Lányok, mi a baj a szakmunkás férfiakkal?

"Szóval, azokat a lányokat kérdezem, akik mérnököket és közgazdászokat próbálnak halászni, mi a gond konkrétan a szakmunkás férfiakkal?"

Nekem semmi, de mivel mérnök vagyok, hasonlót kerestem és találtam.

Engem nem feltétlen a külső érdekel, amíg nem alacsonyabb nálam és nem bűnronda az illető.

Viszont nálam fő szempont az intelligencia, plusz én is a hasonló foglalkozásúak közül szeretnék párt magamnak.

Lehet kedves, vicces egy szakmunkás férfi is én elhiszem, de ha az érdeklődési körünk köszönőviszonyba sincs egymással, akkor nem feltétlenül lesz ugyanaz a vicces a két embernek és nem lesz közös téma, összhang sem a két ember között.

Dettó, mint az egyes. Mérnök vagyok, de nem zárnék ki egy szakmát sem, ha tudok vele az engem érdeklő dolgokról beszélgetni, eljön velem színházba, hasonló filmeket szeretünk, osztja a komolyzenei és művészeti érdeklődésem és hasonlóan gondolkodik a világról, gyereknevelésről, mint én.

Az egy dolog, hogy kedvesnek és udvariasnak találtad őket, de ez nem garancia arra, hogy együtt is tudnál élni bármelyikükkel. A kereset meg végképp közömbös, kicsit nekem fura, hogy ezt írtad első érvként.

Semmi. Én is ismerek ilyeneket, nagyon jólelkű, barátságos emberek és ami a legfontosabb, 100%-os igényességgel végzik a munkájukat és élvezik. Az egyikük asztalos, a másikuk valamilyen gépkezelő, ebben nem vagyok biztos. A gépkezelő srác a szülei vállalkozásába szállt be így, akart továbbtanulni, de már akkor is annyi volt a dolog, hogy jobbnak látta szakmát végezni és minél hamarabb munkába állni.

Viszont ők ritkák. Az a baj, hogy a legtöbben nem úgy választották a szakmájukat, hogy "igen, engem ez vonz, én ezt akarom, ebben tudok kiteljesedni, vagy másban, ami viszont túl sok időt vesz jelenleg el az életemből, emiatt azzal foglalkozom", ami becsülendő lenne, hanem az energiaminimumra törekedtek és büdös volt nekik a tanulás, mert lusta dögök. És látszik is a mentalitásukon azoknak, hogy én nulla képzettséggel szebb munkát végzek, mint ők és jobban kitöltöm a munkaidőt, mint ők, holott én általában szívességből szoktam ilyesmit vállalni a rokonoknál, mert az a nő vagyok, aki szeret falat festeni és hasonlókat, de ez mellékes.

Amúgy a mérnökökkel is ez van, a legtöbbje azért felvételizett oda, mert "jaj, a pénz" meg a jó alacsony ponthatár, amihez elég csak nem megbukni érettségin, aztán valahogy átevezni a vizsgákon (más kérdés, hogy ezek el is buknak és a büdös életben nem lesz belőlük normális mérnök, meg 6 év alatt végzik el a 3 éves szakot), utána meg megy a flegmázás, hogy ők a nagy mérnökök, meg az egyetem szidása, amit normális hozzáállással el tud az ember végezni csúszás nélkül 4-5-re, csak ugye aki sosem tanult meg keményen nekifeküdni valaminek, mert az érettségit is telibeszarta már, annak újdonság lesz az egyetemi életben, hogy nem elég befeküdni a padba meg ronggyá inni magad.

Szerintem nem a munka adja az embert, hanem amiért a munkát választotta. Van diplomás, szakbarbár sggfej is, akinek annyit ér a szaktudása, mint egy lelkes laikusnak (sem), és van, aki egyetemen meg szakiként is olyan szívvel és erős motiváltsággal képes dolgozni, hogy rá teljes nyugalommal rábíznám az életem, ha orvos/mentős lenne, vagy bármit, mert tudom, hogy nem dollárjelek voltak a pupillája helyén, mikor elindult a pályán, meg nem lazulni akar egész életében, hanem megtanult dolgozni és alázattal, élvezettel végezni a munkáját.