Miért utálják ilyen sokan a gyerekeket?

Így végigolvasva a válaszokat, és saját tapasztalatból is, sajnos egyet kell értenem a többséggel.

Akik meg ennyire védik a gyerekeket: kérlek titeket, csak egyszer nézzetek körül, lássatok tovább a saját gyerekeiteknél!!

Mert mit látni? Amiért sokan utálják a gyerekeket, és amiért én sem szeretem őket:

- 10-12 éves létére torkaszakadtából ordít mit egy csecsemő

- szemtelenek, bunkók, nem tisztelik a szüleiket

- nincsenek tekintettel más felnőttekre

- nincsenek tekintettel más gyerekekre

- igaz a mondás, a gyerekek kegyetlenebbek, mint a felnőttek

- anyum óvónő, ő is mondta, hogy a sok rossz szülő miatt egyre több a problémás gyerek, leköpi, megrugdossa az anyját, ütögeti, visszaszól

- sok ilyen eset mind megerősít engem abban, hogy a szülőség igencsak hálátlan feladat

- sok 14-16 éves átveszi az ilyen műcigány stílust, hangosak, bömböltetik a zenét, lesz@rják, kiket zavarnak vele

- sok 7-8 évest láttam órákig hisztizni szó szerint a semmiért

- rendetlenkednek, sok általános iskola már pokol a tanárok számára, és a szülők még adják a gyerek alá a lovat sajnos

stb.

Megjegyzem: a kisbabákkal nincs semmi bajom, ők persze, hogy csak sírással tudnak kommunikálni.

Tisztelet a kivételnek, vannak jó gyerekek is, de szerintem többen vannak az elzüllött, rossz kölykök, és ebben a szülőknek is mélyen benne van a keze. Többségében ezek azok a dolgok, amiért sokan ellenszenvesek a gyerekekkel. A szomszédban lakik egy idősebb néni (66 éves), ő az előtte lévő kis részről (ami egy nagy udvarhoz tartozik) mindig elkergeti a gyerekeket. Először azt hittem, hogy bunkó, aztán rákérdeztem. Kiderült, hogy régebben a kölykök folyton hangoskodtak, nem voltak tekintettel az idős asszonyra, be is törték egyszer az ablakát labdával, amit persze neki kellett kifizetni, vissza is szóltak neki, stb. Így már tényleg megértem, hogy úgymond elővigyázatosságból nem kedves egyik gyerekkel sem, mert sosem lehet tudni. Nekem is már meggyűlt a bajom pár pofátlan 10 évessel, pedig én sem vagyok idős, 22 éves vagyok.

Amikor én voltam 10 éves, mérföldekkel kevesebb ilyen takonypóc volt.

Szóval azokat, akik utálják az ilyen kölyköket, teljesen meg tudom érteni. Sokan sajnos tapasztalatból beszélnek. Le lehet pontozni, de akkor is ez a szomorú valóság.

"hogy lehet elvárni egy párévestől hogy üljön csendben"

Tőlem elvárták,. gond nélkül teljesítettem is. Nézelődtem, figyeltem az embereket, megkérdeztem anyámékat, hogy odamehetek-e megnézni azt a kutyát, odasétáltam, csendben megcsodáltam, vagy ültem és játszottam az ujjaimmal vagy ami épp a kezem ügyében volt. Igen, volt hogy sírdogáltam mert épp marhára nem volt kedvem ahhoz amit csináltunk, de nem bömböltem teli tüdőből, hogy zengjen tőle a város....

Senkivel semmi bajom, amíg nem zavar. Ha meg üvölt, az kiborít, függetlenül attól hogy kisgyerek vagy hibbant csöves a villamoson. De azért be kell látni, több kisgyerek visít mint felnőtt.

Tényleg nem értem, miért nem lehet rászólni hogy csendben foglalja el magát.... A gyereknek sérülne a lelke ha nem ordítaná szét a torkát, vagy mi??

Utolsó:

Nem elvárásokról beszélünk, hanem a rossz szülőkről. Nem várhatjuk el, hogy egy 5 éves órákig csöndben legyen, ez igaz. De ha már fél órája visít, akkor igenis elvárható, hogy az anyja/apja vegye a fáradtságot, és nyugtassa meg, vagy csitítsa el. Sok ember agyára konkrétan az állandó bömbölés, hangoskodás megy. Én is már jártam így, például az orvosi rendelőben. Gyerek üvöltözött, hangoskodott, az anyja meg csak ült és beszélgetett. Mit akart a gyerek? Hogy figyeljenek rá. Mivel az anyja ezt a kis dolgot is képtelen neki megtenni, így nekiáll üvöltözni, hogy felhívja magára a figyelmet, de ezzel csak az emberek ellenszenvét váltja ki.

És pont emiatt a viselkedés miatt nem szeretik sokan a gyerekeket. Tehát a gyereken csattan az ostor, nem az anyukán, pedig anyuka a felelős, mert arra képtelen, hogy 5 percig odafigyeljen a saját kölykére, vagy legalább megnyugtassa.

Nem voltam elmaradott gyerek, alsó tagozatban kb én tudtam a legtöbbet az osztályban, pedig közben órán a ceruzáimmal szórakoztam a padon.

Már akkor is idegesítettek azok a gyerekek, akiknek a visítozás az elfoglaltság.

Amúgy nehéz kérdés amit írsz, mert ha meg anyuka rögtön ugrik amint a gyerek egyet gügyög, annak ez lesz az eredménye, hogy anyuka nem beszélhet mással 2 percet, mert a gyerek visítani kezd, mert hozzá van szokva hogy vele foglalkoznak amikor csak akarja.

Engem otthon bizony néha hagytak hisztizni, addig rám se néztek (nyilván akkor mikor nem pl kajáért sírtam vagy ilyesmi, hanem "csak úgy"), amúgy meg törődtek velem, így megtanultam hogy hát van hogy anyu-apu mással van elfoglalva, hadd csinálják, kibírom csöndben utána pedig majd játszanak velem.

Én is elvoltam magamban, engem mindenki megdicsért. Védőnéni, doktornéni, más anyukák is mondták a saját gyerekeiknek, hogy nézd, így kellene viselkedni.

Anyukám szerint én egyszer, a húgom egyszer sem hisztizett kicsi gyerekként.

Azt gondolom, hogy ehhez (mármint a gyerekzsivaj iránti tolerancia csökkenéséhez) lehet köze annak is, hogy sokkal több külső inger ér egy mai embert, mint néhány generációval korábban. Értem ez alatt a képeket, zajokat, ráadásul ezek az ingerek eleve harsányak, figyelemfelkeltők, az ember tűrésképessége pedig véges, minden plusz inger már elutasítást, akár agresszív reakciót válthat ki. Folyamatosan bombázva vagyunk az óriásplakátokkal, közlekedési zajjal, mindenhol szól rádió, akármi, ha bemegyek egy boltba, ötpercenként megszólal valami reklámszöveg, közben megy a konzervzene, szólnak a telefonok, itt villog, ott csattog valami. A gyereksírás belénk kódoltan vészreakciót vált ki, akinek nem a sajátja sír, azt idegesítheti valóban.

Ráadásul a reklámokban mind valamilyen elvárás van felénk, légy fitt, mossál ezzel-azzal, vigyázz a mosógépedre Calgonnal, ne légy hülye (azaz vásárolj a MédiaMarktban) stb. Nem tudunk elbújni előle, elég, ha kilépünk az utcára és már p.fán csap 8 reklám. Ki a fenének hiányzik még valami, amiért egész életében felelősséget vállalhat, ami miatt elvárásokat támaszthatnak felé? A gyerekek látványa pedig erre emlékezteti a nőket.

Ettől függetlenül nekem továbbra is életem legfontosabb szereplői a gyerekeim, boldog és büszke vagyok arra, hogy nem csak a munkámban, hanem az ő nevelésükben is sikeresnek érezhetem magam. Csak elgondolkodtam, mi lehet a hátterében annak, amit a kérdező írt.