Van olyan felnőtt aki kikapott gyerekkorában és most nem haragszik a szüleire?

#42: "Az ütés csak tüneti kezelés." Lehet, de néha a tüneti kezelés jobb, mint a semmi. Abban a pillanatban nem csapja el az autó, később pedig megérti, miért nem jó, ha kiszalad az útra. Az ideális eset természetesen az, ha a gyerek előbb érti meg, mint hogy kiszaladna, vagy ha mégis kiszaladna, a szülő a lábon kihordott infarktus után képes nyugodtan és érthetően elmagyarázni neki, miért nem jó ilyet csinálni. De aki egy ilyen esetben egyszer rácsap a gyerekre, azt nem venném egy kalap alá az indulataikat rendszeresen a gyerekükön kiélőkön.

#40: "Lehet tudni előre, hogy kinek milyen gyereke lesz? Nem. Az egyik típushoz milliószor több türelem kell, mint a másikhoz? Igen." Erre mondta az édesanyám, hogy ha az öcsém lett volna az első, egyke lett volna :). Két nyugodt és egy izgágább, de szabálykövető gyerek után azt hitte, ért a gyermekneveléshez, aztán jött a hab a tortán: egy izgő-mozgó, de nagyon értelmes, verekedő rosszcsont, akire ha egy pillanatra nem figyeltek, már a tilosban járt, az ellenőrzőjébe pótlapokat kellett ragasztani az intők miatt, több csonttörése és bukása volt, mint hármunknak együttvéve. Most már mosolyognak rajta, de 18 éves koráig szinte folyamatosan kétségbe voltak esve, hogy mit csinálnak rosszul. Aztán benőtt a feje lágya. Mellesleg nagy eséllyel többre fogja vinni, mint mi ;). Szóval aki szerint "Az idegileg kifáradt ember ne válaljon gyereket." annak üzenném, hogy sokszor a gyerek fárasztja ki idegileg a szülőt. Na meg ha meg akar felelni annak, amikor azt nyomatják a kedves szülőknek, hogy nem vagy jó anya/apa, ha... pedig tökéletes szülők nincsenek.

Én nem így fogom csinálni törvény:

Az ismert párbeszédben igenis a gyereknek van igaza. Mármint hogy ő nem így fogja nevelni a saját gyermekét és nem követ el ilyen hibákat. Ez így igaz!!!

... Ő majd egészen más hibákat fog elkövetni. (Gálik Péter: Diák Murphy)

Én azt nem tudom elképzelni egyszerűen, hogy valaki meglett ember létére még mindig gyomorideggel gondol az apjára-anyjára néhány gyerekkori pofon miatt. Nem hiszem el, hogy CSAK amiatt. Akkor ott más sem volt rendben. Ha valaki még felnőtt fejjel is attól FÉL, hogy megint miért fogja lecs**ni az anyja-apja, akkor attól akkor félne, ha nem kapott volna soha egyetlen pofont sem. Mert akkor abban a családban olyan volt a légkör, folyton kritizáló, elégedetlen, nem támogató, nem elfogadó, a gyereket nem emberszámba vevő. De ilyen család rengeteg van úgy is, hogy testi fenyítés nem kerül szóba!

Arra akarok kilyukadni, hogy a gyereknevelés és úgy általában a gyerekkort és a gyerek-szülő kapcsolatot meghatározó elemek rengeteg összetevősek, és a saját tapasztalatom az, hogy ha a gyerek tudja, hogy feltétel nélkül szeretik, akkor nem haragszik egy életen át négy pofon miatt.

Nekem az jön le azoknak az írásából, akik nem gondolnak már haraggal a szüleikre ilyesmi miatt, hogy alapvetően egy szerető közegben nőttek fel, és úgy látszik, ez meghatározó.

Azt pedig gyerekként és most már szülőként is nagyon igazságtalannak érzem, ha valaki minden gondoskodást, érzelmi támogatást és szeretetet megkapott a szüleitől és mégis elmebeteg állatként beszél róluk, mert bizonyos helyzetekben meg nem álltak a helyzet magaslatán.

Gondolom, az ilyen emberek azért nem is mernek gyereket vállalni, mert tudják, hogy ők sem lennének tökéletes szülők, a nem tökéletes ember meg ne vállaljon gyereket.....

A pofon nem menti meg az autótól, a te készenléted, éberséged igen.

A te felelősséged vigyázni rá, ha nem megy neked, te megütnéd.. Ha korából adódóan nem érti meg, pofonból sem fogja. Ezek az emberek lusták bevédeni a gyereket, fogni a kezét mindig, amikor szükséges, inkább elverik, hogy féljen tőlük, hogy ne érje baj.

Ha te vered el, gondolod a balesettől fél? Vagy attól, hogy veszélyes útra menni? Az út verte el?

Én is tartok az apámtól, és a mai napig frusztrál, h egyikük keres telefonon.

Logikus? Nem.

Ezt hívják gyerekkori traumának, kihat a felnőtt életre is.

A póktól is félek, pedig tudom, hogy nem bànt ..

Tönkrevágják az emberek lelkét a bántalmazók.

Ha tényleg szószerint 1-2 pofon volt, ami elkerülhetetlen szituban volt az teljesen más eset.

De amikor egy szülő éveken keresztül üti-veri a gyerekét, mert nem tudja az indulatait kezelni, az próblémás.

Én elég sok pofont kaptam apámtól életemben, amiket nem érzek jogosnak. Gyerekként persze azt hittem, de felnőve jöttem rá, hogy tök jelentéktelen dolgok miatt voltak. Hogy pl. nem hoztam neki azt a vizet, amit innni szeretett - őt otthon ki kellett szolgálni, mert magának sosem volt képes semmit elvenni -.

Ezek miatt, nem olyan jó a kapcsolatunk, nem beszélgetünk annyit, mint anyámmal. Néha lehet látni, hogy bánja ezt, de el ő sosem ismeri, hogy hibás. Mindig más a hibás, ő sosem.

Hát nem tudom. A bántalmazás tényleg kihat egy életre, és tönkretesz, ezzel nem lehet vitatkozni.

De akinek az tönkreteszi a lelkét, hogy rácsaptak a kezére, amikor már tizedszer nyúlt fel a tűzhelyhez, az eleve nem volt egészséges lelkű. Hogy ez amiatt volt-e, mert mindenféle más módokon is bántalmazták a szülei (megalázás, semmibe vétel, stb.) vagy ennyire mimóza valaki, hogy egy egész gyerekkorból ünnepekből, közös családi programokból, ölelésekből, esti összebújásokból, meséből, beszélgetésekből, betegségben a gondoskodásból smemi nem hagyott benne nyomot, semmi a jóból, csak a kézre meg fenékrecsapások... másképp vagyunk összerakva lehet.

AZ én anyukám viszonylag idősen vállalt, nagyon másképp nevelkedett, háborúban, stb. Mindig kisebbségi komplexusa volt és rengeteget dolgozott. Állandóan fáradt volt és frusztrált, ennek megfelelően nem volt valami türelmes, és kaptam párat a fenekemre, volt, hogy nagyon igazságtalanul.

Emellett nem volt olyan helyzet, amiben ne állt volna ki mellettem. Mindig biztatott, erősítette benenm a hitet önmagamban. Tudtam, hogy akármit csinálok, ha ki is kapok, de mégis mindig segíteni fog és fordulhatok hozzá, nem lökne el magától és nem utasítaná el a segítségét. Amikor kellett, anyagilag is támogatott, érzelmileg pedig támogat a mai napig (40 éves vagyok).

Sokat hibázott a nevelésemben, sok mindent másképp akarok csinálni, de hogy nem kellett volna ygereket vállalnia vagy hogy tönkretett volna, azt nem hiszem. Azt és úgy csinálta mindig amire és ahogy abban a pillanatban képes volt, ami nem mindig volt tankönyvi megoldás, az biztos, de mindig szeretet és féltés volt mögötte.

Haragudtam rá sokáig sok mindenért, de már régen megbocsátottam és nem hibáztatom. Főképp azóta nem, hogy látom, milyen nehéz tökéletes szülőnek lenni, nem is lehetséges. Nagoyn igaz az, hogy bár arra tudunk figyelni, hogy a szüleink hibáit ne kövessük el, de fogunk elkövetni más hibákat. Nem csak veréssel lehet tönkretenni egy gyereket.

Nekem ebben az egész témakörben az nem tetszik, az tűnik visszásnak, hogy az odasózás megbocsáthatatlan - rendben, valóban az -, másról meg nem beszélünk. Hihetetlenül sokan élnek szedett-vedett kapcsolatokban, és teszik tönkre egy életre a gyereküket ebből a szempontból, mert sosem lát normálisan működő férfi-nő kapcsolatot és ő sem lesz képes ilyet megélni és fenntartani például. Őket mirét nem állítjuk pellengérre?

Vagy azokat, akik szerelem, érzelmi kötelék nélkül élnek egymással csak az anyagiak vagy csak a kényelem, megszokás miatt? Ők is elcseszik a gyerekük jövőjét, mert ők sem mutatnak vállalható és követendő példát a párkapcsolatokról. És lehet, hogy sosem kapott pofont a gyerek, és ő sem fog adni a sajátjának, ehelyett ő is szenvedni fog a párkapcsolatában, mert azt sem tudja, milyennek kéne lennie, és így tovább generációkon át.

Vagy az elfojtás, a nem beszélünk meg semmit, pláne nem a fontos dolgokat.....generációk mennek tönkre emiatt, mert nem tudnak egymással bezsélni a házastársak, és nem fognak tudni a gyerkeeik sem sem a szülőkkel, sem a párjukkal majd.

Ezek semmivel sem kisebb hibák és vétkek, mint a kézre vagy fenékre csapás.

"Azt pedig gyerekként és most már szülőként is nagyon igazságtalannak érzem, ha valaki minden gondoskodást, érzelmi támogatást és szeretetet megkapott a szüleitől és mégis elmebeteg állatként beszél róluk, mert bizonyos helyzetekben meg nem álltak a helyzet magaslatán."

A helyzet az, hogy a legtöbb esetben aki így beszél a szüleiről, az okkal teszi. Nagyon nem ez jellemző, amit leírsz.

55 ösnek, azért beszélünk a bántalmazásról, mert ezen a legkönnyebb változtatni.

Egy ember döntése(aki üt/szid).

Párkapcsolatot rendbentartani, szerelmet találni 2 emberes meló és sokkal nehezebb, mint nem lekeverni egy pofont/ nem azt mondani a gyereknek, hogy semmire sem vagy jó.

Gondolom ezt belátod.

Szerintem nem születnek babák “sérült lélekkel”, csak mentális betegségekkel(amiknek van fizikai okuk is)szóval szerintem nincs olyan, hogy valaki úgy születik, hogy csak a rosszat látja/ érzi, ilyenné a környezetétől válik valaki, ami elsősorban a szülő..

Továbbá a bántalmazás párkapcsolatokra is kihat, szóval hiába dúlt a lámúr anya és apa közt, ettől a gyereknek nem lesz egészséges párkapcsolat képe. Na meg azt sem hiszem, hogy az az ember, aki gyereket megüt/ aláz, az a párjával ne tenné ezt.

Nálunk ment a dulakodás szülők közt és undorítóan beszéltek egymással is.

Ellenben az indulatkezelés és bántalmazás abbahagyása pozitív lehet kapcsolatokra nézve is.

Szóval azért ezzel foglalkoznak, mert ez a legnagyobb gond, ami a legtöbb területet érinti, és ezen a legkönnyebb változtatni is..

Abban tökéletesen igazat adok, hogy az agreszszió felszámolása egyszerűbb, mint bármi más a nagy problémák közül. Azzal nem értek egyet, hogy a kézre vagy popsira csapás lenne a egnagyobb probléma.

ELmondom, hogy miért látom így. A verésben - nem a kegyetlen ütlegelésről, hanem az egy-egy pofonról, fenékre csapásról beszélek - valószínűleg nem maga a fájdalom okozza a traumát, hanem a kiszolgáltaottság, a félelem, az érzelmi biztonság megrendülése, a szülőbe vetett bizalom megrendülése.

A fiam oviscsoportjában 25-en vannak. Ebből 12-nek házasok a szülei, de három kisgyerek csak kéthetente-havonta látja az apját, mert kamionozik, a maradék 13-ból 9-nél az anya jelenlegi párja nem a gyerek édesapja, 4 esetben pedig az anyuka egyedül neveli a kisgyereket. Egy hátrányos helyzetű kisgyerek sem jár a csoportba sem származás, sem anyagi körülmények szempontjából.

És amennyire tudom, országos szinten igaz, hogy a házasságok kétharmada vállással végződik, amiben nem is a válás a legrosszabb, hanem az odáig vezető út, a szülők érzelmi elidegenedése, a veszekedések, a megcsalás, stb., a maradék házasságoknak meg legalább a fele boldogtalan, békés vagy békétlen egymás mellett élés.

Érzelmi biztonság? Szülőbe vetett bizalom? Érdemi együttlét a gyerekkel? Dobálják ide-oda, egyik hétvégén itt van, másik hétvégén ott, négyen nevelik, de ebből kettő emberhez semmi köze nincs, egészen más szabályok vannak anyánál otthon és apánál a hétvégén, stb.

Értem én, hogy míg az odasózást könnyebb elkerülni, mint ezeket a kapcsolati káoszokat, addig jogos, hogy ezzel foglalkozunk egy ilyen oldalon. De azt tényleg nem hiszem, hogy egy fenékrecsapástól jobban sérülne a gyerek, mint az ilyen családi háttértől. Ezért legalább annyit jó lenne elérni, hogy mélyen magába nézzen mindenki, aki sarat dobál arra, akinek eljárt már a keze, hogy az ő háza táján vajon minden rendben van-e, nem bántalmazza-e ő is a gyerekét, csak másképp?