Miért nem érzi azt ma már senki, amit én éreztem anno?

Amikor én otthon laktam, úgy neveltek, hogy az van, amit a felnőttek mondanak. 30 éves koromban mentem férjhez, akkor költöztem el, de mondjuk utána is bennem volt az, hogy amit a családom mond, az szent. Nem szoktam megkérdőjelezni semmit, se ellenkezni, és mindent azonnal elhiszek nekik. Mondjuk egyébként sem vagyok gyanakvó vagy szkeptikus típus.

Ha a családomban valami miatt cirkusz volt, nálunk soha nem volt az, hogy sz@rok rá, meg költözz el, hanem megijedtem és megpróbáltam helyrehozni, hogy ne legyen ez, miért gondolják így. És addig bizony baj volt, amíg a felnőttek haragudtak vagy megsértődtek. Igen, akkor baj volt otthon. Ha jókedvük volt, akkor rendben volt minden. Ezt akartam mindig. Én nem sz@rtam le a haragjukat, próbáltam őket megbékíteni 30 évesen is, mert rosszul éreztem magam, ha baj van otthon.

A mai tizen-huszonévesek vajon miért nem érzik azt, amit én?

Könnyebb nekik szembekerülni az idősebbekkel?