Gyakran látom ateisták részéről, azt a prevalens, keresztény vallással szembeni érvet, mely szerint Isten direkt rendezte úgy a dolgokat, hogy az ember bűnbe essen. A következő érvelésemmel, ennek ellenkezőjét sikerült megmagyaráznom?

"Azt nem akarod megérteni, hogy a keresztény dogma alaptézise a túlvilági élet."

A legkorábbi keresztény apologéták, pl. Szt. Jusztinusz elvetette a lélek halhatatlanságának pogány felfogását, nehogy összekeveredjen a keresztény felfogás a pogány felfogással.

A lélek romolhatatlansága a kereszténységben nem öncélú tanítás, hanem amiatt van, hogy a feltámasztandó személyek identitásában folyamatosság legyen és ne törés. Aquinói Szt. Tamás szerint ez nem egy természetes állapota a léleknek, ha nem vagyunk az üdvösség állapotában.

Ezért nem akartam belemenni az eszkatológiába. És próbáltam elkerülni, de kénytelen vagyok bibliai idézetet hozni, ha már a krisztusi tanítás alapállításai a vita tárgya:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.”

Krisztus működésének a lényege, hogy általa megmenekül a világ. Nem egy maroknyi kiválasztott, vagy testetlen szellemlények, hanem a VILÁG menekül meg. Isten nem pusztítja el a világot, mint valami elhibázott kísérlet, hanem megmenti és megtartja azt az örökkévalóságnak. A kereszténység nem azt tanítja, hogy az igazak haláluk után szárnyakat kapnak, és az örökkévalóságig csücsülnek a menny felhőin. Ez egy ábrázolása a transzcendens létnek, de nem maga a transzcendencia.

Létezik, csak nem azt jelenti, amit feltételezel róla. A mennyország nem egy párhuzamos valóság, ami a világ "mellett" vagy "felett" létezik.

Analógiában olyasmi, mint amikor euklideszi térről beszélünk. Annak sincs olyan értelemben vett valóságossága, ahogyan a valóságot a nominalisták értették, hanem tulajdonképpen szellemi tér szellemi struktúrákkal (geometriai formák, számok), ami valamiképp a mi realitásunkat írja le. A valóságban sosem fogod megtalálni mondjuk magát a háromszöget, csak dolgokat, amik jobban vagy kevésbé megtestesítik azt a szellemi létezőt, amit háromszögnek nevezünk. A valóságban csak háromszög alakú dolgok aktualizálódnak, nem maga az euklideszi értelemben vett háromszög. Persze könnyű az euklideszi teret valamiféle absztrakt tökéletességek világának felfogni, pedig tulajdonképpen pont a redukáltsága miatt kevesebb, mint a valóság, és emiatt éppen, hogy korlátozott az érvénye.

A mennyország is valami ilyesmi, egy kép, amit azért használunk, hogy tudjunk beszélni az örök érvényű igazságokról, valamiképpen viszonyulni tudjunk hozzá, be tudjuk fogadni. De nem maga a transzcendens létezés, hanem annak egy, az ember számára megnyilvánuló képe.

Dante Isteni Szinjátékának Paradicsom szakaszában, ahol költő a mennyekben jár, így fogalmaz:

„Kételyt kelt benned az is nemkülönben,

a lélek csillagába visszatér-e?

(amint Pláton volt ílyen értelemben).

E kérdéseknek szúr feléd a tőre

és akaratodat sebezve támad;

s az epésebbet veszem most előre.

A szeráfok legboldogabbikának,

Mózesnek, Sámuelnek, s Jánosokból

amelyiket veszed, se Máriának

nem jut külömb az égi trónusokból,

se több vagy kurtább évnyi lét azoknál,

aki pár lelket most láttál a sokból.

De mind az első kör diszére szolgál

és életük külömbözően édes,

amint az Örök Ihlet reájok száll.

Itt mutatkoztak, nem minthogyha ép ez

lenne a nékik rendelt hely; de jelnek,

hogy szerényebb üdv köti őket éghez.

Igy kell beszélni emberi kebelnek,

mely csak jelekből s érzésekből érzi,

ami méltó tant majd elméje nyerhet.

Azért az Irás is leszállva tér ki

értelmetekhez, ha kezet, ha lábot

tulajdonít az Úrnak, - s máshogy érti.

A Szentegyház is így rajzolja Gábort

emberi arccal, és Mihályt, s ki által

a bús vakságból Tóbiás kilábolt.

Nem fedi hát, mit itt időzve lát-hall

a lélek, a Timaeus-féle érvet:

ki csak, amit mond, annyit ért szavával

mondván, hogy csillagukba visszatérnek

a lelkek, honnan a Természet őket

formának küldte testbe, mikor éltek.”

Dante tulajdonképp érzékelte azt a fajta felmerülő szakadást a korszellemben, amiből támadó kételyt itt megfogalmazol, és erre válaszol. Dante a harmadik részben a mennyeket járja be Beatricével, a bolygók és csillagok között nézik a lelkeket, és Dantéban azt támaszt kételyt, hogy platóni tan szerint a lelkek csillagokban születnek és oda térnek vissza, és hogy most akkor neki volt mégis igaza, nem a keresztényeknek a mennyekkel. Erre válaszol Beatrice, hogy ezek mind csak megfogalmazásai valami olyannak, amit ész nem ér fel, mert az ész az érzetek alapján építi fel a valóságát. Ezért ezeket a dolgokat is az érzetek nyelvén fogalmazzák meg, és elkülönülőnek tűnik az, ami valójában egység. Mihály arkangyalnak arcot adunk, hogy valahogy tudjunk hozzá viszonyulni.

A transzcendenciát az égbolttal (mennyekkel) azonosítjuk, mert az levegőég tulajdonságai hasonlítanak hozzá (nem látod magát, de látod, ahogy mozgat dolgokat; fény árad belőle; rendezett, mintázatai állandóak, változatlanok; közelebb mész hozzá, beláthatod a földet, addig rejtett dolgok nyilvánulnak meg előtted).

De ettől ez még nem maga a transzcendens valóság, Jézus nem a sztratoszférába vagy a Holdra ment fel, és még ha azt is gondolod, hogy akkor az egy párhuzamos dimenzió, az éppen olyan mankó, mint az égbolt, csak modernebb nyelven megfogalmazva. Ha neurológusok vagy kognitív tudományos szakemberek írták volna a kinyilatkoztatást, akkor nem mennyországnak neveznénk, hanem mondjuk mintázatvalóságnak.

A mennyország tehát létezik, de nem a létezéstől elkülönülten, hanem inkább rejtve. Nem azért nem látjuk, mert máshol van, hanem mert nem ismerjük fel (lásd korábbi gondolatomat a szemlélet átformálásáról).

Hagyd a háromszöget, meg Dante színművét, ezek világi dolgok.

A kérdés világos, van e Mennyország, vagy nincs?

Aztán ha van, kifejtheted milyennek képzeled és mi alapján, vagyis lesznek e benne üdvözült lelkek, vagy nem lesznek?

"Most akkor van, vagy nincs Mennyországi üdvözülés az örökkévalóságig?"

"A keresztény tanításban a mennyország a végleges üdvösség kifejezése, ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek. Tehát a fogalomnak megvan a krisztológiai értelme. Nem valami történésen kívüli hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt önmagának és a mi számunkra."

[link]

79

Oké!

a kérdés az, hogy a végítélet után folytatódik e a földi élet, vagy a lelkek kotornak a Mennyországba?