egy párom, aki számomra érthetetlen módon időnként egyik pillanatról a másikra őrjöngő vadállattá változott. Pl. volt, hogy eltévedt autóval és én csak annyit mondtam neki, miután már egy ideje pampogott, hogy na, ez is az én hibám lesz. Erre elkezdett üvöltözni, leverte menet közben a visszapillantó tükröt, rángatni kezdte a kormányt, még az a szerencse, hogy nem túl forgalmas helyen voltunk. Iszonyatos halálfélelmem volt mellette és az első adandó alkalommal dobbantottam a kapcsolatból. Az év 364 napjában tök normális volt, aztán évente egyszer így bekattant. Nyilván volt valami feszültség köztünk akkor a levegőben, de normális ember ilyet akkor se csinál. Időnként mélységes depresszióba zuhant, szerintem bipoláris volt. Egyik ilyen mélypontján elkezdte, hogy ő venni fog fel hitelt erre meg arra. Épphogy kijöttünk a fizetésünkből. Úgy vakarta ki magát az adósságaiból, amikor hozzám költözött, a szüleim sokat segítettek, így le tudta törleszteni az adósságait és még szakmát is szerzett. A szülei tipikusan az a fajta, akiknél mindig ki van kapcsolva a villany és a fűtés és a víz. Szóval ha egy olyan ember akar hitelt felvenni, aki ésszel kezeli a pénzügyeket, nyilván nem így reagálok, de akkor kiszaladt a számon, hogy ha eladósítja magát, akkor innen repül. (A házamból.) Abban a pillanatban felugrott, nekem rontott, úgy megrázott, hogy én akkor azt úgy éltem meg, hogy hátralökött, de tényleg nem lökhetett hátra, mert akkor ma már nem élnék, a hátam mögött ott volt a kandalló az éles peremével, sarkával a térben, ha annak nekilök, szétmegy az agyvelőm. Utána kiviharzott, visszafordult és teljes erejéből a nappali üvegajtajára ütött, az ablak a szomszéd falig repült darabokban. Ha akkor fél méterrel arrébb állok, ma nem lenne arcom. Ekkor szakítottunk először. És a megelőző 2 évben soha nem mutatta semmilyen agresszió jelét. Ennek amúgy az volt az oka, hogy addig apám velünk élt, de anyám halála után egy évvel elköltözött és egyedül maradtam a párommal a házban és szinte azonnal jött ez az agresszív viselkedés. Utána én a fél év alatt nagyon sokat gondolkoztam az egészen, hogyan tud valaki ekkorát robbanni egy semmiségen. Aztán lassan megértettem, hogy nagyon visszataszító olyat mondani a párunknak, hogy ha nem viselkedsz így meg így, akkor repülsz a házamból. Gyakorlatilag ilyenkor az, aki otthon van, visszaél a saját fölényével. A másik nyilván kiszolgáltatott helyzetben van és megpróbál megfelelni a követelményeknek, de ez milyen kapcsolat? Visszagondolva nem sokszor mondtam ilyesmit. A kapcsolatunk alatt talán 2-szer. De megértettem, hogy a legsúlyosabb hiba azt éreztetni a másikkal, hogy te innen bármikor ki lehetsz rakva, ha nem jól viselkedsz. Szó nem volt itt feltétel nélküli szeretetről. Amúgy soha nem is szerettem igazán, valószínű ezt is érezte. Jobb híján voltam vele, de arra se mernék mérget venni, hogy ő nem csak azért volt velem, hogy kiszakadjon a szülei nyomorából. Fél év múlva már színtiszta anyagi érdekből engedtem, hogy visszaköltözzön, mert nem bírtam a házat egyedül fenntartani. De egy év múlva jött az autós eset és én akkor már ismertem a leendő férjemet. Nem sokat agyaltam ezután, hogy ki mellett van a helyem. Mindenesetre a leendő férjemnek soha nem mondtam olyat, hogy ha...akkor repülsz. Mindent elkövettem, hogy otthon érezze magát nálam és hogy azt érezhesse, hogy feltétel nélkül van szeretve. Tehát tanultam az előző hibámból, mert hibáztam akkor is, ha nyilvánvalóan sérült és veszélyes ember volt a korábbi párom.