Nem bírom tovább a honvágyat. Normális ez?

26 éves nő vagyok, 2,5 éve élek 1000 km-re a családomtól. 4 havonta haza tudok menni pár napra, de szó szerint erőszakkal kell rávegyem magam arra, hogy egy hazalátogatás után vissza jöjjek ide. Imádom a munkámat, nagyon jó barátaim és támogató közösségem van, iszonyú szerencsés vagyok, hogy ők mellettem vannak. Viszont nem rég hirtelen meghalt nagytatám, két hónappal később pedig a nagymamám és iszonyú fájdalmas, hogy életük utolsó szakaszában alig láthattam őket. Bűntudatom is van. Mostmár csak anyum maradt és ha belegondolok, hogy életem hátralevő részében évente összesen 3 hetet lehetek mellette fizikailag, kikészít. Nagyon szeretem a munkám, otthon nem lenne lehetőségem ebben a szakmában dolgozni. Ha maradok, akkor még távolabbra kell mennem 2 évre egy továbbképzés miatt, azalatt egyáltalán nem is lenne lehetőségem haza menni, max. egyszer. Én nem hiszem, hogy valaha is elmúlik a honvágy. Az nagyon felkavar, hogy nem lehetek anyum mellett, és ki tudja, hogy mennyi ideig lesz még köztünk. De otthon nem tudnék olyan munkát elképzelni, amit ilyen szívesen és önátadással tudnék végezni. És ez most akkora feszültséget generál bennem, hogy nem tudok normálisan működni a hétköznapokban. Egyszerűen nem tudom mi lenne a helyes, mit tegyek, kit/mit tartsak szem előtt a döntésben. Ha a munkámat választom a családom helyett, önzőnek érzem magam, hogy elhagyom őket a saját jólétemért. Hogy itt hagyom a munkám és haza megyek, akkor fogalmam sincs, mihez kezdenék magammal. De nem akarok egy nap arra ébredni, hogy eltelt az élet és nem voltam a családom mellett. És úgysem akarok ébredni, hogy elszalasztottam a jó lehetőségeimet, mert ilyen gyenge és ragaszkodó típus vagyok.