Miért dönt úgy valaki, hogy nem szeretne gyereket?

Lehet, hogy meg fogom szeretni őket, de eddig nem éreztem semmit a negatív dolgokon kívül.

Nehéz leírni ezt annak, akinek minden negatív dolog is valahol pozitív. felsorolhatom, hogy idegesítenek, nem tetszenek és nekem nincs kedvem elveszíteni az életem, nem fogod megérteni, mert te ezt másképp látod, érzed. Nincs kedvem hiszti rohamokat átélnem, nincs kedvem törődni egy gyerekkel, elég az a kötelező dolog, ami eddig is volt, nincs kedvem a "Miért?" korszakot átélnem, és hallgatni a gyermeki tudatlanságot. Gyerekként magamban sem szerettem ezeket, és, ha hiszed, ha nem kb. 10 évesen már éreztem, hogy ez nem nekem való, már akkor taszítottak a kisbabák is.

Ez van, lehet megváltozom, de addig senki nem akarja rám tukmálni, hogy ez az élet legcsodálatosabb hiper szuper dolga. Apám is már piszkál vele, pedig eddig egyetértett velem és sok barátnőm is már lenéz ezért, pedig kultúráltan mondom el, ha kérdeznek tőlem valamit.

Ráadásul fóbiásan félek a terhességtől, nekem ez valami iszonyat fura, hogy valami nő bennem, külön életet él, és az, hogy honnan jön, meg szoptatni kell, hát... Ez van, ettől még nem vagyok önző, mert akkor nem lenne párkapcsolatom, sőt, felelősséget is tudok vállalni, de nem mindegy, hogy mivel kapcsolatban, mert a gyereken kívül sok minden más érdekel, és jó vagyok benne.

Ezt soha nem fogjátok megérteni. (nem érdekel a pontozás)

Hű, mekkora csata lesz itt (kiindulva abból, hogy volt már rengeteg ilyen kérdés, és mindig anyázás lett a vége)...

Az én meglátásom az, hogy van, aki anyagi okokból nem szeretne gyereket, másoknak egyéb körülményei nem alkalmasak (pl. nincs állandó, biztos párkapcsolata), vannak, akik félnek attól, hogy maguk is rossz szülők lesznek, mint az ő szülei voltak. Vannak olyanok, akik mindig mindenben a roszat látják, képtelenek meglátni a pozitívumokat egy adott élethelyzetben. Ők egyszerűen szűklátókörűek, egyoldalúan gondolkodnak. Vannak, akik kimondják, hogy ők bizony "önző dögök", és számukra a gyerek csak teher lenne abban, hogy bulizzanak, szórakozzanak. Ők szokták megbánni később, hogy mégsem lett gyerekük.

Vannak, akik elve olyan családban nőttek fel, ahol a gyereket nem értékként tekintették. Lehet, hogy életükben nem láttak még közelről csecsemőt, csak az utcán hallották őket hisztizni és ordítani. Ebből pedig azt szűrik le, hogy a gyerekek ellenszenves lények, ők meg nem akarják megnehezíteni az elétüket egy ilyen "teherrel".

Szóval sok oka lehet. 16 éves koromban a háziorvosomnak én is kerek-perec kijelentettem, hogy nem akarok gyereket. Én ezt azért tettem, mert 14 évesen született egy tesóm, akit négyéves koráig én neveltem: iskola és munka mellett én felügyeltem rá, én etettem, pelenkáztam, játszottam vele, époltam, ha beteg volt... Gyakorlatilag az anyaja voltam az anyja helyett, aki sokszor napokig nem foglalkozott vele, csak néha kérdezte meg, hogy "egyébként mi van a gyerekkel?". Nem volt életem, nem tudtam tanulni, nem lehetttem a barátaimmal, nem szórakozhattam, mert egész nap, egész éjjel csak a gyerek, a gyerek, a gyerek... Nem csoda, hogy akkor utáltam az egész dolgot, nyűgnek éreztem. Mások buliztak, szórakoztak, pasiztak, én meg be voltam zárva a lakásba (szó szerint) a gyerekkel... Meg az sem csoda, hogy a tesóm jobban szeret engem, mint a saját anyját (vagyis a közös anyánkat).

Azóta felnőttem, és most már látom az anyaság pozitív részeit is. Szeretnék is anya lenni, persze amint meglesznek rá az anyagiak. Az azonban biztos, hogy én a saját gyerekemet magam fogom felnevelni, nem fogom lepasszolni sem az idősebb gyerekemnek, sem az anyámnak, sem a hivatásos bébiszitternek. A gyerek felelősség, elég egyetlen hiba, és máris jóvátehetetlen károkat okoz vele az ember. Ehhez a felelősséghez fel kell nőni, és sok "anyának" (idézőjelben, mert attól, hogy kipottantott magából egy gyereket, még nem lesz valaki anya) nem sikerül.