Mit csináljak a mostoha anyámmal? Elviselhetetlen és ki akar minket semmizni az öcsémmel!

Kedves Kérdező,

Bocsánat, féreérthető voltam. Szóval a 16:11 dátumú üzenetem közvetlenül Neked szólt, vagyis ezúttal nem ,,keresztbe beszéltem'' (elvileg a szabályzat is tiltja, hogy a válaszolók egymásnak írjanak, ezt csak kivételes szükség esetén szoktam megszegni).

Szóval ha kimerültséget érzel a sérelmek miatt (írtad, hogy még testi dolgok miatt is gúnyolást kell elviselnetek), meg egyébként is, ha nincs éppen kedved, vagy éppen pihensz, feltöltődsz, jól érzed Magad, vagy éppen hogy nem érzed jól Magad, akkor ne érezd úgy, hogy direkt válaszolnod kéne nekem vagy hogy el kéne olvasni bármit is, szóval ne érezd úgy hogy ez egy plusz kötelesség, teher lenne.

Ami a legújabb írásodat illeti, amit az (alacsony termet, fogak növése, soványság, kövérség miatti) gúnyolásról, Öcséd helyzetéről írtál:

Én már nehezem tudom magamat gyerekbőrbe képzelni, de amennyire tudom, a testi jellegek (magasság, fogak, kövérség) miatti rendszeres gúnyolódás, ezt állandóan elviselni, szóval mindez nem éppen veszélytelen dolog egy serdülő számára. Picit meglepett ez, nem gondoltam volna, hogy idáig megy ez a dolog. Ezen még szeretnék gondolkodni.

Kedves Kérdező!

Tudom,hogy nem éltek a mosthátokkal ezért is más a te helyzeted,mint a mostohalányaimé,viszont ebből a szempontból pont olyan, mint amilyen az enyém volt!Anyukámmal és a húgommal nőttem fel!A mostohám állandóan "csesztetett" akkor is és most is!Én se tartottam normálisnak amíg bele nem kerültem a helyzetébe,és nem láttam át,hogy ez a helyzet mennyire nehéz!

Nekem is nagyon nehéz gyerekkorom volt!Nekem kellett felnevelnem a húgomat,mert anyu nem volt rá képes!Állandóan csak azt láttam,hogy sír!A problémáit velem osztotta meg!Amikor pedig összevesztünk a húgommal mindig én kaptam, az én vagyok a nagyobb felkiáltással!13 évesen én védtem meg a pasijától!Éjszaka ordibálásra ébredtem,kimentem és üvöltve zavartam el az ipsét,hogy hagyja békén az anyámat!Kirakatam!A húgom koncertjein csak én voltam ott,hoztam vittem!Közben nem jutott időm arra ,hogy én magam gyerek legyek!Anyámmal máig is olyan a kapcsolatunk,mintha én lennék az ő anyja!

Biztos vagyok abban ,hogy részben kinőttél a kamaszkorból,viszont,azok a gyerekek akiknek hamar fel kellett nőniük bizonyos szempontból túl érettek,és más szempontból kicsit elmaradottabbak szoktak lenni!

Ezt a mosópor illatát pedig félre értetted!Engem zavarnak az ilyen dolgok amikor a lányaim hazajönnek az édesanyjuktól!Ezt arra írtam,hogy mi minden zavarhat egy mostohát a mostohagyerekeken!Apróságok is amikről a gyerek egyáltalán nem tehet!És ,ha a mostoha nem elég belátó nem fog szépen viselkedni az adott gyerekkel!Ha nem elég empatikus, vagy ha nem élt át hasonló helyzetet!

Igen én a lányaimmal normálisan el tudok beszélgetni,de a saját mostohámmal sose tudtam!Pedig többször próbáltam!

Itt ennél a legyőzés témánál gondolom azt,hogy gyerek vagy még hiszen nem tudsz egy felnőtt nővel szemben megfelelően kiállni magadért!Legyőzöttnek érzed magad,és amíg nem tudsz felülkerekedni ezen a helyzeten és nem tudod magadat egy szinten látni vele,csak alárendelt pozícióban,addig nem gondolom azt,hogy felnőttél a helyzethez!Ami persze nem baj,teljesen rendjén van nekem is ez volt a legnehezebb!

Azzal teljesen egyetértek és igazad van abban,hogy nem neked kell náluk elvégezni a házimunkát!Egy pici segítségen kívül nincs más dolgod,de ezzel kapcsolatban meg azt írtad,hogy a takarítást le tudtad állítani!Hogyan?Szerintem,ha ez így van akkor a kertészkedést is meg tudod oldani,ha tudatosítod magadban,hogy teljesen jogos a felháborodásod és ez nem a te dolgod!

Az,hogy ő hogyan vélekedik magáról,úgy gondolom,hogy az ő dolga és nem a tiéd!Nem kéne,hogy ez az egész téged idegesítsen,és szerintem nem is idegesítene,ha rendben lennél saját magaddal,és tudnád,pontosan tudnád magadról,hogy milyen értékes ember is vagy!Nekem még manapság is vannak önértékelési problémáim,mert nagyon nehéz egy olyan környezetből jőve elfogadni magunkat ahhol nem kaptunk megfelelő lelki támogatást,szeretetet,és senki nem segített abban ,hogy kialakítsuk magunkról milyenek is vagyunk,vagy a mi még rosszabb a szüleink soha nem dícsértek eleget és nem voltak a szüleink!Én tulajdonképpen mindigis árvának éreztem magam!

Tudom,hogy milyen érzés,ha egy majdnem felnőtt embert egy 7 éveshez hasonlítgatnak,hiszen van egy öcsém akivel hasonló korkülönbség van köztünk,és ez velem is rendszeresen megtörtént!

Itt egy különbség!Én minden játékot megkaptam amikor kicsi voltam egészen 16 éves koromig!De foglalkozást szinte soha!A húgommal állandóan kettesben voltunk!Anyu meg a lakás másik felében,és jajj lett volna annak aki megpróbálja zavarni!És babysitter meg a depressziós nagyanyánk volt még velünk aki elől menekültem,mert állandóan valamilyen gyógyszert akart belénkeröltetni!

Azt,hogy jó anya azért emeltem ki,mert egy 3 éves gyerekelhelyezési peren vagyunk túl,édesapád a gyerekekkel biztos,hogy zsarolható,mert egy normális anyától az apa nem tudja elperelni a gyerekeit!Nálunk az anya kevésbé alkalmassága egyértelmű volt,mégis 3 évig húzták a pert!

Megértem a féltékenységedet azzal kapcsolatban ,hogy a tesóid mindent megkapnak ami neked nem jutott!Én is ezt éreztem amikor beléptem az öcsém szobájába ami telis tele volt minden jóval! Tudtam,hogy boldog gyerek ,jól nevelik,és szomorú voltam,hogy nekem miért nem jutott ugyanez,hiszen én se vagyok másmilyen én is megérdemeltem volna,hogy boldogan nőjjek fel!

Édesapám 2 éve hagyta abba a gyerektartás adását! kettőnkre adott a válás óta minden hónapban 12000 Ft -ot!Ki törölhettük vele a fenekünket,miközben egy óriási vidéki kétszintes házat építettek,ping pong asztallal a tetőtérben és mindenük megvolt!Írtam,hogy minden játékot megkaptam,de ez csak valamilyen kárpótlás akart lenni,mert ezen kívül semmit!Használt ruha!Kiköltöztettek az ágyamból,hogy az épület valószínűleg a fejem fölött fog beszakadni!És sokszor volt,hogy nem volt ennivalónk!Zsemlemorzsát ebédeltem!Az én anyám végig egyedülálló volt!1 pasi volt az is csak rövid ideig!

Elhiszem,hogy a mostohád nem a legkedvesebb szerethető ember,de minden embernek volt egy életútja,amin keresztül olyan lett amilyen! Neked nem az a dolgod,hogy szeresd ,hanem ,hogy megtanulj érzelmileg fölé kerekedni,hogy ne bántsanak a dolgai!Ha elég magabiztos lennél el tudnál jutni arra a szintre,hogy magadban mosolyogni tudjál a dolgain,és ne bántson!És akkor már nem is zavarna,és nem lenne itt semmilyen gond!Én pedig a helyedben megmondanám az édesanyámnak ,hogy a felnőtt dolgaival ne engem terheljen,ezt az apámmal beszélje meg ne velem,mert én az apámat is szeretem és nekem egyáltalán nem esik jól,ha szidja!Értesd meg vele,hogy 2 szülőd van és mind a kettőjüket szereted,nyilván anyukád is szereti a szüleit és neki se esne jól,ha a szülei egymást szidnák neki!Ha ennek ellenére belekezd állíts le!Én ezt a módszert az apámnál alkalmaztam a szidás leállítására!

Szerintem én nagyon is meg tudlak érteni,csak már más stádiumban vagyok,mint te ,mert idősebb vagyok,és mert megtudtam,hogy milyen érzés mostohának lenni!

Ahogy olvastam,nem csak én gondoltam azt amit leírok neked,csak az illető feladta,mivel úgy gondolhatta,hogy hiába is írja le a véleményét,te nem fogod pozitívan fogadni,ezért inkább lelépett!Én is erősen gondolkoztam ezen egy bizonyos ponton,de aztán úgy döntöttem,hogy lehet,hogy még időre van szükséged,nem erre a reakcióra vágytál/számítottál ami egértelmű és teljesen érthető a részedről!De már most úgy látom,hogy akárhogy is megérte írni eddig!:)

Kedves Kérdező,

Nagyon szívesen és őszinte szívvel. És külön is köszönöm a biztatásodat, mert időnként bizonytalan vagyok saját magamban, nem kellemetlen-e, ahogy írok, vagy nem tévedek-e valaminek a megítélésében.

A legutóbbi kommentedben olyan gondokról is beszéltél, amelyek szinte nap mint nap érnek (nemcsak kéthetente vagy kéthavonta). Az anyagi dolgokkal kapcsolatban is lehet néhány dolog, amelyek a tisztázása esetleg segíthet Nektek. A tartásdíjra sok szabály vonatkozik, olyanok is, amelyekről nem feltételenül tud az ember, ezeket majd átbeszélhetjük, nehogy valami olyasmi miatt kelljen mélténytalaságot elszenvednetek, ami nem is jogos.

Most mégis előbb a korábbi kommentedre válaszolok, mert úgy éreztem, az a sürgősebb Számodra. Ha mégsem így lenne, szólj nyugodtan.

Szóval szerintem jól sejted: nem éppen veszélytelen dolgok ezek immár. Szóval szerintem, azok a testi és szellemi készségek miatti piszkálások, amikről írtál, igenis veszélyes dolgok. Te Magad is említetted Öcséd dohányzásra való rászokását, akaratlagos túlzott soványságát (anorexia nervosa?), amiket a mostoha egyfajta sajátos bosszúreakcióként váltott ki Belőle. És mindez talán még csak a jéghegy csúcsa, még ennél is jobban aggaszt engem az, hogy mi lapulhat ezek mögött még a mélyben, vagyis hogy fiatal felnőttként mi marad meg mindebből Bennetek, ami esetleg csak később jön elő.

A ,,testképed'': az a kép, amit a saját testedről alkotsz Magadban (milyenek tartod Magadat, szépnek, csúnyának, milyenek látod Magadat). Az önképed: az a kép, ahogy egész személyiségedet látod (milyen embernek tartod Magad, jónak, rossznak, mit gondolsz Magadról). Meg hogy mit gondolsz, milyennek látnak Téged mások. A Te testképed, a Te önképed, ezek azok a Benned lévő képek, amiket saját Magad számára alkotsz Magadról. Ezek fontosak, mivel később még támaszkodnod kell majd ezekre a képekre: valamilyen továbbtanulás mellett döntesz, pályát választasz, kialakul felnőttkori személyiséged, párkapcsolatot tartsz majd fenn, gyereket nevelsz... mindezekre rányomja a bélyegét, hogy Te Magad milyennek látod saját Magadat. Nyilván szakmát aszerint választasz, hogy mihez érzel tehetséget. Társhoz, gyerekhez is aszerint fogsz viszonyulni, hogy Te saját Magadat milyenek tartod.

Szóval ezek a képek nagyon fontos és érzékeny dolgok. Ha megsérülnek, az nem jó. Nem éppen veszélytelen dolog, ha egész gyerekkorodon keresztül azt hallod felnőttektől, hogy ,,Te ilyen-olyan csúnya, butácska vagy'', ráadásul fontos személyektől, akiktől függesz, akiknek a szava számít. Ilyenkor bizony ezek a Magadról alkotott képek Benned igenis megsérülnek, még akkor is, ha nem akarod, még akkor is, ha próbálsz is ellenállni. Szóval a Magadról alkotott önkép igenis fontos, mivel később még támaszkodnod kell ezekre a képekre (pályaválasztás, párkapcsolat, gyereknevelés). Ha már gyerekkorodban megsérül az önképed és és a testképed, hogyan tudsz rájuk majd támaszkodni ezekben a fontos döntéseknél,fordulóknál?

Még korábban említetted A Titok című könyvet, és ahogy levetült Benned: a ,,mágikus gondolkodás'' egy sajátos formáját, amit közvetlen életcélokra próbáltál alkalmazni, áthatva egész életedet. (Ezt én is próbáltam annak idején, de nagyon megerőltető volt számomra.) Mondtad, hogy a kilátástalanság miatt volt ez: nem volt igazán esélyed másképp befolyásolni a Körülötted történő rossz dolgokat.

Több dolog miatt az az érzésem alakult ki, hogy hosszú és korai érzelmi abúzus történt (csak persze az ember nem gondol így rá, mert ha vele történik, az más, mintha kívülről látja másnál, pl. saját magamnál én sem ismerném fel az abúzust). Ezért aztán az most az érzésem, hogy először ezeket a dolgokat lenne a legfontosabb megvizsgálni. Fölmérni, mennyi is a tényleges roncsolás, Nálad és Öcsédnél.

A jövőd nemcsak a mostoha további piszkálódésa szempontjából izgat engem. Ha esetleg tényleg arra derülne fény, hogy már eddig is nagy roncsolást végzett Bennetek a mostoha, akkor szerintem a továbbiakban immár igenis vissza lehet Őt tartani (figyelmeztetés, ügyvédi felszólítás, polgári peres kártérítési igény stb.), ha akarod, bármikor kifejtem a részleteket. Szóval valószínűleg kénytelen lesz kiegyezni Veletek, és a féltesóid látogatását is biztosítani fogja, immár normális hangnemben.

Szóval a jövő inkább abból a szempontból izgat engem, hogy az eddigi roncsolásból mennyi fog Bennetek feljönni fiatal felnőttként, hogyan fog mindez feldolgozódni, lesznek-e nehézségeid olyan helyzetekben az életben, ahol pont olyan készégekre kellene támaszkodni, amiket nem kaphattál meg eléggé.

Mindenesetre, akár a további megaláztatások visszatartását, akár a Te jövődet nézzük, mindkét szempontból érdemes lenne először is felmérni, pontosan mennyi és milyen jellegű az eddigi roncsolás Bennetek.

Sok mindenről írtál, és most megpróbálok kitörési pontot keresni. Hogyan lehetne úgy a legelső lépéseket megtenni, hogy Neked minél kevésbé legyen fájdalmas. Hogy ne kelljen ismeretlen helyzetekbe kerülnöd mindjárt az elején, pl. ne kelljen azonnal valakit szmélyesen megkeresni. Szóval a legeslegelső lépést akár itt a gép mellől is meg lehetne tenni, megtarthatnád a névtelenségedet, szóval viszonylag fájdalommentesen tudnál elindulni. Szóval arra gondoltam, keresek olyan pszichológust, akinek volt dolga abúzusokkal, és megpróbálom idehívni, hogy segítsen itt, legalább pár szó erejéig. Mert akkor már jobban láthatnánk, mi legyen a következő lépés.

De mivel ez a Te oldalad, tehát nem akarok önkényesen dönteni, ezért rá is kérdezek most, hogy van-e kedved hozzá. Ha nincs kedved hozzá, vagy előbb bármiféle kérdésed vagy aggályod van, nyugodtan mondd meg vagy tedd fel őket. Mindenképp csak akor fogok bármit is tenni, ha előzetesen mindent tisztáztunk, és belegyezel.

Szóval hozzájárulsz-e, hogy egy pszichológust levélben (e-mail-ben) megkeressek, és

1) Megkérdezzem tőle az ügyedet?

2) Szó szerint idézzek számára a neki írt e-mailemben az itteni kommentjeidből, hadd láthassa, miért is tartom annyira fontosnak?

3) A linket is megadjam neki, hadd nézzen be ide, olvashassa el ő maga?

Ez persze három különálló kérdés, nyugodtan mondhatod, hogy ezt és ezt még igen, de azt meg azt már nem engeded meg. Meg persze el is utasíthatod az egészet, akkor gondolkodom valami máson elindulásnak.

Nem igérem, hogy egészen biztosan sikerülni fog, mert személyesen nincsen pszichológus ismerősöm, de több ötletem is van az elinduláshoz, szóval jó esély van rá, hogy összejön a dolog. Ha mégsem sikerül, akkor is lesz valami hasonló megoldás elinduláshoz, arra akkor majd külön újra rá fogok kérdezni, nem teszek semmit a beegyezésed nélkül.

Mennyire sürgősek Neked mindezek a dolgok, amiket említettél mideddig? Ha belegyezel és visszajelzel, akkor elkezdem. Mindenképp pár napot fog nekem tartani, de az is lehet, hogy hirtelen kénytelen leszek félretenni, mert úgy is adódhat a munkám miatt. Ha így adódik, akkor 3-4 hetet is csúszhat a dolog. Persze törekszem rá, hogy ne kerüljön sor a csúszásra. Neked ez menyire jó? Mennyire fontos, hogy minél hamarabb összejöjjön? Mondd meg nyugodtan, ha sürgős, akkor mindenképp meg fogom próbálni, hogy ne legyen csúszás.

Amúgy Neked hogyan esik mindez, mármint lelkileg? A kérdésekre, a múlt felidézésre gondolok. Vagyis ilyen jellegű kérdésekre válaszolni, ezeket újra megeleveníteni Magadban, a sérelmeket felidézni. Fájó élmény Neked, amikor felidézed ezeket, hogy ,,kis szobacirkáló'', meg ,,kertitörpe'', meg hogy hány sajt/felvágott mehet a kenyérre, meg ilyenek? Fájdalmas? Kimerítő? Hogyan éled meg ezt az egészet, hogy ide írsz, a válaszokat fogadod, személyes és fájdalmas kérdésekre válaszolsz, emlékeket idézel fel? Kimerítő felemlíteni? Fájdalamas feltépni? Azért kérdezem, hogy tudjak róla, és aszerint tudjam csinálni a dolgokat, ami a magam részét illeti. Mire legyek tekintettel?

Egyébként szerintem szokatlanul érettnek tűnik a gondolkodásod. Biztatnálak is: ne ijedj meg, szerintem nem fog ez a sok emlék mindvégig kisérteni Téged, fel lehet dolgozni mindezt, boldog életed lesz. A további zaklatástól szerintem tényleg hamarosan megszabadulsz (ennek részleteiről még beszélhetünk), inkább az emlékek jelenléte lesz hosszabb folyamat talán, de bízom benne, hogy azokat is sikerül teljesen feldolgoznod.

Kedves Kérdező,

Nagyon remélem, hogy nem kell fog csúszni a dolog. Azonnal elkezdtem a dolgot, de még nem tudok biztosat ígérni. Jól halad, bizakodom.

Most kisebb részben azért írok, mert az előző hozzászólásomban talán félreérthető módon említettem A Titok című könyvet. Szóval említettem, hogy a ,,mágikus gondolkodás'' nálam is felmerült kamaszkoromban, szintén látszólag megoldhatatlanak tűnő gyakorlati életproblémáimat akartam én is megoldani vele. Viszont nem írtam le Neked (márpedig fontos lehet), hogy számomra akkor nagyon-nagyon kimerítőnek bzonyult mindenfajta mágikus gondolkodás, és eredménytelennek is. Szóval ne vedd ezt a megjegyzésemet biztatásnak, inkább óvatosságnak.

Van azonban egy másik, még nagyobb aggodalmam is, ami nem hagyott nyugodni, ami sokkal jobban aggaszt engem, mint A Titok könyv. Ebben a kommentemben a továbbiakban ezekről írok.

Te sok olyan tancsot is kaptál, amely egyfajta mosolyogva tekintést, fölülről való rálátást javasol, meg azt, hogy saját Magadban rendezd el a dolgot. Nagyon megijedtem ezeket a tanácsokat olvasva, mert én éppen ellenkezőleg tudom: a szakirodalom sok esetben nagyon óvatos és kritikus ezekkel a ,,házi módszerekkel'' kapcsolatban, és a veszélyeségüket sokszor külön ki is hangsúlyozzák. Theodore Isaac Rubin amerikai pszichiáter "A dühös ember" című könyvében külön fejezeteket szentel ezek veszélyességének, de hasonlókat olvastam Ranschburg Jenő és Hajduska Marianna cikkeiben is (igaz, utóbbiak picit más esetekre írták, de azok is traumák).

A régi rossz élmények, emlékek, sérelmek lehetnek traumatikus jellegűek is, és úgy tudom, a legtöbb esetben ezeknek egészen más a feldolgozási útja, mint at Általad kapott tanácsok szerinti mosolyogva való, fölülről való rátekintés, meg a saját magunkban való fölébekerülés. Bármilyen ijesztő, bizony végig kell járni a ,,kiadás'', két nagyon mély emberi érzés útját:

* DÜH (ami nem olyan ördögi dolog, ahogy hírik, hanem a szervezet természetes védekezése),

* GYÁSZ (a feldolgozása annak, hogy mit mindent is veszítettél a piszkálások miatt az életedből).

A düh és a gyász afféle MUNKA, amit nem mindig lehet megkerülni, kihagyni. Számomra ijesztő mindenféle olyan javaslat, tanács, ami a dühöt és a gyászt, ezeket a fontos MUNKÁKAT ki akarja hagyni, lényegében meg akarja kerülni, kispórolni, és helyette egyfajta mosolyogva, fölényesen való elviselést meg magunkban való fölülemelkedést javasol. Tudom, hogy a düh és a gyász nagyon fájdalmas dolgok, sajnos éppen ezért csábító minden olyan gondolat, amivel őket látszólag meg lehetne kerülni, kispórolni, de valójában NEM LEHET MEGKERÜLNI. Szerintem az ilyen javaslatok VESZÉLYESEK, főleg ha szakember felügyelete nélkül próbálkozik valaki velük.

Természetesen nem tagadom, hogy néha segít, ha az ember másképp próbál nézni a saját érzéseire. De szerintem ez csak nagyon különleges, körülhatárolható esetekben működik jól, igazi felelősséggel csak szakember tudná megmondani, mikor. Nem azzal van bajom, ha valaki felelőségteljesen megpróbál időnként más szemmel nézni a saját érzéseire. De sokszor a kilátástalan helyzetben levő emberek jóval tovább mennek ennél az egészséges mértéknél. Visszaélnek azzal, hogy más szemmel nézzenek saját érzéseikre. Valósággal megpróbálják ,,meghajlítani'' a saját érzéseiket. Mintha a saját belső világunk, érzéseink viaszból lennének, és tetszés szerint formálhatnák őket akaratunk szerint. Pedig szerintem nem így van. A saját belső világunk, érzéseink ugyanúgy önálló valóság, mint a természet, jégeső, hó, villámlás, erdők, hegyek, macskák. Szóval valami, amit igenis el kell fogadnunk és tiszteletben kell tartanunk, és nem hamisíthatjuk meg őket tetszés szerint, csak azért mert éppen kellemetlenek tűnnek.

Szerintem csapda, ha azt hisszük, hogy a saját érzésvilágunk erőszakos hajlítgatásával a minket körülvevő világban is rendet rakhatunk, vagy akár csak családunkban. Elismerem: néha a világ valóban megváltozik attól, hogy más szemmel nézünk rá. Ezzel azonban nagyon csábító dolog VISSZAÉLNI, és veszélyes is. Szakember segíthet abban, hogy mikor működik jól az ilyesmi, mikor önbecsapás, és mikor kifejezetten veszélyes.

Sokszor az a rossz érzésem van, hogy a traumát átélt emberek csak azért próbálják meg ,,meghajlítani'' a saját valódi sérelmeiket, érzéseiket, mert kényelmetlenül útjukba áll a múltból feljövő sok emlék. Pedig azokkal igenis előbb-utóbb szembe kell nézni, persze szakember segítségével. Nem szabad csak úgy letakarni őket, mint ahogy a kisgyerek függönnyel takarja le a rendetlen szekrényét, hátha akkor nem veszi észre az anyja. Minél inkább elrejtve lapulnak érzéseink valahol ott a mélyben, annél veszélyesebbé fognak válni az idők folyamán.

No, véleményem szerint ezek a dolgok már visszaélések. Egész pontosan: ZSÁKUTCÁK, CSAPDÁK. Ha valaki megszokja őket, egyfajta torz kielégülést nyújtanak, mint a kábítószerek, és akkor már nehéz felhagyni velük. Sőt az ember életének részévé, egyfajta életfelfogássá is válhatnak. Mindenfajta ,,érzéshajlító'' módszert kritikával kell nézni, és csak szakemberrel való egyeztetés után szabad csak élni vele.

[link]

A másik dolog, amit én csapdának zsákutcának tartok, az az, ha valaki felmenti az erőszak elkövetőjét, ,,mert hát ő is nehéz helyzetben van''. Nem tagadom, hogy természetesen fontos megértenünk a dolgokat. De a megértés nem jelenthet automatikusan erkölcsi felmentést is. Az ember nem tárgy, nem állat, hogy a biológia és apszichológia törvényei mechanikusan meghatározzák a működését. Lelkünk és szabad akaratunk van, tehát saját felelősségünk is. Az etika nem vezethető vissza tisztán a természettudományra. Szerintem felnőtt embert (ha nem beteg, nem részeg, szabad akarata van), akkor nem szabad automatikusan felmenteni. A felelősség elismerése nélkül nem létezik igazi tisztelet és szeretet sem. Különös módon, éppen akkor vagyok tiszteletlen a sérelmek elkövetője iránt, ha ,,mosolyogva felmentem'' tettének valódi súlya alól, arra hivatkozva hogy ,,olyan nehéz helyzetben van''. Ez nem valódi tisztelet, nem igazi megbocsátás, hanem hamis felmentés, hazugsággal leplezett gyűlölet.

Sokszor hazugság az is, ha azt hisszük magunkról, hogy mi annyira fentről tudunk rálátni az elkövető helyzetére, hogy nem is érzékeljük a sérelmeket.

Szerintem ez is öncsalás,

* egyrészt nem is igaz, a seb mégiscsak seb marad,

* másrészt ez valahol elkövetővel szemben is tiszteletlenség. Igenis felnőtt ember, nem gyerek, lehetősége volt dönteni jó és rossz között, és ő a rosszat választotta.

Ezt elhazudni nem szabad, sok mindent lehet tenni, feldolgozni, esetleg megbocsátani (erről mindjárt írok még), de a saját magunk felé való hazugságunk, az, hogy elvtelenül mentegetjük, felmentjük az elkövetőt. az a legrosszabb, amit csak tehetünk.

A harmadik fontos dolog, amit könnyű meghamisítani, az a megbocsátás. Csodálatatos dolog, de csak akkor, ha az valódi, és nem hazug, nem megjátszott megbocsátás. Fontos, hogy a megsértett ember valódi lehetőséget kapjon, hogy pontosan tudja, mi is történt vele. És az is alapfeltétel, hogy a megbocsátás NEM LEHET KÖTELEZŐ, hanem valóban SZABAD VÁLASZTÁSból kell fakadnia. A ,,kötelező megbocsátás'', ahol a sértett embernek nincs is más valódi lehetősége, az már nem igazi megbocsátás, haenem öncsalásba, hazugságba álcázott, megjátszott gyűlölet. Azt hiszem, bár furcsán és ellentmondásosan hangzik: ha eleve kizárjuk azt a lehetőséget, hogy azt mondjuk a megbocsátásra, ,,NEM'', akkor ezzel automatikusan meghamisítjuk az IGEN-t is, vagyis a valódi megbocsátásnak még a lehetősége is elvész, és csak valami hazug maszlag, álmegbocsátás marad vissza iszapként.

KÖTELEZŐ MEGBOCSÁTÁS NEM LÉTEZIK.

A véleményem az, hogy mindenfajta megaláztatás, trauma feldolgozása szükségszerűen nehéz, felelősségteljes folyamat, és feltétlenül szakember segítsége kell (legalább alkalmanként). Sajnos nagyon kényelmes megoldás ehelyett kerülő utakat választani (,,nem is volt olyan rossz'', ,,mással is történt már így'', ,,nem is tehet annyira róla az elkövető'', ,,ő is csak nehéz helyzetben volt''). Kétségtelen kényelmesebbek ezek az önhazugságok, mint tisztán felvállalni önamgunk magunk előtt (és valószínűleg előbb-utóbb mások előtt is) két nagyon fontos érzést: a DÜHöt és a GYÁSZt.

Lehet, hogy ijesztő dolognak tűnik a DÜH és a GYÁSZ, de mivel emberek vagyunk, ezek szerves és egészséges részei ember voltunknak, és megkerülni őket VESZÉLYES. Szerintem a szervezet dühvel és gyásszal védekezik egészséges módon a trauma ellen, Lehet a dühöt és a gyászt irányítani (szakember felügyeletével), de elfojtani, tagadni őket VESZÉLYES. Sajnos nagyon sok ,,házi módszer'' éppen ezt a veszélyes, önhazug irányt választja, sőt teszi életfilozófia részévé, ahonnan már nagyon nehéz a visszaút.

Mindenfajta ,,házi módszerrel'' szemben nagyon elutasító vagyok, ezek veszélyesek is lehetnek, szerintem csak szakember felügyelete mellett szabad bármelyiket is hosszabban alkalmazni, pláne az életszemléletünk részévé tenni. Különösen gyanúsak nekem azok a jótanácsok, amikről tudni lehet, hogy kilátástalan kényszerhelyzetekben alakultak ki. Ezek nagyon sokszor önbecsapások, egyfajta lelki drogok, és a kiszállás belőlük tényleg majdnem olyan nehéz is.

No hát mindez nagyon ijesztőnek hangzik, de igazából én most nem akarok mondani semmiféle konkrét tanácsot, hogy ezt tégy vagy azt tégy. Inkább csak azt akarom javasolni, hogy szakszerű ellenőrzés nélkül ne alkalmazz huzamosabban semmiféle ,,házi módszert'', még akkor se, ha jól hangzik és kényelmesnek tűnik, vagy meghatóan hangzik. Ne ijedj meg a hangnememtől, NEM arra akarlak uszítani, hogy most azonnal engedd ki Magadból a dühöt és a gyászt. Nagyon-nagyon sietek, hamarosan valószínűleg ide bekukkant egy szakember, ő majd úgyis elmondja az első lépéseket.

Kedves Kérdező!

Szerintem a pereskedésből,vagy bíráskodásból nem biztos,hogy pozitívan jönnél ki,ezért én nagyon féltelek ettől!Persze ilyen szempontból is meg lehet közelíteni a kérdést,ez is egy megoldási lehetőség,és lehet ,hogy a mostohádat soha többé nem látnád és/vagy nem kerülnél vele semmilyen összeütközésbe,de én attól tartanék hogyha jogi útra mennél, ők ezt akár mind a ketten támadásnak vehetnék a részedről(vagy csak a mostohád,de már az is épp elég lenne)!Attól tartok,hogy az édesapádat is elveszíthetnéd ezzel a lépéssel!Ha nem magától nem akarna veled találkozni,akkor a mostohád zsarolással elintézhetné,hogy ne lásd többé,vagy csak nagyon ritkán(komoly zsarolási alapja a válás és a tesóid elvétele!!!!!!!!!)!Láthatásra kényszeríteni,pedig egyik felnőttet se lehet és nem hiszem ,hogy erre vágynál!

Nem úgy vettem ki az írásodból,hogy ők rettentően megértő emberek lennének akik megkérdeznék tőled miután végzést szereztél a mostohád ellen,hogy:"Jajj édes csillagom miért nem szóltál előbb, mondd el,hogy mi a baj mindent megoldunk!"Nem hiszem,hogy ezt a választ kapnád édesapádtól!Persze itt meg lehet kérdezni,hogy kinek kell egy olyan édesapa,aki nem áll ki 100%-osan a lánya és a fia mellett!Szerintem neked,de javíts ki ha tévedek,mert te nagyon szereted őt akármit is tegyen!Ezzel én is így vagyok!Teljesen helyén való és rendjén van ,hogy szereted őt!Sajnos az apukák nagyon sok esetben zsarolhatóak,vagy nemtörődömök!

A gyerektartásért beperelheti anyukád apukádat!Viszzamenőleg is egy csomó pénzt sajtolhat ki belőle,ha nem fizetett normálisan!De,ha ilyesmibe kezdenétek megint csak aggódom miattad/miattatok,mert egy kalap alá vehet apátok titeket anyátokkal!Nálunk ez történt és apám egy évig nem keresett minket,mert mi nem szóltunk neki,hogy anyánk be fogja őt perelni,és mert nem beszéltük le erről a szándékáról!

Tudom,hogy egyáltalán nem volt igaza apámnak ,de ez nem vígasztal engem amiért nem láttam!

Ezt a helyzetet még úgy tudod gyerekként normálisan átvészelni,ha megbeszéled anyukáddal,hogy látszólag apád oldalára fogsz állni,hogy ne haragudjon meg rád!Ez nem túl jó érzés,de én úgy érzem,hogy a pénzügyi kérdés is rajtad csattanhat hiszen anyukáddal élsz és szerintem nem vesznek a szüleid bizonyos szempontból felnőtt számba!Bár anyukádnál nem tudom,de apukád szerintem nem veszi komolyan amit mondasz!

Szerintem abban lenne szükséged segítségre,hogy a mostohádtól függetlenül kialakíthass egy jó önértékelést,ebben anyukád és a vele való beszélgetés nagyon sokat segíthet,ha megérti ,hogy te mit érzel!És,ha befejezi a leterhelésedet!És még esetleg a többi családtag!Azokkal akik nem akarnak téged mindenáron uszítani szerintem érdemes elbeszélgetni!A nagyszüleidet is megkérheted,hogy próbáljanak meg segíteni,ha nem hinnének Istenben akkor mit tanácsolnának neked?Gondolkozzanak rajta legalább,mert te egyenlőre nem tudod elfogadni,azt,hogy Isten mindent megold és bajban vagy!

A pszichológust jó ötletnek tartom!Abban segíthetne neked,hogy hogyan viselkedj és mit mondj ahhoz,hogy a felnőttek megértsék mit szeretnél,neked mi az ami fáj, és ,hogy ténylegesen az ő szemükben is fel tudj nőni és komolyan vegyenek,odafigyeljenek arra amit mondasz!

Minél önállóbb lettem annál jobb lett a helyzetem,és minél idősebb és érettebb lettem annál jobban el tudtam mondani a szüleimnek,hogy miben hibáztak és mi az amit ne csináljanak többet(nem mindegy,hogy hogy beszélsz ezekről a dolgokról,amikor tizenévesen próbáltam mindkét szülőm megsértődött,mert nem tudtam felnőtt szinten előadni a mondanivalómat,később már igen,de én is nagyon sokat jártam pszichológushoz,hogy segítsen!)!Ezen a ponton a beleérzésüket elő tudhatod csalni azzal,hogy úgy mondod el a történetet mintha velük történt volna az édesanyjukkal vagy édesapjukkal szemben!Így értettem meg a párommal,hogy miért ne szidja,a gyerekek édesanyját,mert mit szólt volna ahhoz,hogyha az ő szülei is elváltak volna és az édesanyja állandóan csúnya dolgokat mondott volna az ő imádott apukájáról!Nagyon fájt volna neki és ,ha emiatt még ki is kapott volna az anyukájától,mert szembeszált volna a véleményével akkor aztán tiszta depresszió!Apukája a szidás miatt nem lett volna, mert hitt volna gyerek fejjel az anyukájának, anyukája pedig azért nem ,mert bántja az apukáját és nincs tekintettel az érzéseire!Megértette!:)

Kedves Kérdező,

Nagyon boldog születésnapi bulit kívánok Nektek. Remélem, boldog kapcsolatot fogtok fenntartani a barátoddal, akárhogy is alakul később.

Az ígéretemmel kapcsolatban még nem merek ígérni pontos részleteket, de tényleg bizakodom, sok dolog jól sikerült eddig.

Addig is, szabad kérdeznem valamit, ami esetleg fontosnak bizonyulhat? Nem baj, ha azt mondod, hogy nem alkalmas most válaszolnod rá, vagy akár végképp kellemetlen.

Előbb írtál arról, hogy a rossz emlékek felidézése szorongás-szerű élménnyel jár Számodra. Erről jutott eszembe néhány dolog. Most nem magukról a rossz történésekről, megaláztatásokról szeretnék valamit kérdezni, hanem egész másról, de nyugodtan szólj, ha ennek a megválaszolása is kellemetlennek bizonyulna Számodra.

Szóval vannak-e dolgok, amiket említésre méltónak találsz az álmaiddal kapcsolatban, vagy az élményeiddel kapcsolatban, ahogy átéled a világot? Bármire gondolok, amit különösebben említésre méltónak találsz. Ilyesmikre gondolok (vagy bármi másra):

* Kedveled-e Magadat úgy általában? Tudom, írtad már, hogy tisztában vagy a szépségeddel meg a jóságoddal, de könnyű-e ebből Téged kizökkenteni, ebben megingatni, könnyű-e elvenni Tőled ezt az érzést? Szokott-e ilyesmi gyötörni Téged?

* Szokott-e néha váratlanul eltölteni Téged erős félelem vagy szorongás vagy kétségbeesés? Ha igen, teljesen váratlanul tör-e Rád, vagy pedig lehet-e sejteni, hogy milyen helyetben lehet erre számítani?

* Szoktál-e nagyon kimerült lenni? Meg nagyon letört, levert? Mármint olyankor is amikor nincs egészen nyilvánvaló oka?

* Gyakran előfordul-e, hogy álmatlanságban szenvedsz, vagy szokatlanul éber vagy?

* Vannak-e, voltak-e jellegzetesen visszatértő álmaid? Volt-e gondod rossz álmokkal, rémálmokkal?

* Elő szokott-e fordulni, hogy valamilyen emlék vagy élmény nagyon erősen feljön Benned, Te szinte filmszerűen éled át újra, vagy legalábbis nagyon erősen újra átéled?

* Csak akkor szoktad-e felidézni a rossz emlékeidet, amikor valakinek beszélsz róluk (pl. itt, vagy a családodnak, barátaidnak), vagy pedig Magadtól, saját Magadban is gyakran szoktad felidézgetni, egyedül is?Tépelődés jellege van-e?

* Kellemetlen volt-e MOST ezeket a kérdéseket olvasni?

Kérlek ne vedd tehernek, elég, ha csak arra válaszolsz, amihez kifejezetten kedved van és amúgy is szívesen írnál róla. Nem baj az sem, ha egyikre sem. Kellemes pihenést kívánok Neked a hátralevő hétvégére.

Kedves Kérdező!

Én egyáltalán nem úgy gondoltam,hogy most rögtön felejtsd el a dühödet és a sérelmeidet!

Én 6 éven keresztül dolgoztam ezen különböző szakemberek segítségével!Már többször írtam neked,hogy pszichológus segítségét javasolnám,mert nekem is egy kitűnő szakember tudott a végén segíteni!

Dühösnek lenni kell,amíg szükséged van rá és többször átbeszélni a történteket egészen addig amíg túl nem vagy a dühön és a fájdalmon!

AZT ÍRTAM LE,HOGY HOVA LEHET ELJUTNI!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

ÉVEIMBE TELLETT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!