Van olyan felnőtt aki kikapott gyerekkorában és most nem haragszik a szüleire?

Jutott eszembe egy jó példa,mikor öcsémmel épp kardoztunk a konyhában és magunkra boritottuk a forró levest,amiért persze verés járt rendesen.De kérdem én hol volt anyu?Mi dolga volt két gyereknek a konyhában,hogy felügyelet nélkül gyogyóztak a forró leves társaságában?

Mi ezt megoldottuk úgy,hogy a gyerek nincs egyedül egy leves társaságában,vagy be van csukva az ajtó.Hopsz,se égés se verés.

Aztán ha a gyereket elviszem sétálni,motorozni akkor nem fogok facebookozni,curájt hallgatni vagy épp Ancsával pletyizni azt jobbik esetben a baj megtörténte előtt észbekapni,hogy atya ég,mingyá’ elüti a gyereket a kocsi.

Azt utána jól elverem,hogy igenis tanulja meg mig anyunak vagy apunak más dolga van addig ő ne idétlenkedjen.

Az meg ,hogy szólok a gyereknek ,hogy induljunk azt sz&rik a fejemre,hát ott ugyan olyan baj van mint azzal aki megveri azt a szerencsétlent.

Sajnálom,hogy a legtöbb ember egy lelki roncs és a gyerekén vezeti le a feszültséget.

Ez kb olyan mint a szülés utáni depresszió,hogy valójában akkor döbben rá anyuka,hogy a gyerek nem egy tamagocsi amivel foglalkozok ha van kedvem.

Leírom, hogy nekem mi jutott eszembe ezekről az eszmecserékről.

Aki ide ír, az többnyire elvárja magától, hogy tökéletes szülő legyen, lehet, hogy elméletben belátja, hogy ez nem lehetséges, de ezt a gyakorlatban igen nehéz elfogadni.

Iszonyatosan tud fájni, hogy nem sikerül. Lehet hogy nem a szüleink hibáit követjük el, hanem másfajtákat, de nagyon kevés az a szülő, aki a dackorszakokat, kamaszkort, iskolás időszakot úgy tudja végigcsinálni (mindegyik) gyerekével, hogy soha, semmilyen mondatot vagy tettet nem csinálna másképp.

És úgy tudunk örülni, ha van valami, amiben viszont teljesen tiszta lehet a lelkiismeretünk. Hogy legalább abban az egyben biztosan nem vagyunk vétkesek. Hogy abba nagyon jó belekapaszkodni. Hogy ezt, amiről most szó van, legalább ezt nem követtem el. Minden frusztrációt és önmagunkkal való elégedetlenséget ki lehet ilyenkor engedni és transzformálni a megvetéssé és ítéletté a másik szülő felé, aki meg azt elkövette (bár mondjuk százat a mi vétkükből meg soha nem követett el).

Szeretnék emlékeztetni mindenkit azért, hogy ez itt a GYK. Elméleti nevelési tanácsok és elméleti tökéletes szülők találkahelye. A túlzott őszinteség elég nagy vakmerőségnek számít itt, mert cserébe legtöbbször nem őszinte emberi, hanem a tökéletes elméleti megközelítést fogja kapni, aki kérdez itt vagy kiönti a lelkét, pláne aki bevallja, hogy szokott hibázni.

Teljesen abszurd vadidegen szülőket megítélni egy-egy ismert tettük alapján. Ha még legalább a gyereket látnánk: kiegyensúlyozott, boldog gyerek-e, aki fut minden nap az anyja karjaiba, vagy egy egykedvű, szorongó gyerek, aki szó nélkül fogja meg az anyja kezét....

81-es: hány éves voltál, amikor ez történt? Hányszor magyarázta el előtte anyukád, hogy a tűzhely közelébe sem mehettek az öcséddel? Ha mondjuk 3 évesnél nem voltál töb, és soha, egyszer sem mondta el, hoyg nem szabad, akkor értem, hogy őt teszed felelőssé 100%-ban.

Ha viszont te már 6 év körül voltál, anyukád már milliószor elmagyarázta és rézékelttee, hogy mi történhet, akkor szófogadatlanságból történt meg a baj. Igaz, félrehúzhatta volna a fazekat, ha csengettek éppen, vagy megszólalt a telefon. De ha azt tetted volna, amire tanított, akkor lobogó leves mellett sem történik bajotok.

Egészen pici gyereket tényleg úgy védünk meg a vezsélytől, hogy nem engedjük a veszély közelébe sem. De örökké nem lehet ez a megoldás, abból csak életképtelen gyerekek lesznek. A veszélytől való elzárás a legkorábbi nevelési módszer, utána jön, hogy szót kell fogadni, végül még idősebb korban már ésszel is be kell látni, hogy miért nem szabad.

AZt felejtik el sokan, hogy a gyereknek épp mikor már abban az életkorban van, hogy ésszel megértse, mit miért tiltunk, akkor a legerősebb az akarata és önállóságra való törekvése, és nem biztos, hogy szót fogad a sok magyarázat ellenére.

Akkor sem a verés a megoldás, ezt hangsúlyozom!!!!!!!!!

De olyan életszerűtlen példákat hoztok fel néha. Az a jó szülő, aki MINDIG fogja a gyerek kezét az út mellett, meg SOSEM engedi a tűzhely közelébe.... ugyan már.

Utolsó hol húzod meg a határt?

Mert én bizony nem korban, hanem érettségben.

Ha a gyerek lassabban érik meg valamire, attól nem butább vagy gyengébb. Nem lehet azt mondani, hogy egy 3-4 évesre vigyázni kell, mert rendben van, hogy nem képes valamire, egy 6 évesnek viszont tudnia kellene.

Nem, nem kellene, hiszen még nem tudja. Ugyanúgy neveled tovább azokban a dolgokban, ahogy a kicsit, hisz egyik sem érett még rá.

Nem azért nem tudja, mert valamiben kevesebb, hanem máshogy fejlődik, más úton ér el ugyanoda.

Nincs olyan, hogy 3 évesnek valamit tudnia kell megtanulni x idő alatt.

Vannak ilyen éves értékelések, de ott sem történik semmi, ha a védőnőnél a 2 éves kisgyereked nem szobatiszta, megkérdezik majd fél év múlva, egy év múlva is, nem kell elkezdeni máshogy nevelni.

Az enyém majd 4 volt, mire szobatiszta lett, akkor érett meg rá lelkileg, holott pisikakivisszatartás már ment neki 3 évesen is.

A túlféltés sem helyes, de a testi épség megőrzése nem túlféltés..

Másik válaszolónak, igen, megkönnyebbülünk, ha valamiről úgy érezzük, jól megy, pláne, ha megerősítést is kapunk róla! Miért is baj ez?

Ugyanezt érzi az is, aki üt, minden pillanatban felmenti magát, elönti a jóérzés, mikor egy másik veréshelyeslő véleményt hall!

Csak a miénk baj, mert szerinted is ez a helyes, ne lehessünk magunkra büszkék, mert másnak rosszul esik? Ne mondhassuk el, ez az általánosan elfogadott, és nekünk sikerül? Inkább vígasztaljuk azt, aki nem változtat?

Senki sem szidta vagy alázta azokat, akik próbálkoznak jobbak lenni a gyerekeikhez és rájöttek, mi a helyes.

Azokat igen, akik nem változtatnak, még jó, hiszen, ha nem hangoztatjuk, amit gondolunk, nem lesz bennük bűntudat, nem nyílik ki a szemük, hogy ők a helikopterek a repülők közt, nem lesz változás.

Ha változás akarunk, tenni kell érte, felszólalni azért, amit helyesnek tartunk, másik látásmódot biztosítani azoknak, akiknek maguktól nem megy, hogy minden információ birtokában dönthessenek.

Tessék, engem vertek, elítélem a szüleimet mindenfajta verésért, amit kaptam.

Egy rakás más dologról is van véleményem, ahol kérdezik( pl itt, de élőben is) ott elmondani.

NEHOGY MÁR ROSSZUL KELLJEN ÉREZNEM MAGAM EZÉRT!

Jajj szegény csapkodó embereknek biztos nagyon fáj, hogy a gyerekük olyan véleménnyel is lehet róluk, mint én a szüleimről, és minden hasonlóan cselekvő emberről!

Ez volt a kérdés..

Mellesleg minek kéne bizonyítékként felmutatni a gyerekeinket?

Nem akar mindenki egyengyereket, sokan meg sem tudják ítélni, milyen is valójában..

Az én gyerekemet anyám neveletlennek tartja, de odáig volt értem gyerekként, mert nem sok vizet zavartam és első blikkre tettem, amit mondott.

Szóval én biztos vagyok benne, hogy a gyerekem egyeseknek tolakodó, eleven, sokat beszél, kotnyeles, mindenben részt akar venni, foglalkozást akar a másiktól, és ezt minden módszerrel( helytelenekkel is el akarja érni)

Én viszont úgy látom, hogy a gyerekem nyitott, könnyen hozzászól emberekhez magától, nincs benne félelem a másik gyerek vagy felnőtt iránt, szívesen elmondja a véleményét, mert ahhoz szokott, hogy meghallgatják, gondolkodik mindenről, van véleménye, kíváncsi, mert nem ölték ki belőle az érdeklődést, vágyja mások figyelmét, mert csak pozitív élményei vannak, nem ütközött elutasításba vagy megalázásba, és mivel szokatlan neki, ha nem reagálnak rá, ezért néha piszkálja a másikat, ha az nem figyel a kérdésére( húzza a ruháját, bökdösi, vagy éppen a fenekére csap, mert azt éri el)

Az anyám nem akar ilyen gyereket, nem is bírja az unokája társaságát.

Én meg nem akarnék szorongó, csendes, észresemvenni, bátortalan gyereket, mert az azt jelentené számomra, hogy rémes szülő vagyok.

85: nem arról van szó, hogy meg kéne veregetni a gyermekére rácsapó szülő vállát, hogy nem olyan nagy ügy, mással is előfordul. Attól, hogy mással is előfordul, még nagy ügy, igen. Arról sem, hogy ne lenne helyes egyrészt őszintén elmondani a tapasztalatokat, hogy ki hogyan élte meg ezt a szülői magatartást, másrészt kifejteni az őszinte véleményt.

Az ítélkezés viszont nagyon visszatetsző. Mert elmondani kötelességünk, ha valaki nem tudná, hogy ez nem helyes, sőt, káros, megítélni viszont nincs jogunk, mert nem vagyunk hozzá képest erkölcsi fölényben. Érzed a különbséget? Elhiszed, hogy nem vagy erkölcsi fölényben pusztán attól, hogy te nem csaptál rá a popsijára soha, de mondjuk csináltál mást, vagy elmulasztottál valamit, pedig meg kellett volna tenned? Minden válaszoló, aki nem csapott oda soha, elkövetett már valamit a gyerek ellen akarva-akaratlanul, tudatlanságból, tapasztalatlanságból vagy gyarlóságból. Erre akartam kilyukadni azzal, hogy mindenki hibázik, ki ebben, ki abban, és kizárólag a gyerek tudja vagy fogja átlátni utólag, felnőttként, hogy ő hálás-e a szüleinek valamiért, vagy gyűlöli és megveti őket. Mi itt csak egy szegmenséről értesülünk a nevelésnek, és ez csak egy a sokmillió közül, nem alkalmas arra, hogy ítéletet alkossunk.

Az ütés helytelen, káros és elítélendő minden formájában. A szülő, akivel megtörténik, vagy egy kegyetlen ember, vagy nem az. Mivel nem tudjuk annyiból, amit itt a gyakorin leír, hogy melyik, ezért nem ítélhetjük el látatlanban. Nem nagyíthatjuk fel önhatalmúlag az úttesttől való visszarántást ráncigálássá és agyba-főbe veréssé és nem találhatunk ki egy történetet arról, hogy ő mindezt a magyarázat és felügyelet HELYETT tette, nem pedig azok után, és nem találhatjuk ki róla, hogy nem is akar változtatni, mert neki nem olyna fontos a gyerek, mint neked a tiéd.

Ezek a továbbszőtt történetek az én szememben igenis a másik elleni fröcsögésről szólnak, amivel remekül el lehet terelni a figyelmet a saját házunk tájáról.....

#84

Látom az agyad helyén csak egy elégett gyufa szál van.

Nagyon szar lehetett nálatok ha ugattak veletek,gondolom most te is ugatsz a gyerekeidnek egy időben basz€tt pofon előtt és után.Látom milyen gyorsan felmegy a pumpa ,gondolom a gyerek sokat kaphat nálatok.

Gondolom téged is csak vertek nem neveltek.

Anyám nem volt a szavak embere mint irtam,ő a kezével beszélt.

Amúgy én még mindig azt kérdem,hogy mi kogon mer megütni egy gyereket az anyja vagy apja?

Mikor egyszer a tescoban megkérdeztem aput és anyut,hogy mit szólnának hozzá ha én most ugyan akkora pofont lőnnék nekik mint amekkorát kapott a gyerek,az arcuk nem volt olyan nagy.

Szánalmasak vagytok akik azt gondolják hogy ha már belőlem van a gyerek akkor el is verhetem.De gondolom a szlogenetek is az ,hogy mig a ti kenyereteket eszi addig kuss,meg ha majd suli mellett dolgozik akkor jattot az asztalra.

Én nem vagyok rossz indulatu ember,de ugye mikor az ember megöregszik kicsit nehézkesebben fogja fel a dolgokat,ezért remélem azt,hogy aki veréssel nevel majd öreg korában mikor többször kell neki valamit tudtára adni,akkor kap egy akkora pofont a gyerekétől,hogy a protézisét kiköpi.

Mielőtt egyesek a torkomnak esnének, nem értek egyet a testi fenyítéssel, DE:

Ha most leírnám, hogy Anyutól kaptam már pár pofont (teszem hozzá, jó oka volt rá és nem haragszom miatta), sok hozzászóló szemében egyből rossz anya lenne. Ha azt írnám, hogy Aputól még az életben nem kaptam, azt' mégis rendes ember lettem, akkor mondanák egyesek, hogy lám-lám, így is lehet. A valóság viszont az, hogy Apu nem igazán foglalkozott a gyerekneveléssel, így minden Anyura hárult. Mindketten szeretnek minket, volt sok közös program, számíthatunk még ma is rájuk, de Apu a könnyebbik végét fogta meg a nevelésnek: mindent megengedett, nem büntetett, tanulás helyett megírta helyettünk a leckét, ha pedig anarchiává fajultak a dolgok, Anyu nem épp hálás dolga volt a rend helyreállítása. És akkor csak azért, mert nagy ritkán eljárt a keze, már ő a rossz szülő. Ami azt illeti, mindkettejüket szeretem, de Anyura bármikor bíznék gyereket, Apura csak rövid időre. Anyu belátja, hogy mi az, amit rosszul csinált és ezt nekünk is elmondja, hogy ne essünk abba a hibába (majd lesz más helyette...), Apu viszont a mai napig nem érti, hogy miért nem jó, amit csinált és csinál (az unokáival).