Elmesélné valaki, hogy a gyerekekben mit lehet szeretni? A sok vinnyogáson, meg a hisztizésen kívül?

26/N vagyok. Én szeretnék majd gyereket. Majd. De nem vagyok egy babázós típus, életemben nem fogtam még csecsemőt. Nem volt kistesóm, és a családban sem volt kisbaba, unokatesóim mind idősebbek voltak nálam. Szóval nem igazán volt alkalmam közelebbi ismeretségbe kerülni a kisbabákkal. Régebben nem is nagyon érdekeltek (osztálytársnőim általában elolvadtak, ha láttak valahol egy kisbabát, némelyik leállt vele gügyögni). Hát ez sose volt természetem, de most már annyit "fejlődtem", hogy ha látok valahol egy kisbabát, akkor mosolygok, de csak távolról figyelem, nem mennék oda.

A gyereksírás pedig engem is határozottan idegesít.

DE! Mindezek ellenére szeretnék gyereket. Fontosnak érzem, hogy legyen. És el tudom képzelni, hogy a sajátommal tudok majd gügyögni, és a sírása sem fog halálra idegesíteni (remélem). Biztos olyan össze nem hasonlítható érzés ez, mint ahogy többen is írták. Hát, majd egyszer megtapasztalom.

Egyébként nagyon jól írta az egyik válaszoló, hogy sok nő csak azért akar gyereket, mert az aranyos. Pedig lesz az az aranyos gyerek egyszer kiállhatatlan, lusta kamasz is, erre nem gondolnak sokan. Na, én meg pont úgy vagyok ezzel, hogy nem vagyok az a nagyon gondoskodó típus, szóval nem hiszem, hogy éppen a pelenkázós korszakot fogom a legjobban élvezni. Szerintem majd inkább azt, amikor már nyiladozik az értelme, és lehet majd beszélgetni vele. :)

"Te jó ég... hát akkor éld le az életedet gyerek nélkül, aztán 60-70-80 évesen az üres lakásodban ülj egyedül...úgy, hogy a kutya nem nyitja rád az ajtót... ha neked ez jó.

A válasz írója 77%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: ma 23:13"

Ez volt a válaszom.

ma 23:43 Akkor Ők valamit nagyon elrontottak, hogy ilyen mocsok a gyerekük, én ilyet sose tennék a szüleimmel, nagyszüleimmel, dédimmel; de én nem csak az öregkorra, hanem az egész életére értettem.

A gyerekek leírhatatlan szeretetet adnak, amit a karrier és a bulik nem pótolhatnak.

Nem lenne baj, hogy a kérdező így gondolkodik, csak ne akarnak mindenkit hülyének nézni, aki nem ért vele egyet.

A kérdés egyértelműen provokatív.

Jajj, nem olvastam végig a válaszokat.

De az én válaszom: halvány gőzöm nincs. De a felsoroltakat sem :)

(szeretem ha lepontoznak ;) )

29/L

Egyetértek az utolsó válaszolóval. Azért hurrogtak sokan le kedves Kérdező, mert provokatívan tetted fel a kérdést. Természetesen el kell fogadni azt is, ha vki bármilyen okból nem szeretne gyermeket, de ettől még nem a Marson él az, aki viszont igen. Hogy a kérdésedre is feleljek, sokan összegezték már az előttem szólók: csodálatos érzés, ahogyan látod a gyermeked őszinte, tiszta rajongását, olyan szeretetet érez ilyenkor az ember, amit semmivel sem lehet összehasonlítani, és senki sem tudja megfogalmazni, amíg nem éli át. Tudni, érezni, hogy Ő a Te részed (és a Párodé), óvni, tanítani, nap mint nap látni a kis fejlődését, fantasztikus dolog! Persze, hogy vannak nehéz napok, de kárpótol mindenért egyetlen mosolya, és igenis szívmelengető érzés, hogy többé már nem leszel egyedül a világban, valaki örökre hozzád tartozik, akkor is, ha már "kirepül". Már hogy menne az egész életed rá a gyereknevelésre? Az első cirka 15 év valóban nevelésről szól, de ebbe nem csak vinnyogás, és hiszti van, és utána átalakul egy semmihez sem hasonlítható felnőtt-bizalmi kapcsolattá, és boldogsággal tölt majd el, hogy milyen értékes, boldog ember lett belőle!

Nekem is volt 17 évig (!) egy kutyám, akit imádtam sok embernél jobban.. mégis mióta anya vagyok, az életem eddigi összes résztvevőjét nem szerettem annyira, mint a gyermekemet!