Egyes emberek miért dobják ki csak úgy a maradék ételt a kukába, úgy, hogy az még szinte friss?

Nagyon undorító és pazarló dolognak tartom ezt és egyszerűen nem értem. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy az ember a Föld legocsmányabb lénye... (Ilyenkor IS és egyéb más hétköznapi helyzetekben is, de itt most a kajáról lesz szó.)

A plázákban a különböző kajáldáknál is látom, hogy a fa$z nyomorékja képes kidobni egyharmad tányér ételt... Nem eszi meg, ezért kuka. Oké, az ő dolga, ezért nem szólok neki (pedig olyan szívesen megtenném...), ettől függetlenül jó nagy mocsok dolog, mert máshol éheznek.

Még a 90-es évek végén voltunk Balatonon nyaralni, és valahogy a mai napig az agyamba égett, hogy a strandon a soron az egyik kajáldánál a mellettünk zabáló család miután nem bírta megenni az általuk kért nagy pizzát, fogták és a maradékot simán kivágták a kukába. Tudom, nem olyan probléma, hogy több, mint 20 év után is meg kellett volna maradjon, azonban nagyon érzékeny vagyok erre a témára és már gyerekként is az voltam.

Pár hónapja történt, hogy az előző munkahelyen vacsoraszünetben (éjszakás műszak, azért vacsora) fent ettem az egyik kollégával. Én megettem a szendvicsemet, majd megkérdezi, hogy nem kérem-e, amit ő meghagyott, ő nem tudja megenni. Finom rántotthúst hozott krumplipürével. Mondom neki, hogy köszönöm, én is jóllaktam, de vigye csak haza, otthonra biztos jó lesz még. Feláll, fogja, kibas$za kukába. Először meglepődök, utána pedig a sárga földig ba$zom le őt (pedig legjobb haverok vagyunk), hogy menjen már a retkes pic$ába, hogy képzeli ezt. Ha tudom, hogy kidobja, akkor inkább mondtam volna, hogy adja nekem. Azt is közöltem vele, hogy nem hiszem, hogy olyan jó fizetést kap (amire ő is panaszkodott állandóan), hogy csak így dobálgassa a kaját...

Én ha maradék van, mindig hazahozom, akár munkahelyről, akár étteremből (becsomagoltatom). A szívem szakadna meg, ha kidobnám, tudva, hogy én vettem magamnak, az enyém. A másik meg az, hogy sok helyen éheznek.