Válni azért, mert a férjem totál cserbenhagyott? Szinte már undorodom tőle

Két lányunk van, a nagy most tavasszal lesz 3 éves, a kicsi 5 hónapos. Őszinte leszek, a másodikat én már nem akartam volna... Mindig is egy kislányt képzeltem el magamnak, én is egykeként nőttem fel és nagyon élveztem, hogy a szüleimmel is hárman voltunk egy kis csapat. A férjemmel is beszéltünk erről még a házasság előtt, ő is mondta, hogy egy gyerek tökéletesen elég. Mégis terhes lettem, és egyszerűen nem akartam újra az egész terhességet, csecsemőkort, stb. A nagylányunk annyira mintababa volt, olyan könnyű volt vele minden, hogy rettegtem, a második egy ördögfióka lesz. Ráadásul akkor kezdtem újra dolgozni, imádtam az életünket. Nem voltam kész, hogy ismét feladjam. Elmondtam a férjemnek, hogy abortuszt szeretnék, ő erre őrjöngeni kezdett, utána sírva könyörgött... Ez ment 2 hétig felváltva, képtelenség volt vele nyugodtan beszélni. Megígért mindent, hogy majd többet lesz itthon, dolgozik akár home office-ban, vigyáz majd a gyerekekre és ha akarom, a pici 6hónapos korától újra dolgozhatok, és ő lesz vele. Én hülye, belementem ebbe. Ne értsetek félre, imádom a kicsit is, nem vele van itt a probléma...

Hanem hogy megbeszéltük, hogy tavasztól dolgozom, most meg megy a szöveg, hogy mit gondolok én, ő nem lesz itthonülő, a barátai szanaszét fogják cikizni. És hogy én vagyok az anyja, ez az én dolgom. De közben meg beszólogat, ha veszek 1-1 drágább holmit magamnak, vagy elmegyek fodrászhoz, masszíroztatni. Vagy ami nagyon rosszul esett, hogy van segítségem, hetente kétszer jön egy hölgy, olyankor főz, kitakarít, vasal, stb. Úgy gondolom, az ilyen dolgaink nem tartoznak másra, ő mégis karácsonykor a családi ebéd közepén meséli a szüleinek, rokonainak, akik aztán sorra beszólogattak, hogy én minek vagyok akkor otthon, meg minek szültem (?!). Ráadásul most kitalálta, hogyha én ennyire dolgoznék, akkor ő ideköltözteti hozzánk az anyját, majd ő lesz a lányokkal. Tudja, hogy nem kedvelem az anyósomat, nagyon csúnyán viselkedett velem a kapcsolatunk elején, még az esküvőnkön is. Kerülöm, ahogy tudom, és nem bírnék úgy élni, hogy ő 0-24 velünk van (az én szüleim még aktívan dolgoznak, segítenek ahogy tudnak, de minden nap nem tudnak félnapokat a gyerekekkel lenni).

Őszinte leszek, komolyan a válást fontolgatom. Megbeszéltünk anno valamit, megígért mindent és mégis én kapom a szemrehányást, a megjegyzéseket és a beszólogatást. Mikor már hallom, hogy hazajött, forog a gyomrom, hogy vajon most mibe köt bele, mi lesz a baja. Már mondtam neki a múlt héten egy nagyobb vitánk után, hogyha sokáig folytatja ezt, fogom mind a két gyereket és költözünk. Erre hogy azt nem merném megtenni, meg az ő gyerekeit nem vihetem sehová... Szerintetek mi a jó megoldás? Már ha van ebben a helyzetben ilyen... Viszonylag fiatal vagyok (28), úgy érzem, hogy nem kell leélnem az életem egy olyan férfi mellett, aki iránt így érzek. Mert ez nem az, hogy elmúlt az az őrült szerelem, hanem tényleg örülök, ha éppen nincs itthon. Az is nagyon fáj, hogy ő akarta a picit, minden meg volt ígérve, most pedig ha ezekre emlékeztetem, akkor "nekem elment az eszem".