Vannak itt olyan nők (/lányok), akik nem szeretik a gyerekeket?

"akkor úgymond "elvárom" ők viszont szeressék. Mert ha nem akkor mégis milyen jogon szólnak be nekünk?"

Szerintem (gondolom) ez az elvárás nem annyira a saját helyzetükből jön, vagyis abból, hogy ők szülők és nekik gyerekük van. Hanem talán inkább abból az általános felfogásból, hogy a gyerekek "alapból" szeretnivalók, főleg, minél kisebbek. Szerintem leginkább ezért elképzelhetetlen sokaknak (bevallom, kicsit nekem is), hogy valaki ne szeresse a gyerekeket, vagy még inkább, hogy nyíltan utálkozzon velük kapcsolatban.

Tudom, hogy ezt sokan nem így látják, de ha megint az evolúciót-biológiát-pszichológiát vesszük, azt szokták mondani, hogy a gyerekek (babák) kinézete és viselkedése is úgy lett kitalálva, hogy egy adott (gondozói) viselkedést váltson ki a környező idősebb személyekből. Ez a faj és az egyed túlélésének is a záloga.

Jó, mindez persze az anyára/szülőre kell hogy vonatkozzon elsősorban, hiszen ő felelős a gyereké(é)rt. De pl. az állatvilágban is sok fajnál "közös" gyereknevelés folyik, vagyis időnként nemcsak az anya gondozza a kölykét, hanem más felnőtt egyedek is. Vagyis belőlük is hasonló viselkedést vált ki a kölyök jelenléte, mint a vérszerinti szülőből. És ez szerintem valahol akkor is fontos, ha ez csupán ösztönös reakció, nem mondjuk etikai megfontolás eredménye.

És igen, nálunk embereknél azért nem ilyen egyszerű a helyzet. :) Sőt, sok szülő kikéri magának, ha valaki kívülről beleszól a gyereke nevelésébe (érthetően) - míg a másik oldalon néha mi magunk bízunk meg másokat a gyerekeink nevelésével (ovi, suli stb.). Szóval összetett a dolog.

De a tudat alatti háttere talán valami ilyesmi lehet, nem tudom: hogy alkalomadtán a kívülállók is vállaljanak némi felelősséget az én gyerekem boldogulásáért, elvégre az ő nevelésével valahol "közcélt" is szolgálok....

Persze de ilyen alapon nekik is különbséget kéne tenni. Mert ők meg azt nem fogják fel, hogy attól mert nem szeretjük a gyereket/nem akarunk, és ezt most itt jóízűen kibeszéljük, még nem vágyunk arra, hogy felrúgjunk minden gyereket. És hogyha szembejönne vleünk az utcán, valószínűleg eszébe sem jutna, hogy mi kommenteltünk itt, mert ugyanolyan átlagos emberek vagyunk, mint bárki más. Ha ők felháborodnak, hogy ilyen "kis csodát" nem szeretünk, akkor elvesztik a hitelüket amikor ők fröcsögnek más gyerekére.

Az én példámmal meg arra akartam rámutatni, hogy a szülők általában úgy gondolják, hogy nekik joguk van osztályozni a problémákat mégpedig úgy, hogy az ő gyerekükön kívül mindegyik alacsonyabb rendű. Amúgy meg nem szoktam másoknak magyarázni, mert egyrészt ez nem betegség, nem lehet egy szóban elmondani és semmi külső tünete nincs, másrészt meg ilyenkor a házból sem lépek ki, nem hogy utazgassak, ez csak egyszeri hiba volt. Ezen kívül azt gondolom, kimenni az ajtón, felszállni a vonatra jogom van normális állapotban is, neki meg kötelessége figyelni a gyerekére, hogy ezt mások zavartalanul megtehessék.

Amúgy meg az ösztönökbe inkább ne menjünk bele, mert az még a szülők ellen is fordulhat. Például tudományosan bizonyított tény, hogy a kisállatok (legfőképpen a kutya) pontosan ugyanolyan reakciókat vált ki minden szinten a gazdából és az állatból is! mint a gyerek, mint amikor egy anya szoptat. Ennek ellenére a szülők mégis felháborodnak, hogy valaki a kutyához hasonlítja a gyereknevelést, netán inkább kutyát tart. Pedig úgy látszik az agyunk, a hormonjaink más véleményen vannak.

A közcélba meg azért nem érdemes belemenni, mert az ember fejlődésével az élet is sokkal bonyolultabbá vált annál mint hogy "szaporodjunk és tartsuk fent a fajt". Sok szempontból aki még több embert csinál erre a földre, az inkább árt mint használ, és most nem akarok a elcsépelt túlnépesedéssel jönni. Tehát egyáltalán nem tiszta és egyértelmű, hogy mi is a közcél.

Ami a mások gyerekét illeti:

Nem, én sem vagyok programozott gép. Nem szeretek minden gyereket egyformán, csak azért, mert gyerekeim vannak. Azonban úgy gondolom, ez nem akadályozhat meg abban, hogy mindegyikkel egyformán normális legyek, és fôleg: ha adódik egy bármilyen szituáció, ahol a gyerek rám van utalva, akkor mindegyikkel ugyanúgy járok el. (Pl. nen adok több csokit a szimpatikusabb gyereknek+ és a nagyhangúnak is átadom a helyem, ha látom, hogy fáradt).

A sajátjaim a legfontosabbak nekem, de ez azért is természetes, mert szülôként én részesülök az összes pótolhatatlan pillanatból a gyerekkorukban.

Az unszinpatikus, bunkón viselkedô gyerekekre bármikor rászólok (akkor is, ha ez a szülônek nem tetszik). Felnôttként, anyaként azt hiszem, jogom van hozzá. Gyerekre nem haragszom, de szülôvel szoktam vitázni.

Alapból nem minden gyerek egyforma, de az biztos, hogy nálam a "gyerekségük" egyértelmûen elôny. Éhezô, bántalmazott, nehéz sorsú gyerekek sorsán pillanatok alatt sírva tudok fakadni. Hasonló sorsú felnôttet legfeljebb csak sajnálok.

Állatbarát vagyok, de közel sem egy szint a szememben az állat és a gyerek. (Mielôtt anya lettem, cicákat tenyésztettem, imádom ôket. Mégsem ugyanaz, ezen én lepôdtem meg legjobban.)

Ha valaki nem akar gyereket, az ô dolga. De a gyerekek iránt érzett undort, közönyt, utálatot nem értem, és belülrôl jövô ellenszenvet vált ki bennem, fôleg akkor, amikor valaki nyíltan gyerekutáló, és még ô sajnál le engem.

Én meg azt nem értem, hogy lehet valaki iránt mást érezni csak azért mert gyerek. Ez nem dicsőség, ez nem érdem, egy csak állapot amiről nem tehet. Nem azt kell megérteni, ahogy érzünk, hanem azt, hogy LEHETSÉGES máshogy is érezni mint te, és ez normális. Az érzelmeket nem lehet irányítani. Aki nem kedveli a gyerekeket az nem szándékosan teszi.

Te még mindig nem érted, hogy az itt kifejezett ellenségeskedés nagyrészt csak vélemény, amit a legtöbb ember megtart magának és senkit sem bánt vele a való életben! Arra viszont senki sem kötelező, hogy ne csak semleges legyen hanem foglalkozzon is velük.

Azt meg egy szóval sem mondtam, hogy egy szint a gyerek és az állat. Én csak azt mondtam, amit a tudósok felfedeztek. Ezért felesleges engem támadni. Eleve nem tartanék állatot ha olyan lenne mint a gyereke, hisz a gyereket nem kedvelem. Logikus, nem?

"Én meg azt nem értem, hogy lehet valaki iránt mást érezni csak azért mert gyerek. Ez nem dicsőség, ez nem érdem, egy csak állapot amiről nem tehet."

Csak azért lehet valakit szeretni, mert megérdemli..?!

Nem akarok okoskodónak tűnni meg nagyon elkanyarodni, de a szeretet jellege pont hogy nem ilyen! Persze egyikünk se Jézus Krisztus, se nem tökéletes, de szerintem nagyon felszínes az a felfogás, miszerint csakis a tettek, az érdemek alapján lehet szeretni valakit!

A szülői ill. a gyermeki szeretet (kellene, hogy legyen) az élő példa az igazi, önzetlen szeretetre - hogy azért szeretem, mert ő van, mert olyan, amilyen, minden hibájával együtt - nem azért, mert ő ezt meg azt tette és ezzel kiérdemelte a szeretetemet. Más emberekkel kapcsolatban már működhet a dolog így, de az ember a saját gyerekét ösztönösen, mélyről jövően, néha már rajongva, magától értetődően szereti (ideális esetben).

Lehet, hogy ez olyan érzés, amit leginkább a gyerekesek élnek át...? (Ez most nem kritika, hanem kíváncsi kérdés, mert tényleg ez jutott eszembe, csak a metakommunikáció nem megy át írásban.)

A férjemet is szapulni szoktam a hasonló nézetei miatt, mert az ő számára meg csakis az a tisztelendő felnőtt ember, aki dolgozik - aki (mindegy, miért) nem, az már alacsonyabb értékű. Ez nagyon sablonos gondolkodás.

Te kicsit el vagy tévedve. Én nem a szeretről beszélek.

Te szeretsz minden szembejövő embert? Az egész földet, mind a 7 milliárd lakójával? Azt nem mondd már nekem, hogy az idegeneket kötelező lenne szeretnem! A szeretet egy intim dolog, személyes, nem érdemek kellenek hozzá, hanem ismeretség és kapcsolat.

Én arról beszélek amit a másik válaszoló írt. Hogyha lát egy rossz sorsú gyereket akkor megszakad a szíve, ha egy rossz sorsú felnőttet, az még sajnálni is alig tudja. Pedig a kettő között csak annyi a különbség, hogy az egyik gyerek. Szerinte az a fura, ha valaki nem bánik máshogy a gyerekekkel "hiszen ők gyerekek", szerintem meg az a visszatetsző, hogy két ugyanolyan ember közül valakinek csak azért kéne előnyökben részesülnie mert fiatalabb.

Illetbve pont hogy a másik válaszoló köti érdemekhez a szeretet. Csak nála az az érdem ha valaki gyerek. A felnőttekre nem vonatkozik, hogy a szeretetnek önzetlennek kéne lenni és kijár nekik?

Én nem szeretem az idegen felnőtteket, és nem értem, hogy miért kéne szeretnem az idegen gyerekeket, csak azért mert más a koruk.

Itt nem a gyerek-szülő kapcsolatról van szó, hanem idegenekről.

"A szülői ill. a gyermeki szeretet (kellene, hogy legyen) az élő példa az igazi, önzetlen szeretetre"

Ez biztos? Nem az van, hogy a gyerek azért "szeret", mert neki ez az élethez elengedhetetlen? Ha rád mosolyog, te beleszeretsz, ő viszont azért teszi, hogy adj neki enni, tedd tisztába, stb. Tehát ha lehet, a gyermeki szeretet a legönzőbb - természetesen a szó biológiai értelmében - , mert arra játszik, hogy mindig legyen valaki, aki gondoskodik róla, amíg ő maga képtelen rá.

Az, hogy egy gyereket azért kell szeretni, mert gyerek, ugyanolyan hülyeség, mintha a férjemet csak azért szeretném, mert férfi.