Van olyan felnőtt aki kikapott gyerekkorában és most nem haragszik a szüleire?

Engem lelkileg és testileg is bántottak, ők nevelésnek nevezték.

lelkileg:

“Már megint nem vagy képes, még mindig nem tanultad meg, rád semmit sem lehet bízni, rossz vagy, megbízhatatlan, szerencsétlen, ügyetlen, mocskos disznók vagytok, kupis patkány, stb..csúnyaszavakkal ezek és társaik az elejétől”

következmény: szorongó, folyton rettegő/ síró gyerek, stresszhelyzetet sírással kezelő felnőtt, durva teljesítményiényszerrel, kései kamaszkori lázadás fiatal felnőttként(mikor már nem tudtak megütni)

Veréssel:

Ügyetlenségekért, amit figyelmetlenségként azonosítottak(elejtett dolgok, elvesztett dolgok, elfelejtett dolgok)házi hiányért, rossz iskolai teljesitményért, hazugságért( csak nekik hazudtam, mert féltem tőlük), testvérellentétekért, bármiért, ami az öcsémet illeti, mert a nagyobb voltam(2 év)

Nem minden nap kaptam, de mindig, ha volt valami. Pofont, fenék/ kar rácsapást, szájracsapást.

Nem verem a gyerekem kicsit sem, semmilyen megbánás nincs a szüleimben, szerintük örüljek, hogy nem véresre vertek, mint őket az ő szüleik..

Haragszom rájuk, pedig 30 vagyok, elítélem és kerülöm őket, már kisgyerekkorom óta, pedig annál nagyobb bajom sosem volt, minthogy látszott a tenyerük nyoma a testemen. Az unokájukkal ugyanilyen undorítóan bánnak, ha találkoznak nagyritkán, ilyenkor otthagyom őket gyerekestül.

Nem menti fel őket, hogy a szüleiktől is kaptak, felnőttek, járjanak terápiára, mint én, de sosem erőltették meg magukat, sosem éreztem, hogy fontos nekik, hogy jó szülők legyenek, hogy tàjékozódjanak, módszereket sajátítsanak el, hogy figyeljenek rá, milyen a viszonyunk.

Pl nem volt sosem bennsőséges viszonyunk, engem kikérdeztek, elmondták, amit akartak, aztán otthagytak.

Emlékszem 5 évesen mandulaműtétem

volt, ott aludtam egyedül a kórházban, látványosan búcsúzkodtak én meg csak arra tudtam gondolni, hogy húzzanak már el.

Általános elsőben honvágya volt pár osztálytársamnak a táborban, én meg magyaráztam nekik, miért jobb itt, mint otthon..

Kívülről semmi sem látszott, csendes, sírós, kitűnő tanuló voltam, igazi jó, visszahúzódó gyerek, a tanárok kedvence voltam..valahogy senki sem akarta észrevenni, mi is történik valójában, miért kapok sírógörcsöt 4 esért vagy házihiányért, a tanárok a kényelemre mentek, akkor nem zavart, mióta felnőttem igen, mióta gyerekem van, rettenetesen.

Nem vertek kékzöldre, nem voltak részegek, egyszerűen gonoszak és nem érdekeltük/érdekeljük őket, nem szerettek.

Nekem jó a viszonyom a gyerekemmel, nem csapok rá sosem, egyszer ütöttem a fenekére, mikor pici volt, iszonyatosan megbántam és megijedtem, hogy olyan elmebeteg vadállat lesz belőlem, mint a szüleim. 3 éve semmi, és büszke vagyok magamra.

Rettenetesen nehéz, de megéri. A gyerekem nem fél tőlem, keresi a társaságom, bízik bennem, bízik magában!, mindig elmondja, ha rosszalkodott.

Még csak 5 éves, a neheze csak most jön, de igyekszem.

Ha hibázok is, a gyerekem elmondhatja, hogy az anyja igyekezett a legtöbbet adni.

Én ezt nem mondhatom el, illetve azt nem számolom igyekezetnek, hogy nem vertek véresre, mikor ezt akarták volna. Azért sem adok hálát, hogy a szüleim nem öltek meg..

Megbocsátani akkor tudnék, ha sajnálnák és változtatni akarnának, de egyik sem igaz, sőt szerintük rossz anya vagyok, anyám majdnem felpofozta a 3 hónapos unokáját, mert az bele kapott a szemébe, vagy visszacsípte volna. 6 hónapost, hadd tudja, hogy az fáj.. most meg azzal fenyegette a lányom, (aki rácsapott, mert sokadszori szólásra sem reagált az anyám, mert nem akart, idegesítette az unokája), hogy lekever neki egyet, iszonyat balhét csaptam..

Vagy kutyásat játszott a 4 évessel kemény 2 percig, amikor szintén ütéssel fenyegette, mert a gyerek megszagolta a fenekét, és szerinte tudnia kellene, hogy ezt nem illik játék közben sem, nincs megnevelve, hogy játsszon rendesen..

Vagy a kedves nagypapa, akit havonta 1x látunk ráordított a síró 2 évesre, aki félt idegen kocsiban utazni és ki akart szállni, hogy “fogdmárbeapofád”

Sajnos a gyerekem, mint ahogy egy átlag kisgyerek sem tudja felmérni, mi mennyire komoly dolog, ezért igényelné a nagyszülei társaságát..

Ő nem ismeri a pofon fogalmát, egyszer látott hasonlót az utcán és el kezdett sírni és kiabált, hogy az anyuka ne bántsa a gyereket..megrángatta a bölcsist az anyja, rácsapott a fenekére

Mit mondtam volna, hogy neveli?

Nem, a gyerekem nem olyan, mint én voltam. Eleven, aktív, mindenkivel barátkozik, lazán hozzászól idegenekhez, felnőttekhez is, kér a boltban, ha szeretne, meg mer szólalni, a kudarckezelése még nem a legjobb, de nem magát okolja, ha pl veszít, amit én imádok benne, van önbizalma, sokmindent magától kipróbál/ újrapróbál, tehát valamit jól csinálok.

Az öcsém ugyanazta “nevelést” kapta, ő nem haragszik a szüleinkre. Nincs gyereke, de ő is verné az enyémet, ha az épp nem alkalmazkodik hozzá hibátlanul.

Érdekes, a kutyát nem, hogy nem verné, megtiltja, hogy rossz kutyát mondjanak rá a nagyszüleink: D

Ő olyan szinten beteg, hogy szavak nincsenek rá, az ellentétem, kiskorában eleven, agresszív volt, érzelmi intelligenciából nincs a toppon(sem másból), semmi hosszabb kapcsolat, se barátok nem viselil el, a szüleinken, illetve anyánkon lóg érzelmileg, szélsőséges a làtásmódja minden értelemben.

Mégis aki lepontozza azokat akik nem tartják helyesnek a verést,mindjátok már el hogy mi a lóf€szért érdemel bárki is verést?pláne egy gyerek,pláne egy x -szer erősebb embertől?

Ha én most egytől egyig elverem ezeket az embereket,esetleg egy teniszütőt is eltörök a hátatokon akkor ugy e nekem van igazam,hisz jogosan kaptátok,mert megérdemeltétek.

Miért?

Mert nem értek veletek egyet.

Hihetetlenek ezek az állatok módján élő emberek.

Én azt gondolom, hogy az utolsó előtti hozzászóló nagyon fontos dolgot fogalmazott meg: nem csak az a fontos, hogy hányszor és mennyire vernek meg a szülők, hanem az is, hogy felimserik-e hogy ez hiba, megbánájk-e, vagy még büszkék is, és ezt tartják helyesnek?

Akinek egy alapból szófogadó, könnyen nevelhető gyereke van, aki maximum hisztizik párszor a nagykönyvben leírt életkorokban, és nagyon max. véletlenül lever valamit, de alapvetően szeret örömet okozni a szüleinek és szívesen követi a szülők által meghatározott szabályokat, azoknak nagyon könnyű sosem csapni a gyerekre. Én ilyen gyerek voltam. Soha, egyetlen egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy szándékosan ellenszegüljek vagy felbosszantsam a szüleimet, a legnagyobb vétkem max. az volt, ha nem készültem egy dolgozatra és rosszabb jegyet vittem haza, de sem visszabeszélés, sem dac, sem más nem volt.

És vannak igazi gézengúz gyerekek is, akik életrevalók, szellemesek, folyton valami csínyen jár az eszük, és másokat is belevisznek, pl. testvéreket. Akik nem akarnak a szüleik kedvére tenni, ezért a szép szó nme segít, akiknek 24 órás figyelem és foglalkozás se elég, ha már feláll az anya mosogatni, felmásznak az ablakpárkányra, hogy akárhogy is, de magukra vonják a figyelmet. Akinek ilyne gyereke van, és nem hiszi el azt az ostobaságot, hogy csak az a gyerek lehet ilyen, akinek mindnet megengednek, az tudja, hogy emberileg néha képtelenség már egy rosszabb napon, amikor egymást érik a helyzetek, higgadtnak maradni, és százmilliomodszor is nyugodtan elmesélni a gyereknek, hoyg ezt miért nem szabad. A szép szó, a büntipad, a jutalommegvonás nem minden gyereknél hat. Az idegileg kifáradt szülőnek meg eljár már a végén a keze. És nem azért, mert ezt tartja megváltó nevelési eszköznek, hanem azért, mert már minden könyvet elolvasott, minden szelíd módszert megpróbált, túl van a büntetéseken is, mégsem használ semmi, ezért a végén az ütés jön ki belőle.

EZ nem állati szint, ez tehetetlenség. Néha hazsnál, néha ez sem.

Az állati szint az, amikor valaki eleve veréssel akar nevelni.

Érdekes, hogy én minden pofonra emlékszem, amiket kaptam: csak apámtól kaptam, és soha egyik sem volt jogos. Soha.

Amikor tényleg rosszat csináltam, akkor nem kaptam pofont. Azt a szidást megérdemeltem és tanultam is belőle. A pofonokból soha.

A mai napig nem tudom összerakni... azt sem zárom ki, hogy én nem jól emlékszem, gyerek voltam, stb... de bárhogy próbálom végiggondolni, soha nem volt jogos.

Egyszer pl azért kaptam akkora pofont, hogy a fejem nekiütődött az asztalnak, mert az ajtónból visszafordultam, hogy bent hagytam egy füzetet, ami aznap kellett az iskolába, és egy kis keresés után eszembe jutott, hogy mégse, mert mégis elraktam. Akkor kaptam életem legnagyobb pofonját, mert "húzom az időt". Szerintem csak apám nem tudta kontrollálni az indulatait, viszont valaki magyarázza már meg, hogy ezért miért a huszonöt kilós kislányát kell ütni??

Hogy haragszom-e? Nem kifejezetten haragszom, de tartom a távolságot. Anyukámmal közelebb állunk egymáshoz, és csak őt hívom, ha van valami, neki mesélek, ő csak továbbmeséli apukámnak. Mert apám elrontotta annak idején, és ezt már nem lehet megjavítani.

Engem nagyon megvertek 2x + voltak pofonok. Nem ereztem jogosnak se akkor se most, pedig van 2 gyerekem.

A testvérem meg masok meg szoktak dicsérni, hogy szeretettel is lehet nevelni jól. Soha nem bántottam őket, tudom milyen érzés! De egyszerűen olyan a viszonyunk hogy semmi olyat nem is tesznek amiért pofoznom kéne.

Bízom bennük, ők is bennem, nincs hazugság, lopas, meg ilyenek.

Nagyon nem mindegy, hogy miért kap ki a gyerek, milyen gyakran és mennyire. És itt most a szóbeli "verésre" is gondolok. Ha a szülő az idegességét a gyereken vezeti le, valami apróságért egyből indulatból odacsap az gáz. Viszont van olyan helyzet, amikor szerintem megbocsátható. Példa: ismerősöm kisfia tekergette a gáztűzhely gombját, rászóltak kétszer, hogy ne csinálja, mert veszélyes, tekergette tovább. Az apja rácsapott a kezére és még egyszer elmondta, hogy tilos, veszélyes. Abbahagyta. Inkább ez, mint hogy felrobbantsa a házat, belenyúljon a konnektorba vagy kivasaltassa magát egy autóval. Az ideális persze az, ha sikerül elmagyarázni a gyereknek, hogy miért ne csinálja ezeket.

Édesanyámtól a testvéreimmel nem túl gyakran, de több-kevesebb pofont, fenekelést azért kaptunk. Ezeknek egy kivételével nyomós oka volt, azért az egyért pedig utólag bocsánatot kért. Sem én, sem - tudtommal - a testvéreim nem haragszunk rá ezért. Ő is tudja, hogy a verés nem a legjobb módszer, de nem lehet mindenki olyan mintaszülő, aki négy gyerek mellett is mindig teljes nyugalommal képes kiválasztani az adott pillanathoz legjobban illő, a gyermek érzékeny lelkét nem sértő nevelési módszert. Lelkileg viszont egyik szülőm sem bántott és ez - a természetemet ismerve - sokkal fontosabb, mint az az egy igazságtalan, de megbánt pofon. Egyébként viszonylag korán rájöttem, hogy Anyu úgysem üt akkorát, hogy bajom legyen tőle.

Amit visszásnak érzek, hogy egy pofon miatt már rögtön máglyán égetnék el egyesek a szülőt, de a lelki terrorról valahogy megfeledkeznek. Néha a szavak sokkal nagyobbat ütnek.

"Viszont úgy látom, hogy 1-2 atyai az még valóban fejlődés segítő is lehet."

Milyen szempontból? Ha te a munkahelyeden hibázol, akkor jogos, ha a főnök pofon ver? Mit tanul a gyerek az "atyaiból"? Ha ellopja a társa dolgát, és te megpofozod, akkor azért nem fogja legközelebb csinálni, mert megértette, hogy mi a lopás és az miért helytelen, vagy azért, mert fél tőled? Levonja-e azt a következtetést, hogy a szülője is agresszióval oldja meg a problémákat? Ha a férj pofoncsapja az asszonyt, mert megérdemelte, azon mindenki felháborodik. Ha ugyan ez a férj a gyereket vágja nyakon, az rendben van, mert az csak "atyai".

Engem is ütöttek meg gyerekkoromban, és igen, megbocsátottam, mert tudom, hogy nem bántani, hanem nevelni akartak. De ettől függetlenül nem értek vele egyet. Nemrég otthon szóba került a téma és édesanyám nagyon meglepődött, hogy minden egyes pofont fel tudtam sorolni, amit kaptam. Nem haragszom érte, de az összesre emlékszem.

A fenti esetben elvittem volna a gyereket a boltba, a zsebpénzéből megvetettem volna az édességet, amit elvett és bekísértem volna az iskolába, amíg visszaadja és bocsánatot kér. Az fejlődést segítő lett volna.

Az idegileg kifáradt ember ne válaljon gyereket.

A gézengúz,roszcsont gyereken a verés sem segit.

Vagy végül is az asszony is verve jó meg a gyerek is ...

Hát,a pénisznek is jó ha verik...

Az idegileg kifáradt ember ne vállaljon gyereket?

Nos, azt kéne megérteni, hogy a férjünket-feleségünket választjuk, a gyerekeinket nem. Azt kéne megérteni, hoyg önmagában az nem érdem, és nem a szülő dicsősége, ha az ő gyerek egy szabálykövető, megfelelni akaró, szófogadó gyerek, hanem jó nevelés + szerencse.

Más gyerekek szülei meg még szerencsésebbek, mert alapvetően sokkal izgalmasabb, eredetibb gondolkodású, nem szabálykövető gyerekeket kaptak, akik jó neveléssel akár sokkal többre vihetik, mint a kisangyalok.

Lehet tudni előre, hogy kinek milyen gyereke lesz? Nem. Az egyik típushoz milliószor több türelem kell, mint a másikhoz? Igen. Akkor mégis hogy lehet olyan butaságot írni, hogy aki kimerül és elveszíti a türelmét, az ne vállaljon gyereket? EZ butaság. Nekem van három, ebből kettő kisangyal, egy gézengúz, ő egyedül több energiát igényel, mint egy fél ovis csoport, és bizony, ha csak a másik kettő lenne, akkor azt hinném, én vagyok a világon a legjobb, legügyesebb, legtürelmesebb anyuka, és büszke lennék rá, hogy sosem járt el a kezem. Ja, hogy nem is volt miért? Az más kérdés, pedig úgy könnyű:)

Hátrébb az agarakkal. Senki nincs felhatalmazva arra, hogy megmondja, ki vállaljon gyereket, és ki ne.

És nagyon komolyan gondolom, hogy van különbség a kegyetlenség, főleg a soha meg nem bánt kegyetlenség és a tökéletlenség között. meg azt is gondolom, hogy az egyik szülő ebben hibázik, a másik meg abban. Lehet, hogy az egyiknek az igazságtalan pofonokat nehéz megbocsátani, a másiknak valami mást, vagy sok-sok mást, amit viszont az első szülő maximálisan jól csinált.

Nem kéne köveket dobálni egymásra.