Elegem van a páromból, és a családjából is... Ti mit tennétek a helyedben?

89-nek:

Ami a házasság dolgot illeti, ez kettőnk között a gyerekem apjával sosem volt probléma. Amikor elmondtam neki, mit mondott az anyja (nem vagyok feleség, tehát jogaim sincsenek) kb pont ugyanúgy háborodott fel, és ugyanazokat mondta, mint én a telefonba az anyjának. Amikor az ismerőseink X év együttélés után összeházasodtak, majd egy éven belül elváltak, szintén ugyanúgy vélekedtünk a dologról. ("Ezért érdemes volt...") Tehát ha a szülei konzervatívok is, ő nem az. Az én anyám is konzervatív, ez még egy ilyen generáció, a saját generációmnak viszont már teljesen normális és elfogadott, hogy nem házasodik meg, mégis évtizedeket él együtt a párjával, békében. Szóval félig lehet max igazad, viszont abban lehet valami, hogy ez őket zavarja, nekünk meg fel se tűnt, hiszen mi nem így gondolkodunk.

A "felcsinálással" kapcsolatban: se a párom, se a szülei nem fiatalok már. Igazából ők is tudták, hogy ha nekünk nem lesz gyerekünk, akkor nagy valószínűség szerint ugrik a vágyott unoka. Egy életre. És attól még, hogy ez elsősorban nekik volt fontos, bennem sem volt ellenérzés, ha lett volna, akkor biztosan nem szülök. Az biztos, hogy ha nem így tőrténnek a dolgok, magam miatt nem akartam volna gyereket, de így nem volt bennem sem kérdés. Első perctől szeretettel vártam a fiamat. Tehát pontosan azért írtam le, hogy ők akarták elsősorban a gyereket, hogy egyértelmű legyen, hogy nem én akartam gyerekkel megfogni a páromat, nem az én ötletem volt.

Ezt a "sérült gyerek" dolgot még nem is értem. Én a szakmámból adódóan láttam valóban sérült gyerekeket, az én kisfiam nem ilyen. Vagy ha ő sérült, akkor minden ADHD-s, beszédfogyatékos,funkcionális analfabéta, indulatkezelési problémás, stb gyerek és felnőtt is az, nagyjából a társadalmunk kétharmada. Igen, a kicsi problémáiból adódóan nehezebb helyzetben vagyok. Azonban mellette ő egy igazán szeretnivaló, okos (a logikai feladatokban pl mindig kiválóan teljesít), vicces, empatikus kisfiú, az én anyámnak pl ki nem mondva is a kedvenc unokája, pedig neki több is van. Szóval azt gondolom, hogy ha ezen a téren kiderül, hogy igazad van, és tényleg zavarja őket, hogy az unokájuk "nem tökéletes" (de az), onnantól pokolian meg fogom nehezíteni, hogy találkozzanak vele, mert akkor nem érdemlik meg őt. És még valami: biztosan nem fogom "beáldozni" a fiamat. Amikor azt mondom, hogy ráhagyom az apjára, hogy nevelje ő, egyrészt magam is tudom, hogy nem fogja bevállalni, másrészt viszont bízom benne apaként. Ha akarná, meg tudná csinálni, el tudja látni a fiát. És ő is mindennél jobban szereti. Tehát pont, hogy ezzel veszem ki a gyereket a csatatérről, hogy nem csinálok belőle fegyvert, nem zsarolom vele az apját. Ha szétmegyünk, ő akkor is az apja marad, teljes jogú szülő, mint én. A nagyszülőkkel kapcsolatban más a helyzet. Az ő jogaik pont addig tartanak, ameddig a gyerek érdeke, hogy tartsanak.