Mit csináljak a mostoha anyámmal? Elviselhetetlen és ki akar minket semmizni az öcsémmel!

Ne haragudj. Ha van kedved, megpróbálom másképp. Akkor csak egyenként teszem fel a kérdéseket. Meg még arra gondoltam, hogy kicsit jobban leírom, mit értek a éppen feltett kérdésen,

* meg ahol csak lehet, példákat is írok,

* meg ahol csak lehet, személyes élményeket is írok, saját élményből vagy ismerősöm élményéből.

Szóval nem kérdezek egyszerre egy dolognál többet, helyette inkább egy kérdést világosabban kifejtek, hogy látszódjék az is, hogy mi minden lehet mögötte.

Azt hiszem nagyon igazad van, úgy tűnik, így egyébként is több értelme van, ne haragudj, hogy hiába dolgoztál ennyit, akkor ezentúl most igyekszem már így csinálni, ha egyébként kedved is van hozzá. Pihenj egyébként nyugodtan,

* meg majd szólj amiatt is bármikor, ha valamelyik kérdésre akkor éppp (vagy egyáltalán) nincs kedved válaszolni,

* meg amiatt is szólj nyugodtan, ha éppen inkább egész másról szeretnél írni.

Így lenne kedved hozzá, vagy inkább valami más lenne jó? Vagy akarnál pihenni/mást tenni monstanában inkább? Nem akarom feszessé tenni a dolgot, vagy teherré.

... meg külön nagyon köszönöm azt is, hogy ilyen sokat dolgoztál, ne haragudj, hogy hiába volt.

Megpróbálom úgy csinálni, hogy ne érződjék olyan fájdalmasnak ez a szöveg-veszteség, ne legyen olyan, mintha ugyanazt kellene újra leírni.

Ne haragudj meg A Titok c. könyv miatt, nem akartam a kedvedet elrontani. Magát a könyvet nem is olvastam, így nincs is jogom véleményt mondani róla. Csak a mágikus gondolkodásról akartam pár szót szólni.

Két élményem van a mágikus gondolkodással kapcsolatban.

Egyrészt nagyon érdekel engem is. Pontosabban szólva, engem a néprajz érdekel nagyon.

Ami engem illet, én népmeséket olvastam, nem annyira magyar népmeséket, hanem távoli, szinte az ősember életmódján élő népek meséit, abban sok mágikus dolog van, beszélnek az állatok, sőt a természeti jelenségek is. Segítik az embert, vagy ártanak neki.

Például, ha nincs elég vadászzsákmány, és éhezik a horda, akkor egyes eszkimó csoportok hiedelme szerint a sámánjuk (aki hitük szerint ,,repülni'' is képes) ,,felrepül'' a Holdhoz (aki egy ember), vagy a föld alá, vagy a tenger alá, és a vadállatok szellemeit megkérleli, hogy ezentúl engedjék saját magukat elejteni az ember számára, és legyen jó a vadászzsákmány.

Meg azt is gondolják egyes eszkimó csoportok, hogy a rossz, gonosz varázslat/szellem hatalma megtörik attól, ha nevén nevezik, és nyíltan kimondják az egész közösség előtt, nyilvánosan. Meg azt hiszik, hogy rossz varázslatot csak titokban lehet végezni, mert a nyílt, nyilvános kimondástól megtörik, ártalmatlanná válik.

No szóval én szerettem mindig is az ilyen természeti népek meséit, mert érdekel a néprajz, meg most is olvasok ilyeneket. Szeretem a bennük lévő dolgokat.

Ha akarod, szívesen írok majd be ide Neked eszkimó meséket, meg most már eredetiben is tudom olvasni őket, mert pár éve tanulok (szibériai) eszkimóul.

Amikor viszont kamaszkoromban valaha ki akartam próbálni azt, hogy a gondolatokkal önmagukban valamit irányítsak, nagyon fárasztó volt, meg nem volt hatása.

Azt nem mondom, hogy direkt veszélyes lett volna. Szóval lehet, hogy természetes és ártalmatlan.

Nem akartam elvenni a kedvedet. Még az is lehet, hogy pl. az igaz valamilyen (esetleg más) értelemben, amit az eszkimók hisznek: ha nyíltan kimondjuk a gonoszt, a rosszat, főleg nyilvánosan (esetleg akár az elkövetőjük előtt is), akkor annak valahogy megtörik az ereje, megtörik a várázslat. Persze az eszkimók mindenféle mágikus dologra is gondolnak ez alatt, nekem meg inkább hasonlatként tetszett meg a dolog. Persze nem biztos, hogy minden helyzetre igaz: gondolom, néhány különleges helyzetben még hasonlatként sem lehet használni.

Igazából azt a sok ijesztő dolgot, hogy veszélyes, azt nem is magáról A Titok c. könyvről akartam írni (amiről nem is tudok sokat), meg nem a mágikus gondolkodásról (ami az eszkimóknál, szóval a néprajzban is van), szóval nem annyira ezekről, hanem sokkal inkább a harag elfojtásáról írtam azt a sok ijesztő dogot, hogy veszélyes.

Mert az ember könnyen jut arra, hogy elfojtsa haragját, meg hogy eltitkolja a fájdalmát. Akár félelemből, akár az illem miatt, de sokszor kifejezetten el is várják tőle.

Meg sokszor azt gondolják, hogy a düh/fájdalom/érzékenység, ezek lelki gyengeségre vallanak, de szerintem ez nem mindig van így.

Meg attól is félek, amikor az emberek ,,becsomagolják'' a dühüket valamibe, például sajnálatba, vagy szeretetbe, vagy megértésbe, szóval valami ilyen meghatóbb dologba, és közben mégiscsak lehet a hangjukon érezni, hogy mégiscsak ott lapít a haragjuk a mélyén, csak esetleg már nem is tudnak róla. Szerintem akkor már inkább hadd fejezzék ki, mutassák ki kiöntve.

Persze most hirtelen nem tudok semmi ötletet mondani, mi is lenne a megoldás.

Inkább csak azt, hogy nem kell feltétlen megijedni a Benned lévő dühtől, érzékenységtől, fájdalomtól, mert az szerintem nem feltételenül rossz/gyenge/esetlen dolog, hanem akár nagyon is természetes, egészséges is lehet.

Arra pedig szerintem valószínűleg lesz valami mód, hogy hogyan lehet kifejezni, kiönteni ezeket, akár úgy, hogy éppen őfelé, aki a dühre okot adott, kimutatni, hadd szembesüljün vele, és ne kelljen elfojtani. De most még nem merek itt semmit mondani, mert könnyen tévedhetek sok részletben, és valószínűleg sok más ember mindehhez sokkal jobban ért nálam.

Szóval nem A Titoktól akartam elvenni a kedved, nincs semmi bizonyítékom vagy alapom arra, hogy azt mondjam rá, hogy direkt veszélyes, hiszen nem is tudok róla sokat. Ha érdekel, szívesen mesélek természeti népek mágikus gondolkodásáról, meséiről, mert arról valamivel többet tudok. A düh és az érzékenység elfojtása, no az viszont már szerintem tényleg veszélyes, de most még nem adnék semmi konkrét tanácsot, nincs elég jó érzékem, rálátásom, de remélem sikerül majd jó megoldást találni.

Abból, amiket írtál eddig Magadról, abból azt érzem, hogy tudod Saját Magadról, hogy milyen vagy, kívül is meg belül is. Írtad, hogy tudod, hogy az arcod szép, meg tudod azt is, hogy milyen érzékeid, tehetségeid vannak.

Meg belülről is sokat tudsz magadról, hiszen sokat írtál arról, hogy az ajándékokat szeretettel csinálod, saját kezűleg, nem pedig csak úgy. Meg szereted is látni, hogy örülnek-e neki. Meg írtad, hogy szereted a féltestvéreidet, meg örülsz neki, ha látod, hogy ők is kimutatják a szeretetüket. Meg észreveszed, ha látszik, hogy valaki nem a tiszta valóságot mondja Neked. Szóval, bár ezt már szó szerint nem írtad, mégis úgy érzem, hogy arról is tudsz, hogy jó is vagy.

Mégis, milyen Neked, milyennek látod Magadat? Szóval ezeket a jó dolgokat folyamatosan érzed-tudod-e Magadról, vagy pedig nagyon könnyű-e ebből Téged kizökkenteni, ezt az érzést elvenni Tőled? Könnyen elveszted-e ezt a jólérző kedvedet Magadban? Kedveled Magadat?

Sokszor teszel szemrehányást Magadnak? Például sokszor írtad már, hogy félsz, hogy leszidnak. Ha szidnak, az csak azért rossz, mert hát nem kellemes, vagy pedig akkor tényleg el is törnek valamit Benned? Szóval olyankor egy pillantra tényleg azt kell érezned, mintha rossz lennél? Vagy akár hosszabban is úgy érzed ilyenkor, mintha rossz lennél, akár egész napra, hétre? Sőt volt-e sokszor olyan, hogy a Magadról való rosszérzés állandósult Benned hosszabb időre?

Könnyen tudsz Magadban azonosulni mesék hőseivel, vagy egy film, vers, könyv valamelyik szereplőjével vagy akár főhősével?

Szoktál erősen szorongani attól, hogy mit gondolnak Rólad mások (akár testi, akár lelki dolgok miatt)? Írtad, hogy mostohád és Édesapád előtt nem igazán lehet megnyílnod. Van-e olyan kapcsolatod, amelyben nem kell semmi ilyesmi miatt szorongani, szóval olyan ismerősöd, aivel már valahogy természetessé vált a megnyílás, kialakult az, hogy nyugodtan el lehet mondani bármilyen érzést őelőtte, még ha előszor ijesztőnek hangzana, akkor is? Sok ember ismer Tégedet igazán belülről?

Igazából nem kell pont ezekre válaszolnod, inkább csak példák ezek. Szóval ha Neked más dolgok jutnak eszedbe erről a témáról, akkor írj inkább nyugodtan arról ehelyett. Meg várhatsz is nyugodtan bármikor akármennyi ideig, az sem zavar. Meg nem is biztos, hogy eltaláltam a megfelelő témát, akkor is szólj nyugodtan, ki is hagyhatjuk ezt, van még sok más is, nem kell pont ez.

Kedves Kérdező!:)

Ezt a szöveget több ilyen jellegű azonos mondanivalójú szöveggel együtt a neten találtam!

Egy terapeuta írta!Lehet,hogy rosszul fejezem ki magam,vagy nem érthetően!Ezzel teljesen egyet értek!

A Titok című könyvet én is olvastam,és nem értek vele egyet egyáltalán!Azzal értek egyet,hogy azokban az élethelyzetekben amik már amúgy is adottak keressük meg a jó dolgokat!

A DÜH ÉS HARAG KIFEJEZÉSE:

Valamelyest mindenkinek el kell fojtani, egyébként nem élhetnénk társadalomban.

Valamiféle egyensúlyt szoktak kialakítani az egészséges emberek. Olyat, amelyben az elfojtás és a harag kiélése egyformán szerepel.Érdemes visszamenni az ősforrásig, és jól kiharagudni magunkat a szüleinkre, akár kétéves kortól kezdve. /Deák Ferenc azt mondta, hogyha egy mellény félre van gombolva, akkor teljesen újra kell kezdeni a gombolást, nem lehet javítgatni!/

Ha egy kisgyerek, mondjuk egy, vagy két éves korban meg akarja ütni a szüleit, vagy meg is üti, az teljesen rendjén van. Ha egy 14 éves gyerek akarja megütni, akkor ott nagy bajok vannak! Például az, hogy rendszeresen verték kiskorában, és nem ismert meg más indulatkiélési módszert.

”Frusztráció- regresszió-agresszió”- tartja a pszichológia egyik szentháromsága.

Extanítóként, exterapeutaként azt a javaslatot tudom tenni, hogy a gyereket jogosítjuk fel a haragra, de mindig mondjunk nemet ennek a testi agresszióban történő kiélésére. Például a feleségem azt szokta mondani a fiú unokájának:

„-Lehetsz dühös a húgodra, meg is mondhatod neki, de nem ütheted meg, mert ehhez nincs jogod!”

Az agresszió mindig utat tör magának, ha nem kifele, akkor befele, ha befele se tud, akkor depresszió vagy betegség formájában jelentkezik. Bocsánatot kérek, ha megbotránkozást keltek, de néha igenis el kell tudnunk küldeni a bús…-ba /bármilyen csúnya szó/ a hátunkon lovagló, helyzetével visszaélő főnököket, családtagokat, bárkit. Ha egzisztenciális okokból szemtől szembe nem lehet, akkor a háta mögött. Élet -halál kérdés. És nem gyávaság.

Elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez: nevezetesen a megbocsátáshoz. Ez általában a keresztény vallásokban is központi téma. Egészen pontosan nem tudom, hogy, s hogy nem, de mára kialakult az a nézet, hogy az a jó keresztény, aki megbocsát az ellene vétkezőknek /miatyánk, stb. / És ez így tulajdonképpen nagyon szép dolog.

Ámde pszichológia értelemben csak akkor vagyunk képesek szívből megbocsátani-, feledni, /az igazi megbocsátást onnan lehet megismerni, hogy tényleges feledés követi!/ ha előtte jól kidühöngtük-kiharagudtuk magunkat!

Namost például a mérgező szülők esetében ez nehéz ügy, mert pont a mérgezés egyik része volt az is, hogy a szülő nem engedte a gyereket haragudni, s ha ilyenkor felnő a gyermek, akinek a sérüléseket okozta a szüleje, akkor inkább gyorsan megbocsátani szeretne, csak hogy ezt az egész fájdalomgócot ne kelljen tovább hordozni. Tehát kapva kap az egyházak, vagy más ideológiák adta lehetőségen, és gyorsan megbocsát, nem ritkán azzal a tagadással tetézve mindezt, hogy: ”biztos megérdemeltem, hogy ilyen keményen bánjanak velem a szüleim”.

A „biztos megérdemeltem” is sokkal kevésbé fáj, mint az igazság, hogy nem szerettek a szüleim, vagy, hogy önző módon a saját beteges vagy nem beteges igényeik kielégítésére használtak.

 Lehet-e hát megbocsátani haragvás nélkül?

 Természetesen lehet.

 Természetesen nem lehet.

Most hát akkor melyik az igaz? Mindkettő. A harag nélküli megbocsátás ugyanis egyfajta amnéziát hordoz magával. Hiányzik egy bizonyos őszinte szembenézés, és a rágondolás is már az őszintétlenség feszültségét hordozza.

Ezért inkább nem gondolok rá. Vagy addig hazudom, hogy nekem szép gyermekkorom volt, míg magam is elhiszem.

Minél inkább amnéziás valaki a saját gyermekkorára, annál valószínűbb, hogy ott súlyos dolgok történtek.

Haragudni fáj. A harag lényege: beengedni a fájdalmat, és hagyni, hogy dolgozzon. A fájdalom „dolgozásának” termékei a düh, a harag, az agresszió.

A pszichológiában központi teret foglal el a gyász, mint folyamat. Pszichológiai értelemben a gyász nem feltétlenül valakinek a halálát követő szomorúság, persze az is. Pszichológiailag gyásznak nevezhető minden olyan

folyamat, ami egy erős trauma, vagy veszteség után következik be. A legfontosabb tudni, hogy a gyász egy folyamat, amely a következő elemekből áll:

1. Tagadás /”Nem is hiszem. Ez meg sem történhet”/

2. Harag / „Hogy lehettem –hogy lehettél ilyen gonosz, kegyetlen, a sors miért mérte ezt a csapást, stb.”/

3. Alkudozás / „Talán mégis menthető valahogy a helyzet- talán csak félreértés az egész-talán elcserélték a leleteket, nem jól hallottam valamit, stb./

4. Depresszió/nem azonos a betegséggel, itt ez természetes jelenség./ Van egy szebb szó erre a fázisra, de ritkán használják: „elbánkódás”

5. Elfogadás, belenyugvás, elengedés.

/A folyamatot először Elizabeth Kübler- Ross írta le, aki auschwitzi túlélőkkel és gyerekeivel dolgozott, mint pszichológus./

Nyilvánvaló módon a haragvási képtelenség azt fogja eredményezni, hogy nem megy végbe a folyamat. „Megreked a gyászmunka” -mondják pszichológusi bükkfanyelven.

Mélylélektani értelemben az köti össze például az alkoholistát és a feleségét hogy mindketten tele vannak el nem gyászolt életeseményekkel, ami az alapja annak a tagadásnak, ami a saját függőségre vonatkozik, tehát az alkoholistának az alkoholfüggőségére a feleségének pedig az alkoholistájától való függőségére. Szintén gyakori, hogy a feleségnek azért van szüksége az alkoholista férjre igazából, mert rajta éli ki azokat a dühöket, amit a szintén alkoholista apukán nem tudott anno.

Amikor esetleg elbeszélgetünk egy olyan pszichiáterrel, akit nem kenyerezett le végzetes módon valamelyik gyógyszergyártó,- vagy forgalmazó cég, akkor el fogja ismerni, hogy a depresszióknak mindössze néhány százalékuk biológiai eredetű, az összes többi depresszió az el nem gyászolt veszteségekből, és traumákból fejlődik ki. Az erre adott hangulatjavító gyógyszerek nem a betegséget javítják, hanem mesterséges módon stimulálják az agyat. Szerintem a „hangulatjavító gyógyszer” nyelvi telitalálat, gondoljuk el, ha mondjuk a rokonunk temetése helyett megnéznénk egy nagyon jó filmvígjátékot, akkor talán pillanatnyilag kevésbé lennénk szomorúak, „javulna a hangulatunk”, de mégse lenne valami üdvös megoldás. Illetve éppenséggel maga lenne a nem megoldás. Akármilyen furcsa, a fájdalom, a lelki fájdalom is lehet /ne/ a barátunk is akár. A lelki fájdalmak elkerüléséért /nyugtatók, altatók, drogok, alkohol/ általában súlyos árat fizetünk.

Terapista pályafutásom alatt igyekeztem megtanítani a klienseimnek, hogy fogadják be a fájdalmat, kössenek vele szövetséget. Tudom, őrülten hangzik. Mégis, néhány embert sikerült meggyőznöm.

Térjünk vissza a dühhöz és a haraghoz. Nos, a pszichológusok leggyakrabban a kispárnapüfölést szokták javasolni haragkiélésre. Nincs vele semmi gond, de szerintem kissé életszerűtlen. Még sosem találkoztam olyan klienssel, aki elmesélte volna:

-„Tegnap jól elpüföltem a kispárnát a pszichológus javaslatára, és közben a goromba apámra gondoltam”.

Legjobb, ha szóban elmondjuk valakinek- akár a házastársunknak:

-Nagyon haragszom Rád, mert…-

Az is jó, ha közben úgy is nézünk ki, mint aki haragszik. Láttam már kínjukban mosolygó haragudni képtelen embereket is.

Ha félünk, le is írhatjuk. Írásban is kifejezhetjük a haragunkat, sőt, zenében is, de akár táncban is. Ha mondjuk haragos levelet írunk a főnöknek, nem muszáj elküldeni…sokaknak könnyebbséget hoz maga az írás. De nagyon sokan ellenállnak az írásnak.

Jómagam nem vagyok talán piromán, de vonzódom a tűzhöz. Egyszer nagyon komiszul kihasznált egy nő, és az juttatott túl a holtponton, hogy elégettem a fotóját, amit ajándékba adott még régebben. Határozottan jobban lettem.

Egy könyvben egyszer a favágást olvastam, mint harag-megoldást, de valószínűleg az is jó, ha rajzolunk egy kört a falra, és jó erősen köveket dobálunk, odaképzelve az agresszor személyét. Jó, nem mondom, hasonlít kicsit a vudu elveire, de működik és ez a lényeg.

Jómagam konokul szoktam javasolni a klienseimnek az „erdőben kiabálást”, de még egy se jött vissza azzal, hogy milyen jó volt, és hogy segített.

Nem túl sűrűn de azért előfordul, hogy valaki hiába dühöng, újra, meg újra előjön a düh, nem tud szabadulni. Düh-mániás, szokták az ilyen személyekre mondani. Ezzel érdemes szakemberhez fordulni. Van egy pont, amikor már rombol a dühünk, és nem a megszabadulást segíti, hanem éppenséggel fogva tart, jégbe zár.

Suzanne Forward a Mérgező Szülők című könyvében azt javasolja, hogy valahogyan próbáljuk szembesíteni a szülőt egykori tetteivel, amennyiben visszaélt a hatalmával. Ha már nem él, akkor írjunk levelet a túlvilágra, és olvassuk fel a sírnál. Én nagyon hiszek az ilyesmiben, apámnak is el szoktam mondani a jó és az egykori rossz dolgokat a sírnál. A „halottról jót vagy semmit” szerintem idejét múlt szólás. Lehetne azt is, hogy halottról csakis az igazat. Gyógyító lenne sok esetben.

Napi meditáció

Ma elgondolkodom a múltamon, az engem ért veszteségeken, hiányokon, traumákon …kicsit kalandozom a múltban…megvizsgálom, hogy mertem-e dühös lenni annak idején, amikor ez teljesen jogos lett volna…mertem-e dühös lenni az anyámra…az apámra….a tanítóimra…a gyermektársaimra….az udvarlóimra/ udvarlásra kiszemeltekre…a házastársamra…egyéb rokonaimra….a sorsra, a betegségekre, a velem kibabrálókra….

Ott, ahol nagy nyomást és feszültséget érzek, megállok egy kicsit…és hagyom, hogy a harag érzése átjárjon…ha kell, toppantok, vagy a levegőbe ütök, és haragos arcot vágok…mondhatok csúnyákat is, az sem baj…hagyom, hogy fájjon belül, ami történt…aztán kis idő múlva megkérem a haragot, és a fájdalmat, hogy távozzanak, ne forraljanak bosszút, engedjék visszanyerni a lelki békémet…ha elfáradtam a haragvásban, ha túl sok negatív energia felszabadult, pihenek egy keveset…sétálok, relaxálok, veszek egy jó fürdőt….ha nagyon kellemetlen az élmény, vigasztalhatom magam azzal, hogy amin átmentem, az teljesen normális, emberi és gyakori.

Ha tetszik a módszer, írok egy haragleltárt, amiben az lesz, hogy mikor nem engedtem meg magamnak a haragot… és aztán a leltárt bizonyos agresszivitással bedobom a tűzbe, elégetem, esetleg széttépem… amelyik szimpatikus… fő, hogy ne őrizgessem.

Megvizsgálom magamat, hogy vannak-e dédelgetett haragjaim. Megkérdezem magamtól és ezektől a haragoktól, hogy nem lenne-e ideje távozniuk… ha igen, elbúcsúzom tőlük, és útjukra engedem őket.

Úgy érzem, sürgős a válasz, ezért most nem lesz annyi időm átgondolni. Szóval szóljál nyugodtan minden hiba miatt. Még beszéljünk ezért róla, ez csak az első sejtésem.

A ,,meghunyászkodás'' szerintem nem lenne jó ötlet. Túlságosan sok igazságtalanságot szorítana bele a lelkedbe. Egy újabb megalázás, az eddigiek tetejébe. Később ennek súlyos következményei lehetnek. Rejtett utakon jönne elő Belőled mindaz az elfojtott igazságtalanság, amit ez a legújabb meghunyászkodás még meg is tetézne. Az, hogy ,,jó, de ez lesz az utolsó'', nekem nem sikerült annak idején (nem az lett az utolsó), szóval az én esetemben ez csapda volt.

Az Édesanyád által javasolt útnál szerintem lesz jobb út is. Mindenesetre az talán jó dolog, hogy Édesanyád megindított valamit. Kár, hogy a megaláztatásokat (főleg a mostoháét) nem hozta szóba, de nem baj, még ezt meg lehet tenni.

Szerintem most egy nagyon komoly pillanat van, ahonnan jó és rossz irányba egyaránt elágazhatnak a dolgok. Édesapád kipattintott valamit, ez jó. Édesanyád is kipattintott valamit, ez is jó. Talán végre megtörik az elhallgatás bűvös légköre. Arra gondoltam, hogy (ha van kedved) most Te is kipattinthatnád a megaláztatások eddigi hosszú történetét, mindazt, amit ide leírtál, meg többet is, mindent kiadhatnál Magadból.

Persze hogyan lehetne ezt megtenni? Nyilván szóban nem menne, Édesapád kihasználná fölényét, leszidna, megalázna. Ha előre felkészülsz, vagy pláne írásban, no így talán már könnyebb lenne a dolog, a mostani helyzet éppen alkalmas lehet egy mindent tisztába tevő levél megírására.

De még így is nehéz, mert hát hogyan is kellene megírni a levelet? Én azt sejtem, nem baj, ha ebben a fontos pillanatban a levélben minden megaláztatást a nyakába öntesz. De nem akarom, hogy az én csekély, elégtelen tudásom döntsön, hiszen rengeteg dologban tévedhetek is. Úgy érzem, ez a mostani helyzet van annyira fontos és kulcsjelentőségű, hogy ezt ne csapjuk össze! Ha már ennyi szenvedésen mentél át, és ennyit elemeztük a dolgokat, akkor a levél (ha az lesz), az legyen végre tökéletes! Most profi és nagyon gyors segítséget kellene kapnod a levél megírásához (vagy bármely más döntéshez).

Szóval arra gondoltam, hogy ha van kedved, kifizetnék Számodra néhány alkalmat (legrosszabb esetben egy alkalmat) egy pszichológusnál, és ő segítene megírni Neked a levelet. (Eddig is kerestem pszichológust, de most látom, gyors és AZONNALI segítségre van szükség, konkrétan a levélhez, vagy más döntéshez ebben a helyzetben.) Pár ezer forint nem olyan sok egy felnőtt számára. Közel lakol-e Budapesthez? Amúgy is feljössz-e időnként? Ha nem alkalmas Neked feljönni, talán e-mail-es levélváltásokban is meg lehet majd oldani a tanácsadást, de erre nem tehetek semmi ígéretet, hiszen lehet, hogy csak személyesen lesz hajlandó kezelni a kérdéseket.

Mindenesetre ez most egy olyan fontos pillanat, amelyet végre esetleg fel lehet használni arra, hogy végre megszabadulj a megaláztatásosok terhétől, szóval szerintem, ha lehet, pár napig próbáld meg elkerülni, hogy felkészületlenül beszélsz Édesapáddal és meghunyászkodtasson Téged. Nem tudom, mit lehetne tenni... talán vedd ki az elemet pár napra a mobilból vagy ilyesmi... én nem használok mobilt, nem értek hozzá, szóval ezt Te jobban tudod. Kár lenne elrontani ezt a döntő pillanatot, kár elvenni az élét. Ha már ennyi szenvedésen keresztülmentél, akkor legyen végre az a levél, amit most megírsz, tökéletes: MINDEN benne legyen, pontosabban szólva csak az, ami tényleg fontos, de az igen. Vagy ha másképp döntesz és mégsem levelet írsz ebben a helyetben, hanem más megoldást találsz, akkor is legyen idő arra, hogy felkészülhess a döntésre, meg beszélhess valakivel, szóval azért gondoltam ki most ezt az egészet.

Most végképp lehet, hogy óriási tévedéseket írok le. Kérlek javíts bele nyugodtan bármi tévedésbe! Vedd csak úgy az egészet, mint kérdések sorozatát.

Szóval az jutott eszembe: esetleg nincs erőd mostanában ehhez, szóval most rögtön nincs erőd ,,nekimenni a dolognak'', levélírás, pszichológus, utazgatás. De hát meg is értem, hogy nincs most erőd ehhez. Én például sokszor vagyok teljesen depressziós, szinte fölkelni sincs olyankor erőm. Mostanában éppen nem, de vannak emlékeim, milyen ez.

Ha igaz a sejtésem, és Neked nincs most erőd ehhez, akkor marad a két út, amit említettél. Apai Nagymamád javaslata (meghunyászkodás), Édesanyád javaslata (felejtés). Melyik a kisebbik rossz?

A meghunyászkodás szerintem nagyon-nagyon veszélyes Rád nézve, akár Te hívod Őt, akár megvárod, hogy Ő hívjon Téged. Édesanyád javaslatát, a felejtést pedig enyhítsük szerintem egyelőre csupán kivárásra, mert előbb-utóbb mégiscsak levélírásra meg pszichológusra lenne szükség. Kell, hogy legyen itt valami furcsa titok a háttérben, amire fény fog derülni. Kell, hogy legyen valami igazi megoldás.

Szóval szerintem addig is talán még mindig a kivárás a kisebbik rossz. Mert ez az út legalább nem aláz meg Téged (mint a meghunyászkodás). Talán tényleg ez a legfőbb: ne szerezz be most egy újabb megaláztatást, ne kelljen meghunyászkodni. Akkor már inkább várj egy picit, a mobilt pedig elérhetetlenné is lehet tenni (persze, amikor már csörög, akkor talán már nem, de jóelőre még igen).

Fájó lehet Neked ez a helyzet, de talán még mindig jobb, mint a kötelező szerepjáték. Talán most megindult végre egy lassú-lassú tisztázódási folyamat, még ha fájó is, és kár lenne ezt elrontani valami hamis békével. Nagyon remélem, hogy sikerül rátalálni az IGAZI megoldásra. Szóval szerintem hazug ,,megoldásba'' ne menj bele. Akkor inkább tényleg a hallgatás addig, amíg erőt gyűjthetsz, és a segítséget meg nem kapod a továbblépéshez.

Nem ismerem eléggé a helyzetet, szóval nem ígérhetem, hogy a kivárás önmagában megoldja a helyzetet (bár lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem), de legalább lesz egy kis időd feltöltődéshez, tanácskéréshez, felkészüléshez: erőt gyűjtesz.

Előbb-utóbb valószínűleg mindenképp ,,neki kell menni'' a dolognak, de ha mostanában kimerült vagy vagy nincs erőd hozzá, akkor talán mégis jobb, ha feltöltődsz előtte egy ideig. Viszont addig is, semmiképp se hunyászkodj meg, túl sok lesz ez már. És ne is adj lehetőséget rá.

Azt, hogy telefonon leszidjon, egyszerűen meg tudod akadályozni, a mobil könnyen elérhetetlenné tehető. Szerintem ez nem gyávaság. Csak érdemes megbeszélned előzetesen azokkal az emberekkel, akik telefonon szoktak keresni Téged (gondolom, Édesanyád is), hogy elérhetetlen lesz mostanában a mobil. Édesanyádnak megmondhatod akár a teljes igazat is: hogy egyelőre tényleg kivársz, mert a meghunyászkodás túl sok teher lenne már az eddigi megaláztatások mellé, veszélyes is. Ahogy írtál róla, gondolom, édesapád bátyjának is nyugodtan rögtön megmondhatod a teljes igazat.

Nyilván Édesapáddal, apai nagyiddal viszont csak utólag lehet ezt tisztázni. Máshogy nehéz lenne elkerülnöd közben a meghunyászkodást. Ez sajnos a dolog értelméből következik... nehéz lenne máshogy megoldani.

Ami a többi embert illeti, akik mobilon szoktak keresni, gondolom, osztálytársak, barátok, talán azt is meg lehet oldani. Én is csak e-mail-ezni szoktam, a mobilt eddig mindig megúsztam, meg is mondtam mindenkinek, direkt nem tartok mobilt, mert állítólag káros az egészségre hosszú távon. Persze a Te helyzeted más, de remélem meg lehet ezt is oldani.

Ezt most azért írtam, mert úgy sejtem, hogy most olyan lehet Neked, mint amikor én vagyok, amikor levág a depresszió. Ha szeretnél várni ilyenekkel, hogy levélírás, utazás, pszichológus, azt meg is tudom érteni. Akkor tényleg legyen most előbb időd a feltöltődésre. Meg aztán tényleg érzelmi ráhangolódásra, feltöltődésre van szükség ilyesfajta levélírásokhoz, tanácskérésekhez. Ha meg érdekel majd a dolgok végső tisztázásának kezdete, írjál bármikor, amit ígértem, tényleg komolyan gondoltam. Magánpszichológust, aki segít Neked a levélírásban, vagy ilyen döntések meghozatalában, mindenképp találunk, és felnőtt szemmel nézve nem olyan súlyos összeg pár alkalom, annyit mindenképp meg tudok oldani.