Szerintetek én tehetek erről?

A férjem 20 éves volt mikor megismertük egymást. Az apja 10 éves korában elhagyta, sose fizetett gyetektartást, az anyja 3 helyen gürizett, hogy fel tudja nevelni, mikor leérettségizett az anyja közölte vele, hogy mennie kell, hogy a húgát is fel tudja nevelni. Szó szerint kidobták. Munkásszállóra ment, és dolgozott, hogy tudjon spórolni, én akkor ismertem meg őt, mikor már 1 éve a munkásszállón élt.

Mi sem éltünk jobb anyagi körülmények között, szimplán annyi előnyöm volt, hogy engem nem dobtak ki a szüleim. Az érettségi után munkába álltam énis, a szüleim felajánlották, hogy költözzön oda az akkor már vőlegényem, de ennyi volt a max amit tudtak segíteni nekünk. 2 évig szűkölködtünk anyáméknál egy fél szobában, mire össze tudtunk annyit spórolni, hogy önerőre tudtunk venni egy 3 szobás kis lakást Pest mellett. Azóta van már egy kislányunk, a hitelt még jó pár évig fizethetjük, de ez a miénk, és ha meg halunk, lesz valami amit tovább adhatunk a gyerekeinknek.

Örülj neki, hogy van hol laknod, mert a mentalitásoddal, ha a szüleid egyszer megunják, hogy a 2 felnőtt 30hoz közeli gyerekük, a nyakunkon élnek, ahelyett, hogy már unokáznának, biztos, hogy hajléktalan lennél.

Nem mondom, hogy hagyd ott az egyetemet, mert már egy csomó pénzt beleöltél, de folytasd levelezőn és menj el dolgozni. Én most kezdtem neki az egyetemnek egy 2 éves bölcsi gyerek, és munka mellett.

Így senkinek nem fogsz kelleni. Nem az a gond, hogy anyádéknál élsz, az a gond, hogy csak másokat hibáztatsz, büdös a munka, ellébecólsz azzall, hogy hol jársz egyetemre, hol nem, és egy szemernyire se vagy ambíciózus. Ha az én férjem ilyen lett volna, biztos, hogy nem költöztettem volna magunkhoz, hanem otthagytam volna a francba. De felnéztem rá, mert keményen melózott, a szar helyzete ellenére se sajnáltatta magát (a megismerkedésünk után 3 évvel az eljegyzésünkön tudtam meg tőle, hogy mi történt, miért élt 20 évesen munkásszállón), voltak tervei, vágyai, álmai, amikért küzdött, harcolt, és a belét is kidolgozta. (a főállása(hentes volt) mellett, még 4től este 8ig szórólapokat osztogatott, így ismertem meg)

Sziasztok.

Mindenki ki akar menni külföldre?

Jaj nem olvastam el minden választ, rengeteg jött... De azért az, hogy a nők csak túloznak, egy kissé sértő...

Nagyon frusztrált vagy.

Amúgy a szüleid oké, bevállaltak 2 gyereket akkor konkrétan a semmire. Nem az évszázad ötlete, de van fedél a fejük fölött, és végülis megélnek, vannak akik az összedölt házba szülnek 10. gyereket, és képzeld nem mindenki csak a segélyért, és nem mindig csak kissebségiek. De megértem, én se szeretnék gyereket vállalni addig, amíg nem álok betonbiztos lábakon.

Viszont eltelt 27 év, nem? 27 éves vagy, már nem tudsz változtatni a múlton, miért keseregsz miatta? Már teljesen felesleges, nem fognak tudni a szüleid azonnal visszamenőleg összerakni pénzt nektek, és ha szeretnél változtatni a mostani helyzeteden, akkor összekell szedned magad!

Csak magadra számíthatsz, felnőtt vagy. A szüleidtől megkapod a legnagyobb segítséget amit kaphatsz, a lakhatast.

Barátnőd sem lesz addig, amíg ilyen muja vagy... Ez egy lánynak sem csábító, mit gondolsz, a csajok arra buknak ha egy pasi állandóan rinyál? Mindig másokat hibaztat?

A ferjemmel a régi munkahelyünkön ismerkedtem meg. Otthon lakott akkor, segített az anyukájának anyagilag ahogy tudott, tulajdonképpen annyira összetartóak voltak, hogy minden hónapban összetették az összes keresetüket, így tudtak csak megélni. Nem egymást hibáztatták, ők egy család, segítenek egymásnak ahol tudnak. Igaz, anyósom is látástól vakulásig dolgozott, úgy, hogy egyébként nyugdíjas. Most akkor mondhattam volna azt, hogy úristen a faszi otthon lakik de gáz, nem kell nekem. De én inkább azt láttam, hogy családcentrikus, hogy ő igenis dolgozik, tisztességesen, előre akar lépni, kiakarják fizetni a hiteleket. Ez meg is történt, eltelt 6 év, most albérletben élünk, van egy kutyánk, én is tanulok és dolgozok, ő is. Szépen lassan összetettünk a kaucióra, képzeld, apránként. Tartott vagy félévig, mindketten szegények voltunk még úgy is, hogy rendesen dolgoztunk. Most már nem vagyunk szegények, telik mindenre de pl autót így is csak hitelből tudtunk venni. :) egy ideig úgy tűnt, nem haladunk, csak toporgunk... De haladtunk, csak lassan.

Egyszerűen határozd el magad, tűz ki egy nagy célt, és tégy meg mindent azért, hogy haladj. Válts munkahelyet, menj el munkásszállóra, gyüjtogesd a pénzt. Vegyél ki egy lakást, takaékoskodj, végezd el a sulit, keress a diplomáddal egy jól fizető állást. Aztán gyüjtogess egy saját lakásra, ismerkedj közben, élj. Ennyit tudok én most erre mondani.

És csaj vagyok ja, nekem biztos sokkal könnyebb volt mint neked. :D

Igazából megkell hagyni, annyiból könnyebb volt, hogy az én családom is nagyon összetartó, szerető család. Csak éppen mindenki szegény (volt). Kezdjem el hibáztatni édesanyámat amiért nem gyüjtögetett nekünk? Ha megtehette volna, a világ összes pénzét nekem adta volna. Olyan gyönyörű lelke van, hálás vagyok amiért ő van nekem, a legnehezebb időkben is mindig mellettem állt. Inkább békülj ki a szüleiddel, mert sajnos nem élnek ők sem örökké, és ha mindenki hátbaszúr, elhagy, ők akkor is ott lesznek neked...

És most addig otthon maradtok, amíg a szüleitek össze nem gyűjtenek nektek egy lakásra?

Amúgy ha már otthon laksz, ugye évek óta a teljes fizudat félreteszed?

"Én nem költözök össze senkivel mert introvertált személyiség vagyok és csak egyedül érzem magam jól"

Akkor tiszta szerencse, hogy most egyedül élsz.