Tudjátok mi a legrosszabb? Amikor gyerekfejjel is érzed, tudod, hogy mondjuk az osztálytársaddal, barátoddal, szomszédoddal valami nagy baj van. Talán meg is említed a szülőknek, de elhessegetik, hogy ne avatkozz bele, semmi közöd hozzá. Én 1986-ban voltam nyolcadikos tanuló. Volt egy osztálytársam, akinek ma már csak a keresztnevére emlékszem:Anita. Voltaképpen mindig egy csendes, visszahúzodó lány volt. Láttuk, hogy a padban ül, láttuk, hogy tornaórán futotta a köröket mint mi,de ennyi. De nem emlékszem, hogy hülyült volna velünk, vagy eljött volna valaha is egy osztálykiránduásra, arra sem emlékszem, hogy szünetekben merre volt. Betonlakótelepen laktunk szinten egymás nyakában. Ugyanott laktunk. Míg én a 10-dik emeleten, ő a 7-dik emeleten. Volt egy nővére ( az ő nevére is emlékszem Anikó) Tudni kell, hogy ötödik osztálytól kezdve voltunk egy osztály. Minden nyáron a többiekkel akik szintén lakótelepen laktak, osztálytársak voltak néha láttuk Anitát, nővérét anyjával, apjával menni a trabatjukkal, vagy amikor jöttek haza. Egyik barátnőm vette észre, hogy a 3 nő mindig lehajtott fejjel mentek, senkire nem nézve, sőt amikor hangosan köszöntünk akkor sem volt semmi reakció. Elején próbáltunk Anitával az iskolában beszélgetni, de nem mondott semmit. Csendes volt mint mindig. Hetedikes voltam, amikor szintén nyáron barátnőmmel mentünk hazafelé amikor a hátunk mögött egy hangos puffanást hallottunk. Mint mindenki mi is rohantunk megnézni mi történt. Anita nővére aki akkor volt 19 éves kiugrott a hetedikről. Meghalt. Amikor elkezdődött a suli Anita 2 hónapig nem jött. tanárunk megkért mindenkit, hogy ha visszajön Anita ne hozzuk szóba a nővére halálát. Visszajött, még csendesebb még láthatatlanabb lett. Akkor már sajnáltunk. Én segíteni akartam neki, barátkozni akartam vele. Türelmes voltam, nem tolakodtam. Barátnőmmel (aki szintén osztálytárs) igyekeztünk barátságosnak lenni. Nem sok sikerrel. Kedves volt, néha mosolygott, néha úgy éreztük, hogy beszélne, de valami visszatartotta. Egyszer beteg lett. Ketten felmentünk hozzájuk, hogy elvigyük a leckét neki. Apja nyitott ajtót. Ránk morgott, hogy vettük a bátorságot, hogy megzavartuk őt. Elmondtuk kik vagyunk, miért jöttünk. Undorral végignézett rajtunk, és mielőtt becsapta volna az ajtót azt mondta, hogy ha még egyszer becsengetünk elvágja a torkunkat, és olyan helyre kapar el minket, hogy senki nem fog ránk találni. Bevallom beijedtünk. Akkor szóltunk a szüleinknek, hogy valami nagy baj van ott, Anitának segítség kell. De a szülők szerint nem szabad beleavatkozni más életébe. Barátmőmmel elmentünk a rendőrségre is. De ott sem vettek komolyan minket. Az a rendőr akivel dumáltunk, közölte, hogy nagyon élénk a fantáziánk, ilyen biztos nem történt meg, meg ha az apuka zűrős lenne, tudnának róla. Beszéltünk az osztályfőnökünkkel, igazgatóval is. De szerintük is nem avatkozunk senki életébe. Gyerekként 14 évesen tehetetlenek voltunk, pedig éreztük, hogy baj van. Csak azt nem tudtuk mi. Elballagtunk, mindeki ment a maga választott iskolába. Onnantól kezdve nem is láttuk Anitát. Sőt én abban a hiszemben voltam, hogy elköltöztek. Mindneki élte a maga életét. 30 éves voltam amikor volt az első és utolsó osztálytalálkozó. Kiderült, hogy az egyik fiúosztálytárs rendőri hivatást választotta. Ő mesélte el, hogy Anita ballagás után meghalt 14 évesen. Felakasztotta magát. De szerinte az apja ölte meg, mert pár évvel később az anyja szintén felakasztotta magát, de írt egy búcsúlevelet amiben a férjét gyilkosnak nevezte, hogy megölte mindkét lányát. Akkor tudtuk meg, hogy végig terrorban tartotta a lányokat. 6 éves koruk óta folyamatosan alázta, verte és erőszakolta a lányokat. Tilos volt beszélnük másokkal. Mindhárom nőt bántalmazta. Elítélni nem ítélték el, mert mindhárom nő öngyilkos lett. Én nagyon sírtam. Akkor úgy éreztem, hogy cserben hagytuk Anitát. A legszomorúbb az, hogy nem sokkal élte túl a nővérét, és még csak nem is sejtettük, hogy nem él már. Nagyon rossz érzés, hogy milyen sok embernek jeleztük a bajt, és mindenki cserben hagyta őket.
válasza:
válasza: