Vannak itt olyan nők (/lányok), akik nem szeretik a gyerekeket?

"a társadalmunkban kvázi-elvárt szerintem egyre csak borzalmasabb szülő-szereppel"

Szerinted milyen lenne az ideális szülő(szerep)?

"kötelessége tehát úgy élni, hogy ne másokat zavarjon vele."

Szerintem a többség azért így gondolkodik; de nyilván vannak olyan helyzetek, amikor ez nem megy, "muszáj" zavarni másokat. Ezt a gyerektelenek is megteszik időnként. És mindkét oldal számon kéri a másikat, ha arról van szó.

Vagyis egyik oldal sem jobb a másiknál, nem? (Én se utaltam eddig másra.)

"Önzetlen dolog az, amit úgy teszel, hogy neked abból nem származik semmi pozitívum."

Ezzel nagyrészt egyetértek, csak elég nehéz olyan dolgot mondani, amiből az embernek semmi haszna nem származik. Mert tegyük fel, hogy én önzetlenül segítek más anyukáknak mondjuk a szoptatásban: ez elsősorban a másik anyukának lesz jó, mert így megnő az esélye, hogy fog tudni szoptatni és a gyerkőce anyatejet kaphat. Vagyis leginkább ő profitálhat ebből - főleg, ha ezt az ember önkéntes alapon csinálja, ahogy én is. De hiába vagyok önzetlen, én is jól járok, mert közben sokat tanulok; de ha újat épp nem is, még akkor is jól érzem magam tőle, elégedett leszek, örömmel tölt el. Vagyis az önzetlenségem mindenképp pozitívumot ad nekem is, csak nem mindig pénzben vagy gyakorlatban mérhető szinten. - És ez szerintem a legtöbb hasonló területen is így van, mert az önzetlenség igénye belülről fakad. Aki számára ez nem fontos, nem érzi magát jobban tőle, az nem cselekszik önzetlenül. Aki viszont igen, az mindig kap is vele valami pozitívat.

Akkor végülis az önzetlenség is önző dolog..? ;)

"minden önzés alapját jelenti, ha valaki az ösztöneit tudatosan nem kontrollálva az "én véremnek" minél többet és többet és mégtöbbet és legtöbbet akar úgymond "megadni"."

Ezalatt konkrétan mit értesz?

Hű, még az egyébként hozzá nem értő férjem is egyetértett velem abban, hogy mit (nem) jelent az önzetlenség, szerintünk. :)

Szerintem önzetlennek lenni azt jelenti, hogy úgy adsz valamit, hogy nem vársz érte cserébe semmi (kézzelfogható/azonnali/nagy stb) ellenszolgáltatást. - De általában még ilyenkor is kapsz azért valamit, egy köszönömöt, a másik ember örömét, háláját, önként felajánlott lekötelezettségét stb., ami pont elég lehet a számodra ahhoz, hogy azt mondhasd, mindenképp megérte.

És a gyereknevelésben rengeteg ilyen pillanat van, amikor ezekkel a kis visszajelzésekkel kell "beérnünk", amikről viszont tudjuk, hogy a gyerekünknek sokat jelent.

Vannak, akik azt mondják, hogy a gyereknevelés tele van teherrel; szerintem ebben az olvasatban inkább önzetlenséggel. Hogy adsz adsz és adsz és közben eleinte még nem várhatsz semmi "jelentős" reakcióra. Aztán idővel egyre többet és többet kapsz vissza... de 6 évnyi gyereknevelés után már azt merem mondani, hogy az életben nem tudjuk visszaadni mindazt, amit mi a saját szüleinktől kaptunk. Azt a rengeteg időt, energiát, türelmet, gondoskodást, aggódást, és végül pénzt is, amit ránk áldoztak (legalábbis remélhetőleg).

Szerintem az egyik legnehezebb feladat a világon, akármennyire kenetteljesen is hangzik.

Azt cáfolnám, hogy a gyerek azért szereti a szüleit, mert cserébe törôdést, élelmet, stb. kap. Erre remek ellenpélda a sok bántalmazott, elhanyagolt gyerek, aki mégis sír a nevelôotthonban a szülei után. (Dolgoztam ilyenben, láttam rá példát.)

A szülôi szeretet is önzetlen - jó esetben. Anyám a mai napig pont azért a bátyámért áll ki a leghevesebben, akire a legkevésbé lehet büszke. (Börtön, otthoni ôrjöngések, és hasonlók szerepelnek a repertoárjában.) Már évek óta ápolásra szorul, mert csinált egy hülyeséget. Anyám ott van, és csinálja, pedig már rég felnôtt a fia. Az egész világ elhagyta, ô képtelen rá.

Egy igazi szülô ilyen. Szerintem. Ebben pedig nincs egy szemernyi önzés sem. Ha valaki nem ilyen, az más lapra tartozik. De a szülô-gyerek kapcsolatban mindkét fél önzetlenül szereti a másikat, akkor is, ha az egyébként "nem érdemli meg"

Szóval végül is önzés vagy önzetlenség, mindegy. Is-is.

A lényeg szerintem az, hogy nem létezik még egy ilyen különleges kapcsolat, mint a szülő és gyermeke közti. Ezzel nem azt mondom, hogy pl. egy nevelőszülő nem szeretheti a nem vérszerinti gyerekét, vagy hogy két felnőtt ember szerelme, barátsága stb. értéktelen lenne a szülő-gyerek kapcsolattal szemben. De azt igen, hogy szülőként valami olyan mélységű szeretetet, felelősséget, ragaszkodást érez az ember a gyereke iránt (ideális esetben), ami semmi máshoz nem hasonlítható.

De az is igaz, hogy ezt tényleg át kell élni ahhoz, hogy valaki pontosan megértse mindezt.

De ettől még simán elélünk olyan emberek között is, akik másképp gondolkodnak. ;)

Még csak annyit a gyermeki szeretet kapcsán:

Pont múltkor beszélgettünk a 6 éves fiammal errôl. Megkérdeztem tôle egy film kapcsán (David Bowie Labirintus), hogy ô milyen játékra "cserélné el" a 2 éves húgát. Gondolkodás nélkül vágta rá, hogy "semmire!". Felsoroltam 50 féle vágyott játékot. Közölte, hogy "majd megvesszük a boltban".

Mire én: És egy öcsire elcserélnéd?" (Már mondta, hogy jó lenne, de tudja, hogy nem lesz több tesója.) A válasza engem is meglepett. "Majd játszom a Máté öccsével, Flórát nem adom, hagyjál már engem!" :)))))

(Pedig egy testvér sok hátránnyal jár. Nem volt "érdeke", hogy mindenen osztoznia kelljen. Mégis szereti, védi, ragaszkodik hozzá.

A gyermeki szeretetet mi felnôttek rontjuk el bennük. Meg az érdekvilág, amivel körülvesszük ôket. A gyerek a felnôtt világ tükörképe. Ha torz a kép, az a felnôttek bûne, nem a gyerekeké.

Sokkal tisztábbak, ôszintébbek, és az értékrendjük is elgondolkodtató. Ha megértjük ôket, akkor többé nem tudjuk "nem szeretni". Aki idegenkedik tôlük, az nem ismeri ôket. Szerintem ez ilyen egyszerû

Kedves xStefix (281/282) szerintem egyfelől nem értelmezhető általában az önzetlenség dimenziójában - (sőt, inkább önzőség) - amikor az ember a vele kvázi "birtokviszonyban levőnek" - tudod, birtok, az Én férjEM, ÉN feleségEM, ÉN szülőM, ÉN gyerekEM - nyújt valami olyasmit, amivel egyébként maga is egyetértene... és egyébként egyetértve azzal az ősi definoicióval, miszerint a társadalom "atomja" a család, az önző/önzetlen attitűdöt nem az egyén és a családja, hanem a család és a külvilág közötti interakcióban értelmezem. (persze lehet családon belül is önző vagy önzetlen valaki, de az más téma, az nem a közvélekedést határozza meg, hanem a saját családjáét)

Ja, és alapvetően nem tartok önzetlennek semmi olyan tevékenységet se, ami alapvetően arra irányul, hogy az illető saját nézetei terjedjenek minél szélesebb körben, és ez által minél inkább a maga képére, a maga számára komfortosabbá formálja a világot. Az ember saját nézeteinek terjeszése az inkább önző cselekedet..

(mondok példát, mert ez így biztosan ködös: tegyük fel, hogy a szülő a "szüzen a házasságba" nézet híve, és a 17 éves lánya le akar lépni a pasijához éjszakára... önzetlen cselekedet szerintem ha tudomásul véve, hogy ő hiába az "Én gyerekEM" - de alapvetően egy másik ember, személy, félre teszi a saját elveit, és kellemes jó éjszakát kíván. Végtelenül önző cselekedetnek tartom viszont, ha kikényszeríti a sajátr elveit - még akkor is, sőt, ha ez a szülő természetesen azt fogja bebeszélni magának, hogy ő mennyire önzetlen volt és jót cselekedett a "csak jót akarásával"... szóval az önzetlen cselekedet fontos mércéje szerintem, hogy nem szolgálhat semmi módon saját elvet, saját érdeket.

"Szerinted milyen lenne az ideális szülő(szerep)?"

Mint minden más egyéb kapcsolatban is, leginkább az "élni és élni hagyni" módon meghatározott. A zasszony - ki 33 éves, szülő-korban lévő nő - szokta mondogatni (amivel én teljesen egyetértek), hogy Afrika közepén egy kunyhóban már valőszínüleg rohangászna köröttünk 2-3 gyerek, de ITT és MOST szó se lehet róla... tudod, az ember soha sem azért vállal valamit, hogy ezáltal négyzetesen több beteg elvárásnak kelljen megfelelnie, általánosságban kijelenthető, hogy valamihez minél több elvárás kapcsolódik, annál kevesebben fogják vállalni. És teszem hozzá, ez az esetek egy részében jórészt önzetlen is, arról szól, hogy a saját fajfentartási ösztöneit elnyomva nem akarja egy jövendő embernek az egyre kevesebb szabadság, és az egyre több elvárásnak való megfelelés kényszerének poklát.

#287:

Szeretném, ha definiálnád nekem a szeretet fogalmát. Lehet, hogy azért nem értjük egymást, mert alapvetôen máshogy értelmezzük a dolgokat.

Kedves Leiah, bár magam ateista vagyok, akkor is ez a szeretet definiciójára az általam ismert legtökéletesebb megfogalmazás, tömör, mégis minden benne van, aminek szerintem benne kell lennie:

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,

A szeretet nem féltékeny,

Nem kérkedik, nem gőgösködik,

Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,

Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,

Nem örül a gonoszságnak,

De együtt örül az igazsággal.

Mindent eltűr, mindent elhisz,

Mindent remél, mindent elvisel."

Azt hiszem, ennél tökéletesebb definíciót a szeretetre nem lehet írni.

Bár igazándiból nem tudom, miért pont ezt kérdezed... a szeretet és a saját önző szociális szükséglet nem egymást kizáró, hanem általában együtt létező dolgok. Ha én mondjuk adok egy koldusnak egy kétszázast, nem hogy Te nem tudod megmondani, de jórészt én magam sem tudom megmondani, hogy azért adom, mert a koldusnak kell, vagy azért, mert a saját lelkemnek kell.

Ahogy utaltam rá, egy esetben lehetek benne biztos, hogy önzetlenül adtam, akkor, ha abból nekem biztosan semmi anyagi vagy lelki hasznom sincs, mert a saját érdekem vagy meggyőződésem ellenében cselekszem. Ezek mindig a tisztán önzetlen dolgok.

"akkor, ha abból nekem biztosan semmi anyagi vagy lelki hasznom sincs, mert a saját érdekem vagy meggyőződésem ellenében cselekszem."

Mondj egy példát, mert nekem nem jut eszembe egy se, akárhogy is gondolkodom rajta.