Van olyan felnőtt aki kikapott gyerekkorában és most nem haragszik a szüleire?

Hogy beszélhetnék arról, hogy mindenfajta verés káros, ha nem így gondolnám?

Én úgy tudom így van, olvastam róla, hallottam, tapasztaltam, a bántalmazás minden formájàt a törvény bünteti(szerencsére) és én ezzel is egyet értek. Nem csak én ítélem el a konkrét eseteket, általában mind erkölcsileg és törvényileg is elítélendő(különböző mértékben)

A gondolattal egyetérthetek, a súlyosságával nem? Vagy az sem megengedett számomra, hogy rossz véleményem(mert ez az elítélés, ennél többet nem tudok tenni) legyen más erőszakos bűncselekményt véghezvivő emberekről? Széles skálán mozog az erőszak, egy pofontól a halálraverésig.. Nem, nem vagyok bíró, de egy vagyok közülük, van rálátásom. Mint a romlott étel kiszűröm, az ehetetlen ételt kiköpöm, a düledező házba nem megyek be, nem fizetek a ferde csempézésért, stb

Ahogy az élet minden területén, mindenki ítél, ezek egyszerű dolgok, az embernek általában magáról is van véleménye, ezt hívják lelkiismeretnek. Ha tudod, hogy nem csak a te véleményed, hanem mások is alátámasztják, pl séfek, minőségellenőrök, kőművesek, burkolók, tehát aki nálam jobban ért hozzá, mint esetünkben a törvény.. akkor igenis úgy veszem, hogy jól gondoltam, valami nincs rendben.

Nem azt mondom, hogy máglyára velük, maguk az ördögök, lehetnek jó anyák a változás után, de a változás előtt csak jó szakemberek, lelkitársak, sportolók stbk lehetnek.

A legtutibb, hogy nem én találom ki, mivel mindenféle gyermekbántalmazás(pláne ismétlődő) tiltva van,

Nem muszáj nekem ítélkeznem, megteszi helyettem a törvény, csak jusson mások tudomására, akkor majd nem az én elítélésem lesz a gond egy fórumon, ahol erről kifejezetten a véleményem kérdezték.

De nem, senki sem áll ki az utcára és senki sem mondja ki a FELISMERT, TUDATOS törvényszegését, a bűnét, nem tüntetnek csoportosan kántálva, hogy egypofon, nem pofon, mert mind eljárás alá lenne vonva..

Mondja meg bárki, mit csinálok rosszul, ha felismerem(akik megütik a gyereket tisztában vannak vele, hogy törvény szerint helytelen, és a gyámügy megítélése szerint el is vehetik a gyereküket, felismerik, hogy rosszat tesznek) hogy hiba, annak ellenére, hogy nem büntetik(mint az erőszakot) én változtatok rajta, de legalábbis megpróbálom.

Én kértem segítséget. Nekem segített.

A nem felismert hibákról nem érdemes beszélni,( mert itt a tudatosság a lényeg)de már elterjedt, hogy gyermeket kicsit is ütni bántalmazás(asszem a kilencvenes évek óta), jó kis rendszerváltás..

Engem ebben a tudatosság zavar a legjobban, hogy aki indulatból üt, vagy tervezetten, mind tudja, hogy nem lett volna szabad, nem csak erkölcsileg, hanem szabály van a gyermekbántalmazás ellen, de elsumákolják, lekicsinylik a problémát, mert nem érzik át a gyerek helyzetét, és a törvényhozó emberkék, akikbe szorult elég empàtia ehhez, teljesen hiába hoztak törvényt erről, csak a kékzöldre vert gyerekek( azok közül is a szerencsések) kapnak segítséget.

Bár kitudódott volna a szüleimnél, bár valaki tett volna valamit, bár kijött volna gyakran egy családfigyelő emberke, bár terápia jártak volna, ha már maguktól nem akartak változtatni, végülis azt a pár pofont nem ők kapták. Bár azt éreztem volna, hogy a szüleimmel van a gond, bár ne éreztem volna, hogy velem szabad ezt tenniük, hogy én ezt érdemlem.

Sokkal jobb lehetett volna velük a kapcsolatom, nem kísér a szégyenérzet egy életen át..

Egyébként tegnap az anyám tarkónvágta az unokáját( akit szinte sosem hall meg, figyelmenkívül hagy, csak addig kell neki, amíg elmondhatja milyen szép gyerek, de beszélgetni és játszani derogál neki) ezért a gyerek hozzászokott, hogy piszkálja, hogy figyeljen rá, én meg nem avatkozom közbe, szerintem hasznos, ha célt ér egyedül és jó látni, hogy küzd azért, amit akar.

Tegnap épp a lábujjával a neki hátat fordító nagyi fenekét piszkálta. Nem rugás volt, láttam az egészet, ott egyensúlyozott pillanatokig féllábon, hogy a lábával felérje az anyám fenekét, majd elvesztette az egyensúlyát és eldőlt a felemelt lába irányába.

Nem szent a gyerek, piszkálni akarta a nagyit, mivel kicsi és a szó nem használ.

Én sem, mert egy kicsit élveztem, na meg szeretem látni, hogy harcol a figyelemért, amit én sosem tettem. Általában kétesélyes a dolog, vagy beszél vele a nagyi(vagy odaadja a telefonját, hogy lerázza) és játszik egy party memóriát , vagy ideges lesz.

Most visszafordult, lendületből tarkón vágta a földről felálló gyereket, aki megijedt és elszaladt a másik szobába.

Betelt a pohár, hozzávágtam mindent, amit itt is.

Kapásból tagadta az ütést, amit láttam és hallottam, hogy csattant, majd lekicsinylette, majd tagadta az összeset, amit mi kaptunk, majd az apánkra fogta, majd a szüleire, hogy őket is verték(minket is vert az ő anyja is), majd azt mondta nem tudott jobbat.

Sosem próbált semmit, pedig a gyerekkoromban divatosak voltak a gyereknevlő műsorok(büntipad meg pontgyüjtés), volt internetünk 4 éves koromtól, és a mai napig nem próbál, neki megfelel a mini bűntudatával, ha néha lekever egyet, ami titok marad.

Már nem őrzöm ezt a titkot, és senkinek sem lenne szabad

Nagyon sajnálom, ami veled történt, és jól tetted, hogy szembesítetted a tetteivel anyukádat, aki magától szőnyeg alá söpörte volna a problémákat, vagy talán fel sem fogta volna soha, hogy a verés egyáltalán probléma.

De én most elbúcsúzom, mert nagyon elbeszélünk egymás mellett.

A lényegben egyetértünk (az agresszió mindne formája káros és helytelen, ide tartozik a kiabálás is egyébként), ezért kár önmagunkat ismételni. Én ítélkezés alatt nem azt értem, hogy elítélem a tettet, hanem azt, hogy idegbeteg állatnak nevezek látatlanban valakit, akiről annyit tudok, hogy csapott már gyereke fenekére, de semmi mást nem tudsz róla, hoyg mennyi szeretetet, törődést, megértést, biztatást, stb. kapott tőle a gyereke.

Azt nem fogadod el, hogy lehet valaki egy pillanatban az indulatain ualkodni nem tudó valaki, de ennyi nem határoz meg teljes egészében egy embert.

Röviden: én azt nevezem ítélkezésnek, amikor az embert minősíted, nem csak a tettét.

A bíró is a cselekedetet ítéli el, és arra szabja ki a büntetést, nem mond a gyilkosra sem olyat, hogy utolsó mocskos gazember, mert még ő sincs erre felhatalmazva erkölcsileg.

Na, most már értem, mit írtál.

Szerintem sem az ütés(hibák)határozza meg az embert, hanem az, amit utána tesz. Ez adja egy ember jellemét-személyiségét. Ez nem egy bélyeg, ami levakarhatatlan, lekopik magától, ha igyekszel, de ehhez igyekezni kell.

Amikor valaki hibázik(vagy bármit tesz)abban a pillanatban szerintem egy olyan képet alkot önmagáról, amiről bárkinek lehet véleménye.

Ott, abban a pillanatban egy idegbeteg volt, miután elsumákolta és lekicsinyelte a hibát, önző, sunyi lelketlen alak.

Én ilyen voltam, mikor ütöttem, elkapott az ideg, egy utolsó szemét voltam, de nem akartam az lenni tovább, ezért változtattam, már nem vagyok az.

Szerintem az embert a tettei alapján ítéli meg mindenki, így lesz véleményünk a másikról, véleménye pedig mindenkinek van, hisz mind látunk egy adott képet.

Sok tett alapján kaphatunk egy részletesebb képet, de igazából az is a vélemények összessége az adott pillanatban.

A bírók azért nem mondhatnak ilyet, mert nincs jelentősége, mit gondolnak, mi a véleményük, arről döntenek, szabályos(törvély szerint helyes) vagy sem az, amit a másik tett.

Szerintem egy ítélet nem állandó egy életre, a pillanatnyi állapotról szól.

Ha esetleg arra gondolsz, hogy lehet adott a hajléktalannak aprót, mielőtt képentörölte a gyerekét, és ezért nem kéne idegbetegnek hívni, szerintem tévedsz.

A többi tette más területeken nem menti fel, ott alkosson valami pozitívat, ahol hibázott, különben csak egy nagylelkű idegbeteg állatnak fogják tartani.

Régebben volt itt egy lány, akinek az apja elhagyta a családját, gyerekeit, nem tartja velük a kapcsolatot az új családjáért, és a lány védte, mert az ő apja rendes ember.

Szerintem nem az, de szerinted biztos, mert a másik gyereknek rendes apja volt, csinàlt valamit, ami nem kifogásolható. Szerintem csak akkor lenne az, ha a hibát javítgatná.

Szerintem az emberek egész lényét nagyobb arányban határozzák meg a hibáik és azokhoz való hozzáállásuk, mint a semleges/ jó dolgaik..

Jót tenni kellemes érzés, nem kerül erőfeszítésbe(ilyen, mint az apróadás, szeretgetés, kajacsinálás a gyereknek), amíg megállni a rosszat, beismerni a hibát, pláne kijavítani azt nagyon megterhelő..

93-as: Nem sikerül mégsem csak úyg elbúcsúzni. megkérdeztehetm, hogy mennyi idős koráig nevelted a gyerekedet még a régi beidegződásek szerint, és mikor sikerült ezen változtatni? És hogy érzed, kitörölhetetlen sérüléseket okoztál a gyerekedben így is, vagy azáltal, hogy változtattál, ha sérül tis akkor lelkileg, de azóta teljesne helyrejött a gyermeked?

Azért kérdezem, mert én is ezt az utat jártam be. Az első másfél évben bírtam végtelen türelemmel, onanntól viszont az utóbbi pár hónapig nem, vagyis volt 4,5 viharos évünk. nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de nem átlagos a gyerekem, van egy bizonyos állapot, amivel együtt él, és ami mindnekit próbára tesz, aki a nevelésében részt vesz (óvónénik), de ez nem mentség, csak hozzátartozik a történethez.

Ahogy írtam, én is jártam kineziológustól pszichológuson át oszichiáterig is, hogy jobban tudjam kezelni a dolgait, azok nem segítettek, de egy egészen más jellegű tapasztalat igen, és most azt mondhatom, hogy jó ideje nem volt hangos szó sem a házban.

Bezséltem is vele, bocsánatot is kértem, hogy ebből egy hat éve smennyit ért meg, nem tudom, de mondhatjuk, hogy egy korszakot lezártunk. Viszont tudom, hogy ami eddig volt, azt bocsánatkéréssel nem lehet kitörölni sem az emlékezetéből, sem a személyiségéből.

Nyilván tudom, hoyg most már annál többet nem tehetk, mint hogy a jövőben nem fordul elő többé, ami ezelőtt előfordult. De helyrehozhatók azok a károk, amiket eddig megélt?

5 éves lesz a gyerekem, az első év varázslatosan könnyű volt, jól ment, utána olyan hirtelen jött az extrém változás, hogy rá se ismertem a gyerekmre.. onnantól nálunk is voltak komoly gondok, mindenki mást állapított meg(mára lekerült az sni, abban maradtunk, hogy bármi is a baja, jó irányba halad végre, senkinek sem tűnik fel a mérséklődött probléma). 2 éves korában sikerült rávernem a fenekére, előtte volt fél év, mikor egyáltalán nem bírtam idegekkel, ilyen erősebb kézfogás, dühömben megemeltem a felkarjánál összefogva, amikor nem volt hajlandó elállni az ajtóból ahelyett, hogy oddébbtettem volna félrenyomtam a lábammal, amikor kapaszkodott a lábamba a hiszti közben a földön ülve, hogy ne tudjak mozogni és harapott, leráztam magamról..Volt, hogy olyat mondtam neki, hogy miatta vagyok ideges, pedig csak közvetve volt(kiszakadt a zacskó, mert nem volt 2 szabad kezem alulról fogni, széttört az üveg, szétfolyt a tartalma, már ez kiakasztott, de át akart szaladni a szobán az üvegszilánkokon, a trutyiban, pedig megtiltottam, iszonyú mérges lettem rá, és őt hibáztattam kiabálás közben is, pedig csak egy gyerek volt..

Visszanézve ezek is borzasztóak, de az ütés okozta jó érzés(úgy éreztem tettem valamit) hozta el a mélypontot.

Minden apróságot rémesen megbántam egyből, néha teszteltem is, hogy játszunk gyerekes anyukásat, ahol én vagyok a gyerek, ő meg az anyuka, van e nyoma annak, amit tettem..vagy tehetem "büntetlenül" a következőt.

2 éves, pár hónapos volt, mikor megütöttem a fenekét(többet rácsaptam miközben szidtam), többet nem fordult elő, a rossz időszak olyan kicsit több mint másféltől 1,5-2 évig tartott. Érdekes, hogy 2 évtől lassan, de javulni kezdett, beindult a fejlődés.

Elhatároztam, hogy változtatok, nem tudtam hol lesz az a szint, ahol majd reflexből lendül a keze, hogy bevédje magát, amikor én felemelem a sajátomat, vagy akárcsak a hangomat(nekem van ilyen reflexem, ütésre számítok minden kofnliktusnál, vagy hibánál megalázásra, olyankor behúzom a nyakam és lesütöm a szemem). Na meg féltem, hogy már emlékezni fog rá.. nekem az első gyerekkori emlékem 2,5 éves koromból van

Jártam pszichológushoz, nem értek semmit, majd mivel a gyereket is vinnem kellett, egészen más szintet sikerült észrevennem a pszichiátereknél. Az egyik rendkívül szimpatikus volt, észrevette, hogy ki vagyok készülve, ajánlott egy dokinőt, akit megnéztem és szimpatikus lett(akikkel együtt rendel azokhoz semmiképp sem mennék).

Szóval az első ütésig bírtam, de már előtte is volt, hogy csúnyán bántam vele, de úgy éreztem, hogy belefér, hiszen bárkit kikészítene(ja bárkit, de nem ütne érte mindenki).. Nem fért bele..

Jelenleg nincs védekezőreflexe(hálistennek, nem is volt) de kicsit nehezebben bírja, ha mérges vagyok, csak elmondom, nem kiabálok mégis elsírja magát gyakran(máskor meg nem érdekli az sem, ha kiabálok, de ilyenkor sosem szidom vagy alázom őt)

Azt hiszem egészen kis kárt okoztam.

Szerintem nem emlékszik ezekre, de bevésődni bevésődhetett valami a személyiségébe.

Azzal nyugtatom magam, hogy mások(az itt válaszolók nagy része mondjuk) sokkal nagyobbat okozott volna, többször elverték volna, vagy megalázták volna..

De nem az alsó részhez kell mérnem magam, csak jól esik erre gondolni, hogy vannak nálam "rosszabbak", akik mellett a gyerekem rosszabb helyen lenne, mint mellettem.. tudooom, hogy marhaság, valószínűleg azért vagyok ítélkezőbb, mert eszembe jut, hogy mi lenne, ha ők nevelnék az enyémet..

jelen!

36 ffi

Megutottem tesom, hat kaptam a kezemre. Tesom megutotte anyat, mert nem olvasott tobb meset. Anya racsapott a fenekere.

Es megis elek.