Mit tehetek akkor, ha teljesen kíkészitenek lelkileg otthon?

Édesanyám tavaly nyár elején meghalt, még rá egy hónapra se jóformán, apám haza állított egy nővel. Nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy milyen, és hogy így jobb neki. Na már most nem is itt van a probléma.

Ősszel a nő hozzánk költözött és eleinte nem is volt semmi probléma. Viszont az elmúlt két hónapban elkezdte úgymond kimutatni a foga fehérjét és úgy érzem, hogy teljesen kikészít.

Én alapból nem vagyok egy könnyen barátkozos személy, gondjaim vannak a beileszkedéssel is így nehezemre esett már első pillanattol de türtem és probáltam hozzászokni az új helyzethez.

Szóval a problémám az, hogy nem elég hogy rettenetesen stresszes vagyok az iskolától, már lassan otthon se tudok kikapcsolodni, sokszor úgy érzem, mintha csak egy plusz személy lennék, és azt szeretnék, hogy eltünjek vagy nem tudom.

Rendszeresen takaritok, mosogatok, éppen főzni nem szoktam, mert nem vagyok valami jártas benne, és ha főzők is, meg se kostolják. Tanulni is tanulok rendesen, a legtöbb tantárgyból ötös vagyok, csak egy párból négyes, mégis folyton azt vágják a fejemhez, hogy én nem csinálok semmit se, meg nem tanulok, stb. Általában mind ketten 8-9 körül érnek haza este, így természetes, hogy ők nem láttják, hogy tanultam.

Attól viszont fejre tudok állni, amikor apám barátnője úgy állitja be, mintha ő csinált volna mindent, utánna engem meg szidnak a sárga földig, hogy lusta vagyok meg semmirekellő és elvárom, hogy kiszolgáljanak.

Szóval a tegnap hazajöttek én meg épp rajzoltam a gépen, mire apámnak a barátnője egyszer csak elkezdett velem ordibálni, hogy miattam fognak szakitani, meg hogy nem csinálok semmit, nem tanulok. Meg, hogy hogy merészelem felhivni apámat a munkahelyén (már akkor nem volt a munkahelyén, hanem a barátnőjének a szalonjába volt), hogy vigyan haza kenyeret. Mert azelőtt felhivtam, hogy ha kell neki akkor hozzon kenyeret. De egyből megkaptam, hogy lusta vagyok ahoz is hogy elmenjek az üzletbe (nem vagyok az, csak sose adnak pénzt, hogy eltudjak menni vásárolni), meg hogy annyira válogatós vagyok, hogy nem eszem meg a másnapos kenyeret. (ami megint nem én vagyok, hanem apám)

Miután 5 percig így szidott, megelégeltem és beakartam menni a szobámba mert már a sirás határán voltam. (nagyon érzékeny vagyok) Apám pedig hivott, hogy beszéljük meg normálisan a dolgott. Kimentem, de csak továbbra is üvöltözött a nő velem. Szószerint mindent a fejemhez vágott. Ezután már tényleg besokaltam és bezárkoztam a szobámba, utánna meg egész este sirtam.

Már lassan érzem, hogy ezt nem birom sokáig. Ma még jóformán egymáshoz se szoltunk apámhoz. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, és persze néha nekem sincs kedvem és erőm még iskola után a házimunkával foglalkozni, de azért mindig probáltam megcsinálni arra amit megkértek, ráadásul azon kivül ahogy már irtam mosogatok, és takarítok is. De nekik semmi se jó és ez kikészit. Ha bármit is csinálok csak kritizálnak benne és negativum kivül sose kapok semmit. Most már oda jutottunk, hogy már szabadidőmben se tehetem azt amit akarok, mert azért is csak orditoznak velem.

Gondolkoztam azon, hogy elköltözzek, de jelenleg ez megoldhatatlan, nem szeretném ott hagyni az iskolát, még van 2 évem, mellette meg nem tudnék olyan munkát vállalni, amiből fent tudnám tartani magam.

Mit tehetnék?

L/18