Elegem van a páromból, és a családjából is... Ti mit tennétek a helyedben?

A kisfiunknak idegrendszeri éretlensége van, kiscsoportos óvodás. Még nem szobatiszta, folyamatos fejlesztést kap. Le van maradva a fejlődésben, ami azt jelenti, hogy nehezebben veszi az akadályokat. Többször érte kellett mennem az oviba, vannak nehezebb napjaink, ő az, aki nem áll készen arra, hogy napi több, mint 8 órákat oviban legyen, nem én nem állok készen a munkára. Mindig dolgoztam, volt GYED-em is. Azóta nincs semmim, amióta úgy vagyok itthon, hogy azt elvileg nem indokolja már a gyerek, és rohadtul nem élvezem. De a gyerek apja azelőtt is jóval többet keresett nálam, de mindig beleadtam a közös nyaralásokba, fizettem én is, amit tudtam. Persze már akkor is sokszor volt, hogy ő ruhát, cipőt vett magának, én meg hordtam a régi ruháimat, mert nekem nem futotta újra. Gyereket ő akart, meg az ő családja elsősorban. Nem élünk együtt anyósékkal, de minden hétvégén ott kell náluk ülni családi ebéden. Illetve kellett, mert én már nem megyek, csak ő a kicsivel.

Aki engem okol, annak részben igaza van. Részben viszont a párom ugyanakkora szerencsétlen ebben a sztoriban, mint én, ha nem nagyobb. Ő ugyanis egyedül fog maradni, ha mi elmegyünk. Én azt is felajánlottam, hogy nevelje ő a kicsit, akkor én újra tudnék dolgozni, de maximum a kéthetes közös nevelést vállalná be. Nem azért nem dolgozók, mert nem akarok dolgozni. Viszont arról, hogy a kicsi "nehezebb eset", nem tehetek. Szépen fejlődik egyébként, mire iskolába megy, valószínűleg behozza a lemaradásait. Csak addigra én beleőrülök ebbe az egészbe. Még csak annyit, a párom visz egy üzletet, amiben mivel itthon vagyok, segítek, amit tudok. Nem éhezünk amiatt, hogy most nincs munkám, és nekem is vannak más bevételeim is, amit a legritkább esetben költök magamra. Iszonyú igazságtalannak érzem, hogy minden rajtam csattan, hogy még a kommentek szerint is teljesen igazságos, hogy a pasinak minden jár, mert ő keresi a pénzt, aki viszont a gyereknek van alárendelve, az egy "kitartott, lusta nő", és örüljön, ha enni kap. Bármikor cserélnék vele szerepet, BÁRMIKOR. Nem betont kever 12 órában.

Én is akartam a gyereket, de nem minden áron, pontosan a fent említett dolgok miatt. Viszont én most sem a gyereket bánom. A párom jó apa, az lesz akkor is, ha esetleg külön megyünk. Én abba fáradtam bele, hogy rengeteget teszek ezért a kapcsolatért a kezdetektől fogva, hogy működjön, mert szeretem a páromat, és jó embernek tartom. Rengeteg kompromisszumra hajlandó volt már, de borzasztóan egós. És rendszeres időközönként jön valaki, aki elmagyarázza neki, hogy neki mindenhez joga van. Egyébként ő most sem akar szakítani. Én sem, de nem bírom már ezt így, pláne, hogy anyós is kimutatta a foga fehérjét. A páromnak tolerálok dolgokat, de neki nem vagyok hajlandó, főleg mert nagyrészt neki köszönhetem, hogy sokszor ennyire nehéz a fiával.

A házasságról: senkinek nem mondanék igent. Nem a papír miatt, hanem mert nem esküszöm olyasmire, amiben nem lehetek biztos. Pláne nem hiszek az "engedelmeskedsz-e..." kezdetű mondatban, hogy én ezt bárkinek megígérjem. A szerelemben, a szeretetben, a kommunikációban hiszek, és az egyenjogúságban. Ha a házasság garancia lenne bármire, nem végződne minden második válással.