Teremtés vagy evolúció?

MOST NÉZZÜK MEG MIT TANÍT ISTENRŐL AZ ÚJSZÖVETSÉG? 

A háromnak megfelelő görög szó a treisz. Ez a szó a teljes görög újszövetségi konkordancia, az ún. Komputer-konkordancia szerint a görög szövegben 67 helyen szerepel (vö. *Computer Konkordanz zum Novum Testamentum graece, Berlin, 1987. 1803. oldal.), de egyszer sincs kapcsolatba hozva Istennel.

Hanem pl. egy kis helységgel, amely postai megállóként és kis szálláshelyként volt ismert Rómától kb. 50 km-re délkeletre a Via Appia úton, s amelynek neve: Tres Tabernae (három fogadó). Idáig mentek a római keresztények a fogolyként Rómába vitt Pál apostol elé, hogy üdvözölhessék.

A harmadiknak megfelelő görög szó a tritosz, 56-szor szerepel az újszövetségi szövegekben (vö. *1807. old.), de egyszer sincs kapcsolatba hozva Istennel. Hanem pl. Péter azt mondja Jézusról: „Isten harmadnapon feltámasztotta„ (Csel 10:40, MBT. ford.). Tehát nem Istennel hozza összefüggésbe a hármas számot, hanem a napok számával.

Hogy lehet az, hogy miközben se a három, se a harmadik szó sehol nincs kapcsolatba hozva Istennel, ennek ellenére a háromság-hitűek a hármas számot mindig kapcsolatba hozzák Istennel!?

Tudott-e háromig számolni Jézus Krisztus?

Jézus Krisztus sokszor használt számokat a prédikációi során. Nézzünk pár idevonatkozó kijelentést, ami világosan rámutat arra, hogy tudott háromig számolni, és meg tudta különböztetni az egyet a háromtól:

„Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot.” (Máté 18:16)

„Aztán így folytatta: „Mondjuk, hogy valamelyiteknek van egy barátja, és az éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret”. (Luk 11:5)

„Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” (Máté 19:6)

Figyeljük Jézus mit mond: többé nem kettő, hanem csak egy. Tehát tisztában volt vele, hogy mit jelent a kettes szám, azután azt mondja, hogy a kettő egy testnek számít. (Ahogyan egy test a Krisztus teste is, sok tagja ellenére. - vö. 1Kor 12:12-27) Azután megemlítette, hogy ezt Isten kötötte egybe.

Érdekes, hogy az Istent egyes számban mondja. Ha az Isten három különálló, valóságos Istenből áll, akkor ezt miért hallgatta el? Ha ismeri az egyes számot, ismeri a kettes számot, a hármas számot miért nem ismeri? Vagy ha ismeri, akkor miért nem mondja, hogy Isten is három tagja ellenére egynek számít?

A háromságban hívők vallják, hogy az egy Isten az tulajdonképpen három-egy Isten. Jézus meg elhallgatta, hogy három-egy az Isten. Miért hallgatta el? Talán hogy utólag kelljen kikövetkeztetni? Vagy inkább teljesen téves ez a három-egy Istenről szóló utólagos, apokrif, nem ihletett szentháromság-féle filozófia? Inkább ez utóbbi!

Jézus más alkalomkor is kifejthette volna, hogy az egy Isten, az nem egy, hanem három. Mondhatta volna: - „A teljes Szentírás tanúbizonysága szerint az Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek egyek, és mindhárman egyugyanazon Isten (Szentháromság).” Vajon megtette? Olvassuk el ezeket a kijelentéseket:

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. (Máté 28:19, MBT. ford.; vö. Ján 15:26) Itt azonban egy szó sincs arról, hogy az Atya-Fiú-Szentlélek egyetlen Istent alkot, hanem csak a túlburjánzó fantázia ragadtatja magát arra, hogy emögött a szöveg mögött egy 'három-egy Istent' lásson meg.

A háromság-hitűek szerint Jézus itt néven nevezi a három isteni személyt. Mindhárom személynek 'neve' van, ami a Biblia fogalomvilágában egyértelműen azt jelenti, hogy különálló, valóságos személyekről, személyiségekről van szó.

Azonban egyáltalán nem azt olvassuk, hogy az Atya nevében, a Fiú nevében és a Szentléleknek a nevében, hanem „az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”, tehát nincs szétbontva három külön névre, de különösen nincs három külön személyre, hiszen az „arc, személy” (görögül: proszópon, vö. Kiss Jenő: görög-magyar újszövetségi szótár, 145. old.) szót Jézus itt meg sem említi, mint pl. az ő személyével kapcsolatban Pál apostol. (vö. 2Kor 2:10, Káldi ford.)

A Máté 28:19 beszél az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről, de nem minősíti őket, nem mondja, hogy mindhárom Isten, vagy csak egy. Azt mondja, kereszteljétek meg őket az ...-nek a nevében. Kész. Semmi többet.

Tehát az Atya, Fiú és szellem együttes említése egyáltalán nem azt fejezi ki, hogy ez a három egy Istent alkotna. Mert ha az egy Isten nem egy (Márk 12:32), hanem 3, akkor az egy Krisztus sem egy (Róma 5:17), hanem 3, és az egy szellem sem egy (Eféz 4:4), hanem 3. De ilyen alapon mindent ki lehet forgatni, csak kérdés, megéri-e bárkinek is, hogy kiforgassa Isten Szavát? (vö. 2Pét 3:16; 2Thes 2:10,12)

[Egyébként a proszópon szó SEHOL NINCS MEGEMLÍTVE a szent szellemmel kapcsolatban (ami egyértelmű bizonyíték a személye ellen!), mint pl. az Atyával kapcsolatban. (vö. Máté 18:10; Zsid 9:24) A Jelenések 6:16-17-ben világosan látható, hogy az Atya és a Fiú mellett NINCS OTT A SZENT SZELLEM, holott ha ő is személy lenne, akkor ott kellene lennie:

„Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónuson ülő arca elől, és a Bárány haragja elől, mert eljött az ő haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?” (MBT. ford.)

Nincsenek hát hárman a mennyben, hisz a megmentést a trónon ülőnek köszönhetjük és a Báránynak! (vö. Jel 7:10)]

Na és hogyan lett Isten a szent szellemből? Leginkább a Csel 5:3-4-ből következtették ki. Anániás megcsalta a szent szellemet, ezáltal Istent csalta meg, tehát a szent szellem nem más, mint Isten.

Ezen analógia szerint ha valaki megcsalja a római császár adószedőjét, akkor nyilván a császárt csalja meg, mert hogy az adószedő a római császár! Vagy mégsem? Hiszen ahogy nem az adószedő a császár, úgy nem a szent szellem az Isten, hanem csak annak képviselője. Lásd:

„Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Luk 10:16)

Vagyis Jézus nem volt azonos a küldővel, mintha őbenne egyszerre vetették volna el az emberit is és az istenit is. [vö. „Aki tehát az ilyen dolgokat megveti, nem az embert veti meg, hanem az Istent, aki kiárasztotta ránk a Szentlelket.” (1Thes 4:8)]

Itt az isteni parancsolat megvetése jelenti az Istent magát, de a kettő mégsem azonos. Ugyanígy nem azonos a szent szellem Istennel (Akit Anániás megvetett a szent szellem megvetése által), hanem Őt képviseli.

A Biblia tanításának a félremagyarázásával állunk tehát szemben, amely azt tanítja, hogy „Szellem az Isten” (Ján 4:24, Csia ford.), - de azt nem tanítja, hogy 'a szellem Isten'. 

Jézus továbbá ezeket mondta:

„Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Márk 10:18)

„Egy írástudó is hallgatta a vitát. Amikor látta, milyen találóan megfelelt nekik, megkérdezte tőle: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr (YHVH), a mi Istenünk az egyetlen Úr (YHVH).” (Márk 12:28-29)

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.” (Ján 6:27, MBT. ford.)

„Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Ján 17:3)

„Jézus így szólt hozzájuk: »Ha Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem.” (Ján 8:42; vö. 16:27-28, Káldi Neovulgáta ford;)

„Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higyjetek abban, a kit ő küldött … Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem.” (Ján 6:29; 14:1, Károli ford.; vö. Csel 20:21; Fil 1:29; 1Ján 5:13)

Azt mondja a háromság-hívő érvelés: Hinni a Szentírás szerint csak I S T E N B E N  szabad! Sehol nincs az Igében, hogy Mózesben, Dávidban, vagy Mihály Arkangyalban hittek volna az igaz imádók! Azonban Jézus maga mondja, hogy higgyünk abban, akit Isten küldött, vagyis benne.

Láthatjuk, olvashatjuk, hogy Jézus egy Istennek nevezte Izráel Istenét, Akiről azt mondta, hogy Ő küldte őt. (vö. Ján 3:34) Ha pedig azt az Istent, Aki Jézust küldte, Jézus egyedül igaz Istennek nevezte (vö. Ján 17:3), akkor abból három nem lehet, mert akkor már nem egyetlen egyedül igaz Istenről beszélünk, hanem három egyedül igaz Istenről.

Ha viszont mind a három valóságos Isten külön-külön is létezik, tehát önmagukban, mint különálló lények, akkor mind a háromnak igaz Istennek is kell lenne, ha semmi különbség nincs köztük. Ez esetben meg nem lehet egyetlen egyedül igaz Istenről beszélni, hanem három igaz Istenről, akik közül nem lehet csak egy egyedül igaz Isten, hiszen egyformák mindenben.

Vagy tehát Jézus nem jól mondta, hogy az Atya az egyedül igaz Isten, vagy pedig a háromság-filozófia nem a valóságot mondja, amikor azt állítja, hogy van három különálló valóságos és teljesen egyforma Isten, akik közül azért mégis csak egy egyedül igaz Isten van, az Atya.

Ha tehát az jelenti az örök életet, hogy megismerjük az EGYEDÜL IGAZ ISTENT (és nem az egyedül igaz 'szentháromság-Istent'), akkor a Szentháromság-Isten dogmája nem más, mint egy Isten ismerete ellen emelt erődítmény. Ez esetben pedig érvényes Pál apostol ihletett kijelentése:

„Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására.

Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10:3-5, MBT. ford.)

De gondoljuk át még egyszer: Jézus szerint őt Isten küldte. (vö. Ján 8:42) Ha Jézusban Isten jött el, és mégis Ő küldte, akkor saját magát küldte. De ha nem magát küldte, viszont benne Isten jött el, akkor Istent ki küldte? Nyilván egy másik Isten. És mivel nincs másik Isten, ezért nyilván saját magát küldte el – ez a mai keresztény egyházak fennkölt tanítása Istenről. (Néhány eretneknek tartott egyházat kivéve.)

A háromság-hitűek felhozzák érvnek, hogy az "Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!" (5Móz 6:4, Károli ford.) szövegében nem a jachid héber szó szerepel, ami kizárólagos, numerikus (számszerű) értelemben vett egyet jelent, hanem az echad szó, aminél az "egyedülálló, egyedi" jelentésen van a hangsúly.

Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy Jézus az „egyedül” (görögül: monosz) szón szó szerint egyedülit értett, és nem egy burkolt többes számot. Vö.

„Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak (monosz) neki szolgálj!”(Mát 4:10)

„Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül (monosz) Istentől van, nem keresitek?” (Ján 5:44, Neovulgáta ford.)

Ugyanez a monosz szó található pl. a János 17:3; Róma 16:27; 1Tim 1:17; Júd 25; Jel 15:4-ben is. De hogy ez a szó valóban csak egyvalakit jelent, más igehelyek is nyilvánvalóan bizonyítják. Vö.

„Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül (monosz).” (Ján 6:15, vö. Márk 6:47; 2Tim 4:11, Káldi Neovulgáta ford.; Zsid 9,7; 2Ján 1)

Sehogy sem stimmel tehát a háromság-filozófia, különösen hogy eddig még egyetlen bibliai ihletett személytől nem olvastuk, hogy azt írta volna Istenről, hogy Ő egy Isten létére három Istenből, vagy három valóságos isteni személyből állna.

Tudott-e háromig számolni Pál apostol?

Pál írja az 1Kor 13:13-ban:

„Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”

Az 1Kor 6:16-ban pedig ezt írta:

„Isten mentsen! Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: egy testté lesznek.”

Az Ezézus 4:4-ben meg ezt:

„Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól.”

Ezek szerint ismerte az egyes számot, a kettes számot és a hármas számot is. És amikor használta ezeket a számokat, akkor nem keverte össze őket. Amikor egyre gondolt, akkor nem írt le hármat, és amikor hármat írt le, akkor nem gondolt egyre.

Különösen fontos ezt tudnunk akkor, amikor az Istenről írt számunkra ihletés alatt, hogy az kicsoda. Például ezeket a kijelentéseket olvashatjuk tőle:

„Ami tehát a bálványáldozatok fogyasztását illeti, tudjuk, hogy bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van.” (1Kor 8:4)

„...nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk, egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.” (1Kor 8:6)

„Egynek azonban nem kell közvetítő, az Isten pedig egy.” (Gal 3:20)

„Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Eféz 4:6)

„Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus,” (1Tim 2:5).

„Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” (Zsid 11:6)

Láthatjuk, hogy Pál apostol következetesen azt írta, hogy egy Isten van. Márpedig ha ismerte a hármas számot, amit használt is adott esetben, felmerül a kérdés, hogy Istennel kapcsolatban miért nem használta? Miért nem írta, hogy egy az Isten, de három személyben?!

Vagy miért nem írta, hogy egy az Isten, de három valóságos Isten rejtőzik el benne?! Miért nem írta, hogy aki eléje járul, annak hinnie kell abban, hogy Ő három személyben van?! Lehet hogy ihletettsége ellenére ő sem tudta? Hát akkor a nem ihletett háromság-hitűek honnan tudják?

Nem lehetséges, hogy összetévesztik a „mindeneknek felette (έπι πάντων)” lévő (Efézus 4:6, Károli ford.), tehát a „mindeneknek felette (έπι πάντων) örökké áldandó Isten”-t (Róma 9:5, Károli ford.) – Jézus Krisztussal?! Mert hogy a mindenek felette (έπι πάντων) lévő Isten (lásd ismét: Efézus 4:6) biztosan nem Jézus Krisztusra vonatkozik! Lásd a következő fordításokat:

„S akik közül való gyarló teste szerint a Krisztus is. Isten, a mindenség Ura legyen áldott mindörökké. Ámen.” (Dr. Masznyik Endre); „és akik közül való Krisztus hústest szerint – legyen áldott érte a mindenek felett (έπι πάντων) való Isten az eonokon át! Ámen.” (Konkordáns ford.); „és közülük származott, természetes leszármazás szerint a Messiás. Legyen Isten, aki legfőbb minden felett (έπι πάντων), áldott örökké! Ámen.” (The New English Bible, 1972.)

Pál pedig nem hogy nem tévesztette össze Istent Krisztussal, hanem éppen ellenkezőleg, megkülönböztette őket egymástól. Lásd:

„Zsidóknak és görögöknek egyaránt hirdettem, hogy térjenek meg az Istenhez, és higgyenek Urunkban, Jézusban.” (Csel 20:21) Láthatjuk, hogy nincs azonosítva Krisztus az Istennel, hanem más Isten és megint más Jézus!

„Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.” (Róma 2:16) Hasonlóképpen.

„Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 5:12) Ugyanez itt is látható.

„Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?” (Róma 8:34) Nyilvánvaló a megkülönböztetés.

„Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” (Róma 10:9, MBT. ford.) Láthatjuk, nem csak hogy különválasztja Jézust és Istent, hanem még azt is mondja, hogy Úrnak kell vallanunk Jézust, és egyáltalán nem azt mondja, hogy Istennek kell vallanunk!

„Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcseségül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul”. (1Kor 1:30, Károli ford.) Miért mondja, hogy Istentől, ha Jézus az Isten?

„Mi nem tartozunk azok közé, akik Isten tanításával nyerészkednek, hanem őszintén, mintegy az Istenből beszélünk, az Isten színe előtt Krisztusban.” (2Kor 2:17; vö. 2Kor 1:12; 12:19; 1Pét 4:11) Vagyis: - tiszta indítékból, mint(egy) Istenből, Isten előtt Krisztusban (élve – Dr. Masznyik ford.) szólunk. - Itt sem keveri össze Istent a Krisztussal!

„Ez a bizalmunk Isten iránt Krisztusból ered.” (2Kor 3:4) Itt ugyanez.

„Megint azt hihetitek, hogy mentegetőzünk előttetek, pedig Isten színe előtt Krisztusban beszélünk, mégpedig mindent a ti épülésetekre, szeretteim.” (2Kor 12:19) Még véletlenül sem azt mondja, hogy Krisztus színe előtt Istenben beszélünk. De főként nem azonosítja a kettőt! (vö. 2Kor 2:17)

„Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2kor 13:13)

Attól, hogy külön szól Jézusról, Istenről és a szellemről, ezek miért alkotnának egyetlen Istent? Sőt, pont ellenkezőleg! Nem szólna külön Jézusról meg Istenről, ha ők ketten (vagy akár hárman) egyetlen Istent alkotnának. Ha viszont egyetlen Istent alkotnak, akkor miért beszél a másik kettőtől elkülönülten Isten szeretetéről? Nyilván mert Isten alatt nem érti sem Jézust, sem a szent szellemet!

„Isten, a mi Atyánk és Urunk, Jézus (Krisztus) vezesse hozzátok utunkat!” (1Thes 3:11) Teljesen nyilvánvaló az Isten és a Krisztus különválasztása!

„...hogy megdicsőüljön a mi Urunk Jézus Krisztus neve bennetek, és ti is őáltala a mi Istenünk és az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.” (2Thes 1:12) Az Isten, a mi Istenünk itt is meg van különböztetve az Úr Jézustól!

„Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében,” (1Tim 6:13). Nem mondaná egymás után kétszer, hogy „nevében”, ha ugyanaz lenne a kettő!

„Adja meg neki az Úr (Jézus), hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél.” (2Tim 1:18) Kinek nem világos, hogy másvalakit értett Pál az Úr Jézuson és másvalakit az Istenen?!

„Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra,” (2Tim 4:1). Nem azt mondja, hogy Istenre a Krisztus Jézusra, hanem „és” Krisztus Jézusra, vagyis különbséget tesz!

Az 1Kor 4:4-6, és Efézus 4:4-5-ben pedig beszél a szellemről, az Úrról és az Istenről, de mégsem nevezi 'szentháromságnak' őket.Vagy nézzük Jakabot, aki azt írta, hogy közeledjünk az Istenhez, de azt nem írta, hogy közeledjünk a 'szentháromság-Istenhez'. (vö. Jak 4:8)

Tudott-e háromig számolni Jakab?

Tudott. Azt írja:

„Illés hozzánk hasonlóan esendő ember volt, de esedezve imádkozott, hogy ne essék az eső, s nem is esett a földön három évig és hat hónapig.” (Jakab 5:17)

Ezek után nyilván leírja, ha három-egy az Isten, vagy valami ilyesmi. De nem. Egészen mást írt:

„Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek.” (Jak 2:19)

Ehhez képest a háromság-hítűek még csak nem is azt hiszik, mint a gonosz szellemek. Pedig ha Istenről mást mondanak és tanítanak, mint amit a Szentírás közöl, akkor azt rosszul teszik. Az Isten ugyanis nem szívesen veszi, ha Róla valótlanságot állítanak. Ezt pedig onnan tudjuk, amit a Jóbnál mondott:

„Fölgerjedt haragom ellened és barátod ellen, mert nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én szolgám.” (Jób 42:8)

És vajon Jób mit tanácsolt az imádsággal kapcsolatban?

„Vesd a porba a nemes érczet, és a patakok kavicsába az ofiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te nemes érczed és a te ragyogó ezüstöd. Bizony akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, és a te arczodat Istenhez emeled.

Hozzá könyörögsz és meghallgat téged, és lefizeted fogadásaidat.” (Jób 22:24-27, Károli ford.)

Ezzel ellentétben a háromság-hívők a „Hozzá” könyörgést felcserélték a 'Hozzájuk' könyörgésre, amit sem Jakab, sem senki más nem ismer. (vö. Jak 1:5; 5:4) Most akkor –

„Egy a törvényhozó és a bíró, aki megmenthet vagy elveszíthet. Ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött? ” (Jak 4:12) – vagy nem egy a törvényhozó, Aki megmenthet vagy elveszíthet?! (vö. Nehém 9:13; Zsid 12:23; Ézsa 33:22; Mát 10:28; Róm 2:1; 14:4)

Ki vagy te, hogy ítélkezel, - hogy Ő nem egy törvényhozó, hanem 'három-egy'!? (vö. 2Móz 16:28, 1Kir 9:6; Zsolt 119:29; Ézsa 51:4)

„Magad hirdetted ki törvényedet, hogy tartsuk meg hűségesen.” (Zsolt 119:4) Vagyis Isten egyedüli akaratából és parancsolatából van minden! (vö. Jel 4:11)

Tudott-e háromig számolni János apostol?

János apostol írja a róla elnevezett evangéliumban:

„Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve.” (Ján 1:6)

Miért nem azt mondja, föllépett egy ember, az Isten küldte, aki három?! Nem tudott háromig számolni? Vagy a háromság-hívők nem tudnak egyig számolni? János apostol meg tudta különböztetni az egyet a háromtól, amire példa a következő szöveg is:

„Úgy hallottam, mintha a négy élőlény közt szózat hallatszott volna: „Egy mérő búza egy dénár, három mérő árpa egy dénár. De az olajat és a bort ne bántsd!” (Jel 6:6)

Mégis amikor János Istenről szólt, akkor Jézus szavait tolmácsolva egynek nevezte az Istent, és nem háromnak!

„Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Ján 5:44)

Máskor meg teljesen megkülönböztette Istent Jézustól:

„Nagy szóval kiáltották és mondták: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!” (Jel 7:10)

„Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele.” (Jel 20:6) Az Istennek és Krisztusnak kifejezés itt is egyértelműen különbséget tesz Isten és Krisztus között!

„És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt.” (Jel 22:1) Isten és a Bárány Jézus Krisztus itt is külön van megemlítve.

János azt is írja az 1Ján 5:7-8-ban: „Tehát hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.”

Ennek a hármas formulának azonban Isten állítólagos szentháromságához nincsen semmi köze. Ugyanis arról van szó, hogy a Jézus vízbe merülésekor rászálló szent szellem, és az ő véres áldozata együttesen, egybehangzóan tesznek bizonyságot arról, hogy Isten a Jézusban adott örök életet nekünk. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. (vö. 1Ján 5:12)

Viszont nem azt jelenti, hogy a Lélek (görögben szellem), a víz és a vér az egy és ugyanazt jelenti, és szó szerint a három egy, és semmi különbség nincs köztük. (Mint ahogy a háromság-hitűek szerint az Atya és a Fiú és a Szentlélek az egy és ugyanazt az egyetlen Istent jelenti, akik között semmi különbség nincsen, hiszen mindhárman egyidejűleg léteznek, egyenlőek és örökkévalóak.)

A három egybehangzó tanúságtételre pedig azért van szükség, mert a Biblia azt tanítja:

„Egy tanú ne lépjen föl senki ellen, bármi bűne vagy vétsége van is. Akármilyen bűnről van szó, csak két vagy három tanú vallomása alapján szabad ítélni.” (5Móz 19:15)

„Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot.” (Máté 18:15-16)

„Ezúttal harmadszor megyek el hozzátok. „Két vagy három tanú vallomása döntsön minden ügyben.” (2Kor 13:1)

Nem véletlenül fordítja az Egyszerű fordítás így a szöveget: „Ez a három, aki bizonyítja az igazságot: a Szent Szellem, a víz és a vér. Ez a három ugyanazt mondja.” (1Ján 5:7, "Felhasználva az Újszövetség - Egyszerű fordítás. Copyright © 2003 World Bible Translation Center, Inc., engedélyével.”)

Hozzá kell tenni, hogy az 1Ján 5:7 verse: „Mert hárman vannak, kik bizonyságot tesznek mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek; és e három egy.” (Káldi ford.) - utólagos betoldás. Lásd a katolikus fordítás idevonatkozó lábjegyzetét:

[„A 7. és 8. versek közé vannak a latin fordításban beszúrva a Szentháromságra vonatkozó szavak: „a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön.” Ez egyetlenegy görög szövegben sincs meg, sőt még a Szent Jeromos-féle fordítás régebbi példányaiból is hiányzik.”]

Márpedig a szentháromságra vonatkozó szavak nem csak a János levelének ebből a részéből hiányoznak, hanem az egész Szentírásból hiányoznak. És nyilván nem véletlenül. Ugyanis ez a tanítás egy Istenről utólag kreált filozófia.

Köszönöm az olvasnivalót. Ha megengeded én is ajánlok neked egy oldalt. Nem másolom be mert aki akarja így is elolvassa.

[link]

Ha figyelmesen, nyitott elmével, szívvel olvasod, meglátod, hogy az általad bemásolt igék nem mondanak ellent az itt leírtaknak, csupán másképp vannak értelmezve.

Egy rövidke részt azonban kiragadnék belőle, amely értelmetlenné teszi a további "vitát":

"Az 1 Timóteus 6:16 ezt mondja:

Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik […]

Nem csupán Isten szentségéről beszél, hanem kikutathatatlanságáról is. Az, hogy mi, Isten teremtményei nem tudjuk értelmünkkel felfogni Isten örök természetét, nem lehet érv a Szentháromság ellen. Isten más dimenzióban él, mint amit mi ismerünk. Egy titokban nyilatkoztatta ki magát, amely többet nyújt számunkra, mint amit képesek vagyunk kérni és várni. Ezért hálásak vagyunk, hogy olyan sokat mutatott meg Magából. Még ha nem is tudjuk Őt teljesen megérteni, a szeretet és az egység, amelyek az Ő természetéből adattak nekünk, világos útmutatók életünkben és tetteinkben itt és most. Isten azt akarja, hogy ismerjük Őt, hogy valódi és élő kapcsolatba kerülhessünk Vele. Az út ennek elérésére mindenki előtt szabad."

1János 5:20 - Krisztus az igaz Isten?

Károli fordításában így szól a szöveg: „De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisz-tusban vagyunk. Ez az igaz Isten és az örök élet.”

Vannak akik úgy értelmezik és úgy is adják tovább ezt a szöveget, hogy a Jézus Krisztust összekötik az – igaz Isten – szókapcsolattal, vagyis hogy Jézus Krisztus az igaz Isten. Felületes olvasásra ez könnyen el is hihető, bár a szellemi értelemben felnőttek (Zsid 5:14) rögtön észrevehetik, hogy ebben a szövegben nem csupán Jézusról van szó. Az ugyanis, akit megismerhetünk a Krisztustól kapott értelem által, az az Isten, akit az ÓSZ-ben is igaz Istenként ismertünk. (vö. 2Kró 15:3; 33:13; Zsolt 7:10; 64:11; Ézsa 45:21; 65:16.)

A Jeremiás 10:10 pedig ezt mondja: „De a Jehova igaz Isten, ő az élő Isten, és örökkévaló Király.” (Komáromi Csipkés György fordítása.) Maga Jézus is utalt rá korábban (János leveléhez képest), hogy az jelenti az örök életet, ha megismerjük „az egyedül igaz Istent.” (Ján 17:3) Bár az 1János 5:20 görög szövegében az Isten szó csak kétszer szerepel: „Isten Fia” ; „ez az igaz Isten”, de nyilván a szöveg könnyebb érthetősége miatt több fordítás is úgy adja vissza, hogy: az Isten Fia eljött és észt adott nekünk, hogy megismerjük az igaz I s t e n t, és az ő igaz Fiában legyünk.” (P. Soós István ford. Lásd még a Békés-Dalos; Káldi-féle ford.-kat is.)

Az utolsó mondatrész az ú ((h)útosz) szóval kezdődik, aminek a jelentése: „mutató névmás: ez-az” (Győrkösy-Kapitánffy-Tegyei-féle ógörög nagyszótár, 758.old.) Tehát nem „Ő az igaz Isten” (Békés-Dalos; Csia; Vida) - hanem: „Ez az igaz Isten” (Károli; D.Raffay S.; Komáromi; Káldi; P.Soós ford.).

Hogy az ú ((h)útosz) szót nem fordítják következetesen, példa rá a Csel 4:11, mely ezzel a szóval kezdődik: „Ez az a kő” (Vida). Ugyanezt Csia úgy fordítja: „Ő az a kő”. Azonban a helyes fordítás a szótá- rak szerint: ez, és nem ő!. De vajon hogyan tudjuk eldönteni, hogy az „igaz Isten” – görögül: áó ó (aléthinosz theosz) kire vonatkozik? Hiszen itt szó van az igaz Istenről is, és az ő igaz Fiáról is. Kettőjük közül melyik az igaz Isten? Meg kell néznünk, hogy ez a szókapcsolat hol másutt fordul elő a Bibliában, és rögtön közelebb kerülünk a megoldáshoz. Azt már láttuk, hogy az ÓSZ-ben az igaz Isten a JHVH (Jahve-Jehova). De mit mond az Újszövetség? Megnézzük, hogy az „igaz” szó milyen görög szóból van fordítva? Két majdnem azonos szót találunk:  (aléthész=igaz), és  (aléthinosz=igaz-i). Az előbbi 26-szor, az utóbbi 28-szor található a ÚSZ görög szövegében.

Most azt kell megnéznünk, hogy az összes előforduló igehelyből hol található az „igaz Isten”  ó (aléthész theosz) szókapcsolat, és főleg kire van vonatkoztatva, Istenre vagy Jézus Krisztusra?

Az  (aléthész) szó előfordulási helyei a következők: Mát 22:16; Márk 12:14; Ján 3:33; 4:18; 5:31,32; 6:55 (2x); 7:18; 8:13,14,17,26; 10:41; 19:55; 21:24; Csel 12:9; Róm 3:4; 2Kor 6:8; Fil 4:8; Tit 1:13; 1Pét 5:12; 2Pét 2:22; 1Ján 2:8,27; 3Ján 12. Ebben a felsorolásban az általunk keresett szókapcsolat háromszor fordul elő:

1. Ján 3:33 ó  (theosz aléthész=Isten igaz);

2. Róma 3:4 ó  (theosz aléthész=Isten igaz);

3. 1Pét 5:12   ú ú (aléthé kharin toú theou=igaz kegyelme az Istennek). Itt tehát SEHOL NEM VONATKOZOTT JÉZUSRA az „igaz Isten” szókapcsolat!

Nézzuk a másik szót: az  (aléthinosz=igaz-i) előfordulási helyei a következők: Luk 16:11; Ján 1:9; 4:23,37; 6:32; 7:28; 8:16; 15:1; 17:3; 19:35; 1Thes 1:9; Zsid 8:2; 9:24; 10:22; 1Ján 2:8; 5:20 (3x); Jel 3:7,14; 6:10; 15:3; 16:7; 19:2,9,11; 21:5; 22:6. Itt is háromszor találjuk a szókapcsolatot:

1. Ján 17:3 ó (aléthinosz theosz=igaz Isten);

2. 1Thes 1:9 (vö. a 10-el)  (theo dzonti kai aléthinó=Isten élő és igaz);

3. 1Ján 5:20   (aléthinosz theosz=igaz Isten).

A vizsgálat eredménye önmagáért beszél. Az előző eseteket is figyelembe véve, ha sehol nem Jézussal kapcsolatban fordul elő a szókapcsolat, akkor semmi sem indokolja azt, hogy az 1Ján 5:20 hirtelenül és váratlanul Krisztusra vonatkoztassa!

Ősszegezve a mondanivalót, Jézus adott szellemi világosságot (Luk 24:45) megismerni az igaz Istent (a JHVH-t). Ezt önmaga megismertetése által tette lehetővé – akkor élőben, ahogy a Ján 14:7-ben mondta. De ez nem jelenti azt, hogy ő lett volna az Atya! Hanem csupán „lényének képmása” (Zsid 1:3, Vida) volt és az ma is.

János ezután írja: az ő igaz Fiában legyünk. (vö. Róm 6:11; 12:5) És ha benne vagyunk, akkor megvalósul a Róma 6:23 ígérete: örök élet Krisztusban. AKI ADJA ezt nekünk: „Ez az igaz Isten és az örök élet.” (1Ján 5:20; vö. Ján 7:28-29)

Kiről írt Mózes?

Ha Jézus Krisztus prófétai minőségben tudott fellépni, akkor biztosan nem lehetett a mindenható Isten.

A Biblia szerint Jehova „a szent próféták Istene” (Jelenések 22:6), és Mózes nem úgy írt Jehováról, mint prófétáról, hanem mint Istenről:

„Mózes pedig monda: Nincs rendjén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek,...Háromnapi járó földre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak Istenünknek...” (2Mózes 8:26-27; vö. 2Mózes 24:4, stb.)

Jézus meg azt állította, hogy Mózes róla írt:

„Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt... Mert Mózes ezt mondotta az atyáknak: Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, a mit csak szól néktek.” (János 5:46; Apcsel 3:22)

Ha Jézus a testben megjelent Isten lett volna, akkor azonosnak kellett volna lennie – a próféták Isteneként – a saját maga által támasztott prófétával, és a saját szájába kellett volna adnia a saját igéjét, saját magának megparancsolva, hogy mit mondjon:

„Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint te [ezt Isten mondja Mózesről], és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki.” (5Mózes 18:18)

Ugyanakkor Mózesnek is Istennek kellett volna lennie (szó szerint), hiszen ő olyan volt, mint a Jehova által támasztott próféta:

„Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: [ezt Mózes mondja magáról], azt hallgassátok!” (5Mózes 18:15)

Továbbá akkor Mózes, Lukács és Fülöp, meg a próféták is hiányos ismerettel rendelkeztek volna Jézusról, ha csak a prófétát ismerték fel benne, de a próféták Istenét nem. Jézus pedig félrevezetett volna mindenkit azzal, hogy a Mózes és a a próféták által írt prófétával azonosította magát, és nem a próféták Istenével:

„És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, a mik ő felőle megírattak.... Találkozék Filep Nátánaellel, és monda néki: A ki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát.” (Lukács 24:27; János 1:45)

Ha pedig ő magát nem azonosította a próféták Istenével, akkor ő nem is lehetett a testben megjelent Isten – a próféták testben megjelent Istene -, ahogy ezt a háromsághívők tévesen terjesztik róla:

„Isten az Ő személyében, mint Jahve, Izrael férje, de mint Isten Jézus személyében, Ő a Gyülekezet Vőlegénye.” (Éjféli Kiáltás Misszió, 2006. szept. 9. 21. old.)

Isten imádhat-e teremtményt?

Krisztus Istenségéről szóló egyházi tanítások:

„Krisztus istensége a Biblia központi mondanivalója. Világos, hogy azt tanítja: Krisztus Isten. A Jehova tanúi Jézus Krisztussal kapcsolatos tanítása pedig nyilvánvalóan ellentmond a Bibliának” (www.ChristianAnswers.Net/hungarian )

„Kicsoda Jézus? A Biblia szerint az Istennel való kapcsolatod az erre a kérdésre adott válaszodtól függ. (2 János 9:1, János 2:22-23). A hagyományos keresztény tanítás szerint Jézus Isten, aki emberré lett, ugyanakkor Isten is maradt. János evangéliumának nyitó versei nyilvánvalóan ezt a tanítást támasztják alá: „ (Isten-e Jézus Krisztus? - Pécsi Biblia Baptista Gyülekezet )

„A Fiú tökéletes Isten, származása az örökkévalóságba nyúlik vissza. Ő örökké létezett, Istenként létezett, soha nem volt más mint Isten. A dicsőségből jött erre a világra, maga Isten öltött testet. Krisztus esetében nem arról van szó, hogy egy ember Istenné lett, hanem arról, hogy Isten lett emberré. Itt kezdődik az evangélium: Immánuel, velünk az Isten! „ (KRISZTUS SZEMÉLYE – evangéliumi.hu, könyvtár)

„Ez a kijelentés: Jézus Krisztus Isten. Az Ószövetség Jehovája az Újszövetség Jézusa. Akárhogy is próbálkozunk vele, nem fogjuk tudni bebizonyítani, hogy három Isten van. A Szentlélektől való kijelentésre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük az igazságot, hogy Ő Egy. Kijelentés szükséges annak meglátásához, hogy az Ószövetség Jehovája az Újszövetség Jézusa. A Sátán beférkőzött az egyházba, és megvakította az emberek szemét, hogy ne lássák meg ezt az igazságot. „ (Jézus Krisztus Isten.)

Jézus istensége és a szenthagyomány

A Biblián kívüli forrásokat két csoportra oszthatjuk. Az elsôbe azokat a kijelentéseket soroljuk, amelyek az ôskereszténység hitérôl tanúskodnak. Forrásaink második csoportját olyan szentatyáknak kijelentései képezik, akik koruk keresztényei elôtt tekintélynek számítottak.

1.

Plinius levelében olvassuk, hogy a keresztények Krisztusnak mint Istenüknek himnuszt énekeltek (10 ep 97).

Iustinus (görögösen: Jusztinosz) említi, hogy a zsidók botránkozva emlegetik: a keresztények istene ,,Deus patiens'', szenvedô Isten (Dial 38 12).

Az eretnek Celsus (görögösen: Kelszosz) is úgy véli, hogy a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket azért, hogy eltemetett, halott Istent imádnak (Orig: Cels I 51).

A vértanú-akták tanúsága szerint az üldözések idején sokaknak azért kellett meghalniok, mert Jézuson kívül más Istent nem voltak hajlandók elismerni (Acta Iust 2; Carpi 5; Pionii 9 etc.).

2.

Az ismeretlen szerzôtôl származó Didaché a jeruzsálemi bevonuláskor felujjongó köszöntést (,,Hozsanna Dávid Fiának!'') így módosítja: ,,Hozsanna Dávid Istenének!'' 10,6).

Római Szent Kelemen azt írja Jézusról, hogy ô szólt a Szentlélek által az ószövetségi szent iratokban (21 12). Más helyen Kelemen doxológiába foglalja Jézus nevét az Atyával és Szentlélekkel egyetemben (58 2).

A Kelemen második levelének nevezett legrégibb keresztény prédikáció így kezdôdik: ,,Testvérek, úgy kell nekünk gondolkodnunk Jézus Krisztusról mint Istenrôl, mint az élôk és holtak bírájáról (1 1).

A Barnabás-levél szerint Krisztus Isten Fia, és a világ teremtésekor neki mondta Isten: ,,Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá'' (5 5). Ha nem testben jelent volna meg, nem bírnánk el dicsôségét, miként szemünk sem bír a napba nézni (5 10).

Ignatius (görögösen: Ignátiosz), Szent János apostol tanítványa ,,utánozni akarja Rómában az ô Istenének szenvedéseit'' (Róm 6 3). Így ír továbbá: ,,Egy a mi orvosunk, született és születetlen, testben élô Isten (Ef 7 2). ,,A mi Istenünket, Jézust Mária méhében hordozta'' (Ef 18 2). Másutt ,,ember alakban megjelent Isten''-t emleget (Ef 19 1).

Polycarpus (görögösen: Polükarposz) szerint Krisztus az ég és föld ura, akinek minden szellem szolgál, és aki maga fog ítélni eleveneket és holtakat (2 1), aki az Atyával egyenlô hódolatot érdemel (Mart 17 3).

A Diognetushoz (gör: Diognétoszhoz) írt levél Jézust a mindenség teremtôjének mondja (7 2), akit az Atya mint Istent és mint embert küldött hozzánk (7 4). Ugyanô változatlanságot és örökkévalóságot tulajdonít Jézusnak (11 3).

Az apologéták Logosz-spekulációi -- mint a szentháromságtanban láttuk -- nem mindig szerencsések, de ezek a filozófiai oldalról való megközelítési kísérletek Krisztus örök létezését és az Atyával való egylényegűségét nem vonják kétségbe, sôt kifejezetten vallják). Így pl. Iustinus (gör.: Jusztinosz) (Apol 1 63; 2 10), Aristides (gör.: Arisztidész) (2 6), Theophilus Antiochenus (gör.: Theophilosz Antiokhénosz) (2 15 22), Hermas (gör.: Hermász) (Sim 1 1). Irenaes-t (gör.: Eirénaioszt) a gnósztikusok példája visszariasztotta a félreérthetô spekulációktól. Teológiájának vezérgondolata: Krisztus csak úgy képes összebékíteni az embereket Istennel, ha nemcsak ember, hanem Isten is. Tertulliánusz-nál már felvetôdik a krisztusi istenség és emberség egymáshoz való viszonyának kérdése. Ezt a viszonyt késôbb az Isten-ember kifejezéssel jellemzik. Ez a kifejezés (theantróposz) elôször Origenésznél olvasható. Ô többek közt ezt írja: ,,Megtestesült, mikor Isten volt, és miután emberré lett, maradt, mi volt: Isten: (Princ praef 4 7). (Katolikus dogmatika - Jézus Krisztus valóságos Isten - Zarándok.hu)

„Római zsinat: „Tomus Damasi” (Kr. u. 382)

12. kánon. Ha valaki nem vallja Isten Fiát igaz Istennek, mint ahogyan igaz Isten az Ő Atyja, és hogy az Atyával egyenlőképpen minden a hatalmában van és mindent tud: az eretnek.” (Jézus Krisztus valóságos Isten – Depositum – katolikus hitvédelem)

Isten imádhat-e teremtményt?

Ha Jézus teremtményt imádhatott volna, akkor biztosan nem lehetett a mindenható Isten. A Biblia szerint Jehova Isten a Teremtő, az Ő akaratából van minden. („mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.” - Jelenések 4:11)

Krisztus is Neki köszönheti a létét: „akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” (János 5:26) Jézus az Atya által, Isten erejéből él: „én az Atya által élek... Isten erejéből él” (János 6:57; 2Kor 13:4)

Minden teremtménynek kiváltsága, és legszentebb kötelessége is egyben, hogy Őt imádja, - és nem fordítva!

„Vigyázzatok, hogy meg ne tévedjen valahogy szívetek, s el ne pártoljatok az Úrtól és más isteneket ne szolgáljatok, s ne imádjatok” (5Mózes 11:16, Káldi Neovulgáta ford.)

Ha pedig Isten nem engedi meg, hogy bárkit (vagy bármit) is imádjunk Rajta kívül, akkor nyilván Ő sem fogja imádni azt, akinek az imádatától mindenkit eltiltott.

Jézus Krisztus a zsidó nép tagjaként, velük együtt Őt imádta („ mi azt imádjuk, akit ismerünk” - János 4:22).

Ellenben az ördög rá akarta bírni Jézust arra, hogy imádati aktust mutasson be neki:

„És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Máté 4:9)

Mivel Isten felette áll az ördögnek és parancsol neki (vö. Jób 1:12, 2:1-6), még a lehetősége is (sőt még a gondolata is!) ki van zárva annak, hogy neki imádatot mutasson be, és erre az ördög nem is mert volna vállalkozni, hogy Istent imádatra bírja. („Isten gonoszsággal nem kísérthető...” - Jakab 1:13) Azonban Isten Fiával mégis meg merte tenni, mivel hogy ő nem volt testben megjelent Isten – ahogyan róla a háromsághívők híresztelik.

Nem Jézus volt a Jehova, hanem ő volt Jehovának a Felkentje, akit felkent angyaltársai közül, s akinek mindörökké megmaradó trónja Istentől való volt.

„A föld királyai fölkelnek, nagyjai összeesküsznek az Úr és az ő Fölkentje ellen... Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett... Trónod Istentől való, mindörökké megmarad, királyi pálcád igazság pálcája. „ (Apcsel 4:6; Zsidók 1:9; Zsolt 45:7, Magyar Biblia Tanács ford.)

Viszont Jézusnak lett volna alkalma és lehetősége (testben megjelent valóságos Istenként, mint Isten második személye, a Fiúistenként - ???) megtenni, amit kért tőle az ördög, de elutasította, azt mondván: „Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot.” (Máté 4:10, Új Világ ford.)

Vagyis az Isten imádatát szorgalmazta, az Istent pedig egyedül igaz Istennek mondotta és az Atyával azonosította. (vö. János 6:27; 17:3) Saját magát pedig Istentől megkülönböztette, mint Aki nagyobb nála, és mindenki másnál is:

„Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten... Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb... az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam... Amikor Isten az ígéretet adta Ábrahámnak, saját magára esküdött, hiszen semmi nagyobbra nem esküdhetett.” (Márk 10:18; János 10:29; 14:28; Zsidók 6:13)

Ebből kifolyólag voltak alapvető korlátozottságai Istenhez viszonyítva (még feltámadása után is!), márpedig Istennek saját magával szemben - különös tekintettel a háromság dogmájára nézve, hogy ők, mint különböző személyek, de egy és ugyanazon Isten(ek) - nem lehetnek hiányosságai, - feltéve, ha Krisztus nem az, mint akinek beállítják. Vö.:

„az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek az én Atyám elkészítette.... Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül. .. Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett... Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet.” (Máté 20:23; 24:36; Csel 1:7; Zsidók 5:8)

Ha pedig Krisztusnak tanulnia kellett, sokkal inkább kell tanulniuk a Krisztust Istennel azonosítóknak:

„Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten.” (1Kor 11:3) És nem csak földre jövetele előtt, önmagának megüresítése alatt, és feltámadása után, hanem mindenkor. Éppen ezért nem azonos Krisztus Istennel, és éppen ezért volt lehetősége imádni egy szellemteremtményt, amely a Biblia egyetlen valóságos Istenére nézve teljességgel és minden időre ki van zárva! Ha pedig az Ördög nem vetemedett arra a tévelygésre, hogy összekeverje és azonosítsa Istent ugyanazon Istenként a saját Fiával, akkor nem kellene a háromsághívőknek ebben a dologban még az Ördögön is túltenniük!

Csak mert vannak némely írásszövegek, amelyek Krisztus istenségéről tesznek említést (pl. Ézsaiás 9:6; János 1:1, 1:18), attól még igaz az, amit Pál apostol írt:

„Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, mint ahogyan sok isten és sok úr van, nekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” (1Kor 8:5-6)

Az igaz imádat központi személye

A Bibliai ABC úgy kezdődik, hogy egyedül a Jehova Isten imádjuk (vö. Jel 14:7) és Hozzá imádkozunk (vö. Mát 6:9; Csel 4:24-30), - a Jézus Krisztus által (vö. Ján 14:6; Eféz 2:18), mivelhogy az Isten elé járuláshoz a jelen üdvkorszakban (vö. Zsid 1:1) KÖZBENJÁRÓRA VAN SZÜKSÉG! Lásd:

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is az Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus,” (1Tim 2:5, Káldi ford.).

Amikor valaki a saját megfontolásából imádja Istenként a Fiút, akkor ki a közbenjáró a 'Fiú-Isten' és őközötte? Vagy talán egyáltalán nincs közbenjáró? Nem inkább egy isteni személy Jézus, de nem valóságos Isten, akit közbenjáró nélkül is meg lehetett közelíteni?!

Továbbá, Istenről azt olvassuk, hogy a teremtett dolgokból lehet felismerni hogy van, és aki Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy ő létezik. Tehát láthatatlan. (vö. Róma 1:20; Zsid 11:6; 1Tim 1:17)

És hogy van ez Jézus Krisztussal, aki mint – állítólag – valóságos Isten, azonos és egyenlő az Atyával? Aki Jézus elé járul, annak hinne kell hogy ő létezik? Miért kellett volna hinni, hogy ő létezik, amikor ott állt velük szemben és ezrek láthatták? Nem evidens, hogy amikor Pál Istenről beszélt, akkor nem Jézus Krisztusról beszélt?! (vö. 1Kor 8:6; Zsid 8:10; 10:7; 12:29; 13:15-16,20)

Tehát egyetlen és abszolút Isten és Úr van, mégpedig Jehova. Hogy pedig a zsidók Istene volt, mutatja, Jézus nem lehetett az, hiszen Jézus nem magával azonosította Izrael Istenét. (vö. Márk 12:29; Ján 8:42, 54-55; 16:27; 20:17)

De a romlatlan apostoli irányítású gyülekezet sem keverte össze az Urat (görögül: deszpotész), mint Istent – Akihez imádkoztak (vö. Csel 4:24, ugyanez: Jud 4; Jel 6:10; Luk 18:7), és az Urat (deszpotész), mint Krisztust (vö. 2Pét 2:1), - akire viszont hivatkoztak. (vö. Csel 4:30)

A deszpotész jelentése: „úr, tulajdonos; Istenre, ill. Jézusra vonatkozik.” (Kiss Jenő: görög-magyar újszövetségi szótár, 39. old.)

Az abszolút tulajdonos Jehova, minden az Övé (vö. Jób 41:11; Zsolt 50:12), hiszen az Ő akaratából van minden (vö. Jel 4:11), ugyanakkor Jézus megvásárolta (görögül: agoradzó) a vére által (vö. 1Kor 6:20; 7:23; 2Pét 2:1; Jel 5:9; 14:3-4) elsősorban a vele majdan közösen uralkodókat, vagyis Ábrahám szellemi magvát (vö. Gal 3:29), ugyanakkor mindazokat is, akik Ábrahám magvában áldást nyerhetnek, vagyis bármely nemzethez tartozókat. (vö. Csel 3:25; Róm 5:12-21)

Viszont az 1Kor 8:6-ban a görög küriosz (Úr) található, amely Krisztus egyik címe, amit Istentől kapott (vö. Fil 2:11). Tehát az Isten mint Úr, mennynek és földnek Ura (vö. Máté 11:25) ezt a címet senkitől nem kapta, hanem mint Teremtő és Tulajdonos, önmagában birtokolja ezt.

Az 1Kor 8:6 tehát azt mondja, hogy a sok kitalált isten és úr ellenére, nekünk egy Istenünk van, (Akiről Krisztus is bizonyságot tett), ez pedig az Atya (vö. Ján 6:27), és hozzáteszi, Akitől van a mindenség. Továbbá egy Urunk (küriosz), aki által van a mindenség.

Figyelemre méltó, hogy ihletés által Dávid is Úrnak nevezte őt, mondván: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem.” (Mát 22:44)

„A' Jehovának mondása az én Uramhoz, Ülly az én jobbomra; miglen tészem a' te ellenségidet sámolyává a' te lábaidnak.” (Zsolt 110:1, Komáromi Csipkés György fordítása, 1718)

Tehát nem csak a teremtés puszta ténye, és az abban betöltött szerep különbözteti meg Istent és Jézust, mintha máskülönben mindketten egy ugyanazon Teremtő Istenek és Urak lennének is – ahogy megpróbálja beállítani ezt a háromság-hit dogmája -, hanem elsőrendűen Isten egyedülálló és mindenek felett való szuverinitása az, amiben nem osztozik senkivel. (vö. 2Móz 15:11; Zsolt 86:8; 89:7; 95:3)

De nem is osztozhat, hiszen ha magából kibocsát egy fényt, és azt élővé teszi, és felruházza isteni hatalommal és isteni tulajdonságokkal, az mégsem lehet azonos Ővele, Aki senkinek nem a fénykibocsátása, hanem a fényt önmagában és öröktől fogva és mindörökké bírja. „Oh Izráelnek pásztora,... a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel!” (Zsolt 80:2; 90:2, Károli ford.) Ezért rossz hasonlat azt mondani, hogy miként az embernek fia ember, úgy az Istennek Fia Isten.

Ebből kifolyólag Krisztust vele egy szintre helyezni és azonossá tenni egy misztikus szentháromság filozófiai okoskodásával nem más, mint nyílt szembehelyezkedés azzal, amit Isten a Bibliában Önmagáról kijelent.

Azután, hogy ezt még azzal is megtoldják, hogy az imádatba is beteszik az általuk valódinak kijelentett, de a valóságban mégis az eredetinek a tükrét, ezzel a bálványimádás vétségét is megütik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az egyetlen és egyedüli Istenen kívül imádni nem lehet senkit és semmit! (vö. 2Móz 22:20; 34:14; 2Kir 17:35-41; Ján 4:21-24; Jel 14:7)

Az Istennek imádatot (proszküneó) adunk, ahogy ezt az angyal is utasításba adta János apostolnak (vö. Jel 19:10; 22:9), Jézus Krisztusnak viszont hódolatot (proszküneó) adunk, ahogy ez utasításba van adva az angyaloknak (vö. Zsidók 1:6), mivelhogy a proszküneó szó kettős jelentésű, úgy mint hódolat (vö. Mát 18:26; Jel 3:9), és úgy mint imádat. (vö. Máté 4:10; Jel 4:10)

Nem mi határozzuk meg tehát a saját értékítéletünk és nézőpontunk szerint, hogy kinek és miért adjuk az imádatot, hanem - Krisztus szavaival szólva - a Szentírás határozza meg azt számunkra, ugyanúgy, mint a hogy a zsidók számára is meghatározta, és nincs különbség.

Az Atyát imádják a teremtésért, a Fiút a megváltásért, és a Szent Lelket a megvilágosításért. Ez megengedhető lenne, sőt elvárható, ha erre kapnánk felszólítást. De az igaz imádatról Krisztus mást tanított.

És ha Krisztus szavaival szólva, az igazi imádók imádatának a központi személye a mennyei Atya, akkor az imádatot már a Krisztusnak nem adhatjuk, hanem csak annak, Akinek a Krisztus tanítása szerint is kell hogy adjuk:

„Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni (proszküneó) az Atyát.

Ti azt imádjátok (proszküneó), akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered.

De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják (proszküneó) az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat (proszküneó) akar.

Az Isten lélek, ezért akik imádják (proszküneó), azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk (proszküneó).” (János 4:21-24)

[Az eredeti görög szöveg nem lelket (pszükhé-t) mond, hanem szellemet (pneuma)!]

Jézus az Atya imádását mintegy átvezette az ÓSZ-ből az USZ-be, de az imádat központi személye ugyanaz maradt – az Atya! Akkor is az Atyát imádták, de most a hely és a mód megváltozik, a helyhez kötött imádatból, amit Jeruzsálemben és Garizim hegyén végeztek (a mózesi törvény által előírt szertartásos áldozati rendszer keretében, vagy kultusz szerűen) szellemben és igazságban való imádat lesz, amely már nincs helyhez kötve, de helyes szívállapothoz annál inkább.

Ez esetben Jézusra az imádat már nem vonatkozhat, hiszen nem ő az Atya, hanem Jehova Isten, és nem Jézus a Jehova Isten, hanem Jézus a Jehova Felkentje (vö. Csel 4:26; Zsolt 2:2; Ézsa 61:1); Urunk Krisztusa (vö. Jel 11:15); Istenünk Krisztusa (vö. Jel 12:10); aki Istené (vö. 1Kor 3:23)

Káldi Neovulgáta fordítása így adja vissza a gondolatot: „az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának.”

Már az első olvasásra világosan érthető, hogy MAGÁNAK keresi az imádókat, és nem másvalakinek, és mivel ezt Jézus mondja, evidens, hogy nem azt mondja, hogy az Isten neki, vagy neki is (Jézusnak) keresné az imádókat.

[Itt a kulcsszó a MAGÁNAK. E mögött a görög αὐτόν - személyes névmás – szerepel, jelentése: téged magadat, temagadé, neked magadnak, őt magát, övé magáé, neki magának stb.]

Nézzünk pár példát arra vonatkozóan, hogy amikor ez a szó valakire alkalmazva van, akkor az csak reá vonatkozik, különösen a szó alkalmazásának szövegösszefüggése szerint:

„És monda néki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt.” (Máté 8:7, Károli ford.) Itt a kapernaumi százados szolgájáról van szó, és senki másról.

„Attól fogva (Júdás) kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.” (Mát 26:16, Káldi Neovulgáta ford.) Itt Jézus elárulásáról van szó, tehát az „őt” mögött Jézus van, senki más.

„De az Isten feltámasztotta őt a halálból”. (Csel 13:30, MBT. ford.) Itt Jézus Krisztusról van szó, és senki másról. (Jézussal kapcsolatban lásd még: Máté 27:36 ; Ján 4:30; 11:3)

„Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki.” (Máté 27:18, MBT. ford.) Itt a „neki” szó mögött Pilátus van, és senki más.

”... a zsidók közül némelyek szemrehányást tettek neki”. (Csel 11:2). Itt Péterről van szó, és senki másról.

„Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!” (Csel 21:36, Károli ford.) Itt viszont Pál apostolról van szó, és senki másról.

„hanem minden nemzetben, a ki őt féli és igazságot cselekszik, az kedves előtte.” (Csel 10:35, Káldi ford.) Aki „Őt” féli, vagyis Istent, tehát az αὐτόν személyes névmás Istenre vonatkozik, és senki másra. (Lásd még Istennel kapcsolatban: Eféz 1:5; 1Pét 5:7)

[Egyébként olyan, mint 'krisztusfélelem' – nem létezik, hanem istenfélelem van, Krisztus is istenfélelemmel rendelkezett, ami ránk is kell hogy vonatkozzon (vö. Zsid 5:7; 12:28, MBT. ford.; 1Pét 1:17)]

De ugyanez a személyes névmás van a Ján 4:23-ban is: „az Atya ilyen imádókat keres magának.” - ami világos bizonyíték arra nézve, hogy magának keresi az imádókat, és senki másnak!

De hogy még világosabban láthassuk Annak a személynek a kilétét, akivel a keresés kapcsolatos, most nézzük meg a „keres” szó szemszögéből a dolgot.

A Ján 4:23-ban a görög ζητει = keres szó van (szótári alakja: dzéteó). Ez a keresés szó több szituációban is előfordul. Nézzünk példákat:

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” (Luk 19:10) Vagyis Jézus az elveszetteket keresi, és nem az imádóit.

„ nem keresem a magam dicsőségét, hisz van, aki keresse és ítéletet mondjon.” (Ján 8:50)

Itt a keresés az Atyára vonatkozik, hisz Jézus a maga dicsőségét nem kereste, hanem az Atyáét. (vö. Ján 5:41; 7:18) Akire, mint ítélőre bízta magát Jézus, az az Isten. (vö. Ézsa 33:22; 1Pét 2:23)

Pál mondja a 2Tim 1:16-18-ban: „Oneziforusz családja iránt legyen az Úr irgalmas, mert sokszor vendégül látott, és nem szégyellte bilincseimet, sőt Rómába érve szorgalmasan keresett, és meg is talált.

Adja meg neki az Úr, hogy azon a napon irgalomra találjon az Istennél. Hogy Efezusban mennyi szolgálatot tett nekem, te tudod legjobban.”

Itt Onezifóruszról van szó, aki szorgalmasan kereste Pál apostolt, és meg is találta. Hogy pedig Pál azt kérte, hogy az Úr (Jézus) adja meg neki (vagyis járjon közbe érte), hogy irgalomra leljen Istennél, világos hogy nem azonosította az Úr Jézust az Istennel, hanem az értünk Istennél közbenjáróval, aki egyedül Jézus Krisztus. (vö. 1Tim 2:5; 1Ján 2:1; Róm 8:34; Zsid 7:25)

Az istenkereséssel kapcsolatban olvashatjuk a következőket:

„Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják -- bár nincs messze egyikünktől sem..” (Csel 17:26-27, Káldi Neovulgáta ford.)

Ez tehát egy felhívás, hogy KERESSÜK az Istent! Amikor azt mondja, hogy megtalálják „őt”, akkor emögött ugyanaz a személyes névmás van, mint a Ján 4:23-ban: „magának”, vagyis Istenről van szó, Akit keresnünk kell, s Aki ugyancsak keresi az Ő imádóit! Kölcsönös keresésről van tehát szó, és ebbe a keresésbe segít be nekünk Jézus Krisztus, hogy általa az Istenhez jussunk. (vö. 1Pét 3:18)

Az igaz, hogy voltak olyanok, akikről azt mondja Ézsaiás próféciája, hogy bár nem keresték az Istent, de mégis megtalálták, de ez Ábrahám szellemi magvára vonatkozik, azokra, akiket Isten elhívott a szellemi Izraelbe. (vö. Róm 10:20)

Egyébként bárki, aki keresi az Istent, arról a következőket olvashatjuk:

Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” (Zsid 11:6)

Itt a keresés szó mögött a görög ὲκζητοὖσιν szó van (szótári alakja: ekdzéteó), vagyis a keresőknek Ő (αὐτόν) lesz a megjutalmazója.

És itt találkozik a János 4:23-ben található Isten által történő imádók keresése azzal, hogy akik Istent keresik, meg is találhatják. Isten keres minket, mi pedig keressük Őt. És miért keresnénk, ha nem azért, hogy Őt imádjuk! A kölcsönös keresés tárgya, hogy az imádatunk a helyére kerüljön, és annak célját ne tévesszük el.

Az imádat köre ezzel bezárult. Nincs másnak helye, hogy ebbe az imádatba belekerüljön, hanem csak az Atyának. Jézus nem véletlenül mondta, hogy „Uradat, Istenedet imádd”, hiszen zsidó emberként ő is a Jehovát imádta („mi azt imádjuk, akit ismerünk” - Ján 4:22, Káldi ford.), - Akinek az imádatára való felszólítás az egész Szentíráson végigvonul. (vö. Mát 4:10; Ján 4:22; Jel 14:7; 5Móz 13:5; Zsolt 95:6; 96:9; Jer 7:2)

Ha pedig Krisztus lábnyomdokain haladunk – mint keresztények, akkor nekünk is Azt az Istent kell imádnunk, Akihez ő is az imádat részeként imával járult. (vö. 1Pét 2:21; Luk 3:21; 9:29; Ján 17:1)

Ebből kifolyólag Krisztusnak soha nem is adtak imádatot, hanem csupán hódolatot. (vö. Luk 24:52; Ján 9:38) Hiszen az apostolok zsidók voltak, és ismerték a törvény tanítását:

„Csak az Urat (YHVH) imádjátok, s neki mutassatok be áldozatot, … „ne imádjatok idegen isteneket! Csak az Urat (YHVH) imádjátok, a ti Isteneket!” (2Kir 17:36-39; vö. 1Kró 16:29; Zsolt 29:2). Ezzel összhangban azokról, akik Jézus földi szolgálatának idejében éltek, azt olvassuk, hogy

”felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják az Istent” (Ján 12:20; vö. 1Sám 1:3).

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem Jézus imádata volt az ünnep középpontja, hanem Jehova Isten. 

De ugyanerre az imádatra buzdított Jézus is, amikor kijelentette: „Meg van írva: Uradat (YHVH), Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Máté 4:10; vö. 5Móz 6:13; 32:43)

Másrészt meg a ho theosz helyes imádatára való felhívás olvasható Krisztus más szavaiból is: vö. „De hiábavalóan tisztelnek (szebomai) , mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok” (Márk 7:7). Itt a szebomai (jelentése: [Istenként] tisztel, imád) görög szó van, és ez a szó sem vonatkozik sehol Krisztusra, pláne nem Krisztus imádására. (Lásd még: Mát 15:9; Csel 13,43,50; 16:14; 17:4,17; 18:7,13; 19:27)

A. P. Gibbs: Isten imádata szertartás, kötelesség vagy előjog? című könyve írja: „Az USZ-ben két szó van, amelyet „imádat”-nak fordítanak, a proszküneo és a latreuo …mindkettőt az Atya és a Fiú imádásának értelmében használja a Szentírás.” (Evangéliumi kiadó, l94. old.)

A latreuo jelentése: a Györkösy-Kapitánffy-Tegyey ógörög magyar nagyszótár szerint „szolgál” (625. old.), és más (imádati) jelentést a szónak nem ad meg. Viszont ami Jézust illeti, vele a latreuó szó nincs kapcsolatba hozva sehol! (vö. Máté 4:10; Luk 1:74; 2:37; 4:8; Csel 7:7,42; 24:14; 26:7; 27:23; Róma 1:9,25; Fil 3:3; 2Tim 1:3; Zsid 8:5; 9:9,14; 10:2; 12:28; 13:10; Jel 7:15; 22:3. Ugyanígy a latreia (Istennek végzett szolgálat) Jézushoz nem kapcsolódik. (János 16:2; Róma 9:4; 12:1; Zsidók 9:1,6)

Az Isten és a Bárány a Jel 6:16-ban is meg van különböztetve, és hogy kinek szolgálnak, hát annak, Akinek látják az arcát, és Akinek a neve a homlokukon lesz, ami egyértelműen Istenre vonatkozik, és nem Jézusra. (vö. Jel 14:1; 22:4; Máté 5:8)

Bemerítő (Keresztelő) János sem azonosította az Jézust Istennel, hanem az Isten Bárányával:

„Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” (Ján 1:29) De a zsidó néptömeg sem tartotta azonosnak Istennel, hiszen ezt olvashatjuk:

„Amikor beért Jeruzsálembe, az egész város izgalomba jött. „Ki ez?” - kérdezgették. -„Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből” - felelte a nép.” (Máté 21:10-11)

Nem tanították róla, hogy egy háromság része lenne! Lásd Fülöp bizonyságtételét Jézusról a komornyiknak. - Csel. 8:35. Vajon miért hagyta ki Fülöp ezt a jó lehetőséget, hiszen a háromság -hívők semmilyen lehetőséget nem hagynak ki, hanem a frissen megtérőknek rögtön hirdetik, hogy Jézus a háromság-Istennek a része (vagyis ahogy ők elképzelik).

Nikodémus, a zsidók főembere így azonosította Jézust:

„Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (János 3:2)

Tehát nem őt tartották az Istennek, hanem azt, hogy ővele van az Isten, - ami egyáltalán nem ugyanazt jelenti! (Mint ahogy Jézus – nevének jelentése, és eljövendő égi kormányzata - által van velünk az Isten. (vö. Máté 1:23; Jel 21:3) Ezért amikor leborultak Jézus lábaihoz (proszkuneó), abszolút bizonyossággal tudhatjuk, hogy tisztában voltak vele, nem a mindenható Isten elé borulnak le, hogy benne Őt imádják, hanem tiszteletteljes hódolatból. (vö. Máté 28:9,17)

A tanítványai kinek látták és hitték őt? - Egyértelműen Isten Fiának, amely azonosítás ihletett azonosítás volt. (vö. Máté 16:16-17) Benne az Urat látták, és nem az Istent! (vö. Ján 20:25)

És hogy a lábát átkarolták (Károli: megragadták), - ez még nem jelent ószövetségi mintából vett imádatot, hiszen senki sem imádta úgy az Istent a zsidó nemzetben, hogy 'átkarolták volna a lábait'- ez teljesen evidens, mivelhogy az Isten tisztán szellemi Lény!

A Krisztus elé való leborulás (Márk 3:11; 5:33; 7:25; Lukács 5:8; 8:28,47) vajon azt igazolja, hogy ő valóságos Isten volt? Nem, hiszen ugyanez a leborulás (görögül: proszpipto) van a börtönőr részéről Pál és Silás előtt, akik nyilvánvalóan nem voltak Istenek! (Cselekedetek 16:29)

Viszont Jézus leborulva (görögül: pipto) imádkozott az Atyjához. (vö. Máté 26:39) Ugyanakkor a Jézus előtt való leborulás (hálaadás/köszönetképpen) a gyógyulásért (Lukács 17:16) még nem jelent feltétlenül imát – (vö. Róma 16:4); mint ahogy az éneklés sem. (vö. Jel 5:8-9)

A háromság-hívők ugyanakkor azt állítják, hogy Jézus gyakorlatilag az ő Istenüknek állította magát, sőt azt hirdette, hogy ő maga az Isten. Tehát nem csak egy egyszerű félreértésről van szó, hanem olyasmit adnak Jézus szájába, amit ő maga soha nem mondott! (vö. Mát 22:21; 15:18-20)

„Jézus Krisztus azonban az IGAZ és ÉLŐ Istennek vallotta magát!... azt hirdette: „Én vagyok Isten”... Ha ő nem Isten, akkor semmi közünk hozzá.” (John Maisel: Isten-e Jézus? Közép-Európai Bibliaintézet (CEBI), 17., 19. old.)

Két véglet, két szélsőséges, eldeformált nézet: - az akkori zsidók szerint méltó a halálra, a mai háromság-hívők szerint meg méltó az imádatra. - Holott a Szentírás azt tanítja, méltó a tiszteletre és a dicsőítésre. (vö. Jel 5:12-13) De az imádatra csak Isten méltó egyedül! (vö. Jel 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4)

„Helyesen állapította meg E. H. Fosdick amerikai teológus, hogy a világ kétféle módon akarta Jézust megsemmisíteni: először úgy, hogy ke­resztre feszítette; másodszor úgy, hogy imádni kezdte. Jézus viszont tanít­ványainak nem azt hagyta örökségül, hogy „imádjatok engem", hanem azt, hogy „jöjjetek utánam", „kövessetek engem" (Mt 4,19/a).” (Dr. Rezi Elek: „Uram taníts minket imádkozni!" - Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban)

Az hogy a Fiú (Jézus) Istennek van nevezve néhány helyen, az egy minőséget jelent a görög nyelvtan szerint, amely nem ugyanazt fejezi ki a HO HTEOSZ-szal, mint a THEOSZ-szal. Határozott névelővel megkülönböztetett azonosságot jelent, anélkül minőséget/tulajdonságot:

"Éppen ezért Jézusról lehet mondani, hogy hogy θεός, ami nem azonos a másik megjelöléssel: ó θεός. A "theosz" határozott névelő nélkül csak annyit jelent, isteni, isteni módon van." (dr. Vanyó László: Dogmatörténet, A BUDAPESTI RÓMAI KATOLIKUS HITTUDOMÁNYI AKADÉMIA KIADVÁNYA, Bp. 1977. 202. old. - idézet Sz.P-től)

Dr. Varga Zsigmond írja az Újszövetségi görög-magyar szótárának 638. oldalán: "egy sajátosan született lény, aki azonban jellegénél fogva isteni, ... egyetlen olyan isteni lény, aki nemzés-születés eredményeként létezik (eltérően ... az  Atyától.)" 

"a névelő néküli "theos" isteni lényeget jelent, míg a "theos" névelővel az isteni Személyre utal." (Dana és Mantley: A Manuel Grammar of the Greek Testament, - A görög ÚSZ kézi nyelvtana, 139. lap.) 

Nem véletlenül fordítja a János 1:1-et a Kecskeméthy-féle fordítás: „És isten volt az íge” (1931). 

Tehát a Jézus Istenségéről szóló igék (különösen Tamás érzelmi túlfűtöttségéből adódó kijelentése, amely eltér az összes többi ezzel kapcsolatos ihletett kijelentéstől - vö. Ján 20:28) nem keverendők össze azzal, amit a Biblia az egyedül igaz Istenről mond. 

Jézus szó szerint azt mondta:  "TŐLE vagyok" -  úú ií – (Ján 7:29). Soha nem állította, hogy ő lenne az Isten! (vö. Márk 10:17-18) 

Úgy volt ő az Isten-NÉL (prosz - Ján 1:1), ahogy a hegy-NÉL (prosz - a disznócsorda - Márk 5:11), és ahogy a tűz-NÉL (prosz - volt Péter - Márk 14:54). Ahogy Péter nem volt a tűz, ahogy a disznócsorda nem volt a hegy, ugyan úgy Jézus nem volt az Isten (HO THEOSZ)! 

(A prosz kötőszóval kapcsolatban írja Dr. Varga Zsigmond J: "Mellett; -nál, -nél... vkinél lenni Mt 13,56; Mk 6,3; 9,19; 14,49, Lk 9,41; Jn 1,1,; 1Thessz 3,4; 2Thes 2,5; 3,10; 1Jn 1,12;" (Újszövetségi görög-magyar szótár, 824. old.)  

Ebből kifolyólag a Krisztus imádása, és az Istennel való azonosítása a kinyilatkoztatás fényében egyértelműen céltévesztés! Ahogy az Evangéliumi Kiadó "KRISZTUS ISTENSÉGÉRŐL" című füzete mondja: 

„Ha Krisztus nem Isten, akkor az Ő imádása bálványimádás lenne.” (6. old.)

Ilyen céltévesztés miatt lett Kornélius is helyreigazítva, amikor helytelen, valakit a személyében túlbecsülő indítékból borult le Péter előtt (vö. Csel 10:25-26), mint ahogy Páléknak is áldozni akart a Zeusz (Jupiter) templom papja, miután Lisztrában meggyógyítottak egy születésétől fogva sánta papot a Krisztus által elnyert csodatévő erővel. (vö. Csel 14:8-15)

Ők azt hitték, hogy Pál és Barnabás személyében az istenek jöttek le emberi alakban, mint ahogy a háromsághívők is tévesen azt hiszik és vallják, hogy Krisztus személyében az Isten jött le emberi alakban. Lásd:

„Az Ő (Jézus Krisztus) megjelenésével öltött Isten első ízben konkrét, az emberek számára kézzelfogható formát.” (Benedikt Peters/Bruno Schwengeler: 100 kérdés a Bibliáról, Ethos KFT. Budapest, 1. kötet, 39. old.)

Azután ezeknek a lisztraiaknak meg lett mondva, hogy térjenek az élő Istenhez (vö. Csel 14:15), ugyanígy szükséges, hogy a Krisztus istenségét abszolutizálók is térjenek az élő Istenhez, és Őt imádják a Jézus Krisztus által, nem pedig az Atyát is, meg a Fiút is, meg a szent szellemet is egy emberek által kifaragott képű szentháromság-féle megközelítés által.

Pontosan ezzel összhangban lett helyreigazítva János apostol is. Amikor az angyal közvetítette neki a próféták Istenének (Jel 22:6) igaz szavait, akkor úgy esett az angyal lábai elé, hogy a kelleténél több értékelést mutatott ki a személye iránt, az általa hordozott üzenet hatására.

Azonban a közvetítők, akik csupán isteni fényhordozók, és nem önnön fényüket hordozzák, jogosan terelik a figyelmet a fény forrására, a Mindenható Istenre és Atyára, hogy egyedül Őt illeti a tiszteletteljes hódolatnak egy olyan foka, amely meghaladja a közvetítő személyének a státuszát. (vö. Jel 19:10; 22:8-9)

És ezzel természetes összhangban az angyalok nyilván nem imádták Krisztust (vö. Zsid 1:6), hanem hódoltak neki, mivelhogy ha Isten az angyalokat Jézus imádatára buzdítja, az angyalok meg nem Jézus imádatára buzdítanak, hanem Isten imádására (vö. Jel 19:10; 22:9), akkor az angyalok mást mondanak mint Isten, és akkor jókora ellentmondás lenne a Bibliában.

És hogy Jézus - ezzel ellentétben - nem igazította helyre az eléje boruló apostolokat, ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy az apostolok Jézus személyét nem értékelték túl az indítékaikban, nem gondolták, hogy benne magát az Istent tisztelhetik, akit nekik imádniuk indokolt. Ők tudták, hogy nem az Isten megtestesülése előtt borulnak le imádatra, hanem az Isten Fia előtt hódolatra, akit tisztelnek és szeretnek és nagyra értékelnek.

A szent füstölőszer, mint az imádat képe (vö. 2Móz 30:34-38) Isten elé megy jó illatú tömjénfüstként, a szentek imádságait tartalmazva. Ahogyan az Isten a fogadója a szentek imájának (vö. Jel 5:8; 8:3-4), ugyanígy van ez az imádattal is! (vö. Máté 4:10) A Báránynak dicsének szól csupán (vö. Jel 5:9; lásd: 1Sám 18:7), és áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, de az imádat mégis egyedül az Istené!

Az igaz imádat tehát a Jézus Krisztus általi Atyaimádatban valósul meg, minden más imádat, amely nem ezt a módot követi, az szükségszerűen bálványimádás (idegen tűz füstölögtetése az oltáron, - vö. 3Móz 10:1-2), mivelhogy eltéveszti az imádat célszemélyét, a Legfelségesebb Istent.

„Istené a földön minden pajzs, ő a legfölségesebb.” (Zsolt 47:10)

”Mert te vagy, Uram (YHVH), a legfenségesebb az egész földön, magasan fölötte vagy minden istennek. „ (Zsolt 97:9, MBT. ford.).

[„A klasszikus példa arra, hogyan hatol be a hívő ember saját akarata Isten imádásába, Nádábnak és Ábihúnak, Áron főpap fiainak a bukása (3Móz 10,1-11) … ez a két férfi fogta azt a tüzet, amit ők maguk gyújtottak, belerakták a saját maguk által készített illatáldozattal együtt a szenesserpenyőjükbe és – Isten kifejezett tiltása ellenére – bemutatták azt az arany füstölögtető oltáron.

A saját akaratnak erre a megnyilvánulására Isten szigorú ítélettel válaszolt, hiszen ezt olvassuk: „Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt” (2. vers). Áron minden esetleges ellenvetését Isten csendre intette: „Erről a dologról beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közel állókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!” (3. vers).

Ezzel a büntetéssel Isten egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy az imádattal kapcsolatban nem létezhet saját akarat. Az imádásnak azokkal az utasításokkal összhangban kell végbemennie, amelyeket Ő adott Igéjében. A saját akarat „idegen tüzét” egyetlen pillanatig sem lehet eltűrni.

Ez arra int minket, hogy senki sem imádhatja Istent úgy, ahogy neki éppen tetszik, és nem hagyhatja figyelmen kívül Isten felismert, Igében kinyilvánított akaratát, nem várhatja el, hogy Isten az ilyen cselekedettel egyetértsen és ezt az imádatot elfogadja. A saját akarat egyáltalán nem illik Isten imádásához!” (Alfred P. Gibbs: Isten imádata szertartás, kötelesség vagy előjog? Evangéliumi Kiadó, 164. old.)]

A Krisztustól való kérés ugyanúgy nem jelenti az ő imádatát, vagy hogy ezért ő lenne az Isten (vö. Ján 14:14: „ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (MBT. ford.), - hiszen ha ez így lenne, akkor a Zebedeusék, és mindenki, aki kért Jézustól valamit, imádatot mutatott volna be neki, ami viszont természetesen nem igaz. (vö. Máté 20:20; 8:34, stb.)

István vértanúnak Jézushoz intézett kijelentése sem jelent imát, vagy imádatot, hiszen a görög epikaleó szó egyszerűen segítségül hívást jelent, amit Pál is alkalmazott a császárral kapcsolatban. (vö. Csel 7:59; 25:11-12,21; 26:32; 28:19) A Jézus nevének a segítségül hívása sem jelenti azt, hogy őt, mint az Úr Istent kellene segítségül hívni. (vö. Csel 4:24,30; 1Kor 1:2; 2Tim 2:22)

Hanem mint Úr Istent, a Jehova nevét kell segítségül hívni. (vö. Jóel 2:32; Sof 3:9; Csel 2:21; Róma 10:13)

„12. Cikkely: Nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala. Azaz, egyedül az Atyát kell imádnunk mint a Mindenható Istent, Jézust pedig dicsőítenünk mint az Urat, a Messiást, a hatalmas Királyt, Isten Bárányát, aki meghalt és vérével megváltott minket, és királyokká és papokká tette az elhívottakat és választottakat.” (Newton 12 hitcikkelye Istenről és Krisztusról 1710-1720 körül; KEYNES MS 8, KING'S COLLEGE, CAMBRIDGE)

„Krisztus, az Úr,” (Luk 2:11) tehát nem ugyanaz és nem azonos az Istennel, hanem az Úrnak Fölkentjével (vö. Luk 2:26), és nem az Úrral, a YHVH Istennel, Akinek ő a Fölkentje (Krisztusa).

Nem ugyanaz, mert a mindenható (vö. Jel 21:22), végtelen igazságosságú és irgalmú (vö. Dán 9:16,18), örökkévaló (vö. 5Móz 33:27), legfenségesebb Isten (vö. Zsolt 97:9, MBT. ford.) soha nem születik (vö. Ján 1:17); senkitől nem származik (vö. Mik 5:1); önmagában való életét senkitől nem kapta (vö. Ján 5:26); senki által nem él (vö. Ján 6:57); nem elsőszülöttje senkinek (vö. Kol 1:15); soha nem imádkozik (vö. Luk 6:12); soha nem ölt testet (vö. Ján 1:14); soha nem közbenjárója senkinek (vö. 1Tim 2:5); soha nem hal meg (vö. 5Móz 32:40); soha nem áldozta föl magát (vö. Zsid 7:27); soha nem kell feltámasztani (vö. 1Pét 1:21); soha nem képmása senkinek (vö. Kol 1:15); soha senki nem a feje (vö. 1Kor 11:3); soha senki nem az istene (vö. Eféz 1:17; Zsid 1:9); soha senkinek nem vettetik alá (vö. 1Kor 15:28); soha nem lett kisebbé téve az angyaloknál (vö. Zsid 2:8-9); soha senkinek az akarata alá nem alárendelt (vö. Dán 4:32; Luk 22:42); soha nem növekedik (vö. Ján 3:30); soha senkitől a hatalmát nem kapta (vö. Máté 28:18); soha senki nem küldte (vö. Csel 3:19-20); soha senki nem kente fel (vö. Ézsa 61:1; Csel 2:36); soha senki nem tanította (vö. Ézsa 40:13; Ján 8:28; Róm 11:34); soha senkihez nem lehet hasonlítani (vö. Ézsa 46:5,9; Fil 2,7); soha senkinek nem a testvére (vö. Ján 20:17; Zsid 2:11-12,17); soha nem voltak emberek vagy angyalok a társai (vö. Róm 8:17; Zsid 1:9); soha senki nem ültette a jobbjára (vö. Eféz 1:20); Ő egyedül szentséges önmaga által (vö. Jel 15:4); rosszal soha senki nem kísértette meg (vö. Jak 1:13; Zsid 4:15); soha senki nem üldözte (vö. Ján 15:20); soha nem imádhatott volna teremtményt (vö. Mát 4:9); és SOHA NEM OSZTOTTA MEG AZ IMÁDATOT SENKIVEL, még a Fiúval sem (vö. Ján 4:21-24; Jel 4:9-11; 5:14; 7:11-12; 11:16-17; 19:4) – ebből kifolyólag soha nem nevezte magát háromságnak (vö. Ézsa 43:12; Mal 1:6), ami az ő egyedüli szuverinitásának (vö. Márk 13:20; Csel 1:7; Jel 4:11) a sérthetetlenségét illegitimizálja! Ezért nincs helye az igaz imádatban emberi kísérletnek, amely azt óhajtja kifejezni, amit Isten soha sehol nem fejezett ki!

”A Bibliában sehol elő nem forduló „Szentháromság” kifejezés emberi kísérlet arra, hogy ezt az isteni titkot egy szóval fogalmazza meg.” (Werner Gitt: Gyakran feltett kérdések. Evangéliumi Kiadó, 22.old.).

”...az Isten tiszteletét egyedül Isten maga határozza meg. Ennek megfelelően, az imádás bármiféle formája, melyet kifejezetten nem Ő írt elő, az Isten abszolút szuverenitásának és mindenhatóságának meggyalázása.” [Szécsi József: Bálványimádás és képimádat az ókori Izraelben - A tanulmány megjelent a Pannonhalmi Szemlében - 2007 (XV) 3/5–17.]

IMÁDAT/ISTENTISZTELET/ÁLDOZAT

Ha megnézzük a Bibliában az áldozatról szóló kijelentéseket, azt láthatjuk, hogy az áldozatot – az igaz imádat fő részét -, csakis a Biblia egyedül igaz Istenének, a mennyei Atyának adták. Olyant sehol nem olvashatunk, hogy Jézus Krisztusnak bárki is áldozatot mutatott volna be, mint a szentháromság-egy Isten 2. személyének. Ránk ugyanez kell hogy vonatkozzon.

„Akkor arra a helyre, melyet kiválaszt az Úr, a ti Istenetek, hogy ott lakozzék az ő neve, oda vigyetek mindent, a mit én parancsolok néktek: egészen égőáldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket és kezeiteknek felemelt áldozatát, és minden megkülönböztetett fogadástokat, a melyeket fogadtok az Úrnak.” (5Mózes 12:11, Károli ford.)

„Mert velük szövetséget kötött az ÚR, és ezt parancsolta nekik: Ne féljetek más isteneket, és ne imádjátok azokat, ne tiszteljétek őket, és ne áldozzatok nekik!

Az URat féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert ő hozott föl benneteket Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral. 

Tartsátok meg a rendelkezéseket, az istentisztelet módját, a törvényt és a parancsolatot, amelyeket megíratott számotokra, és teljesítsétek azokat mindenkor; más isteneket pedig ne féljetek!” (2Királyok 17:35-37, MBT. Ford.)

„Lásd, én meg templomot akarok építeni az én URam, Istenem neve tiszteletére, és azt neki szentelem, hogy jó illatú füstölőszerekkel tömjénezzenek neki, és a sorba rakott kenyerek állandóan ott legyenek előtte; és égőáldozatot mutassanak be reggel és este, minden szombaton és újholdkor, meg Istenünknek, az ÚRnak az ünnepein. Örök kötelessége lesz ez Izráelnek.” (2Krónika 2:3, MBT. ford.)

„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róma 12:1, kat. f.)

„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.” (Eféz 5:1-2, kat. f.)

„Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta.” (Zsidók 7:27, kat. f.)

„Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsidók 9:13-14, kat. f.)

„Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek.” (Zsidók 13:15-16, Káldi Neovulgáta f.)

„Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet - bár az emberek elvetettek - Isten kiválasztott és megbecsült, és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.” (1Péter 2:4-5, kat. f.)

„Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje - ezek a szentek imádságai... Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt.

Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé.” (Jel 5:8; 8:3-4, kat. f.)

„Nem imádhatsz más istent: az Úr neve az, hogy féltékeny, igen féltékeny Isten,” (2Mózes 34:14, kat. f.)

"felmegyek... az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez" - mondja Jézus a János 20:17-ben.

Ebben az egyetlen kijelentésben benne van a cáfolata a Jézus valóságos Istenségéről szóló egyházi dogmatikának a háromságfilozófián belül, mert ha az Atya az Istenünk, akkor a Jézus istensége ezt a szerepet nem töltheti be, vagyis alatta marad annak, amit az Atya jelent számunkra, mint egyetlen Legfelségesebb Isten.

Jézus istenségét tehát nem lehet egy szintre hozni az Atya egyedüli, szuverén Istenségével. A szentháromság bűne, hogy teljesen egy szintre helyezi és azonosítja az Atyát mint Istent, a Fiúval, mint Istennel, sőt ezen is tovább megy, a szellemet, mint Istent határozza meg, ezáltal megosztja az imádatot három személy felé, amely megoszthatatlan és csak az Atyának jár ki.

Jézus hiába egyszülött Isten, erős Isten, Isten kimetszett képe, és van meg benne az isteni teljesség testileg, stb. mindaz, amit ír róla a Biblia, mégsem Ő a mi Istenünk, hanem az Atya. Ezt tudomásul kell vennie mindenkinek, aki Krisztus tanítását komolyan veszi és követni akarja.

És hiába mondta Tamás Jézusról, hogy ő az Istene, mert Jézus mást mondott, sőt Isten mást mondott, és az összes ihletett bibliaíró mást mondott, ennélfogva nem Tamás az, aki ebben a kérdésben hiteles, hanem Isten és Krisztus és az ihletett bibliaírók.

Az hogy a háromsághívőket csak a Tamás kijelentése érdekli, és amit Jézus mondott és Isten meg a többi bibliaíró, az nem, mert csak a Tamásra hivatkoznak, ez is mutatja, hogy számunkra nincs jelentősége annak, amit Isten és Krisztus kijelent, hanem keresnek igéket a maguk álláspontjának igazolására.

Minden hamis tanítás ami létezik, annak a vétlen vagy szándékos félreértése vagy félremagyarázása, ami Isten ihletett szövege kijelent.

Tipikus példa, hogy Jézus azt tanította, hogy az Atyához imádkozzunk (Mt 6:9), a katolikus egyház szemrebbenés nélkül kimagyarázza, hogy miért imádkoznak mégis Máriához, meg a szentekhez, holott Pál is azt kérte, hogy a gyülekezet Istenhez imádkozzon érte, nem pedig emberi közbenjárókhoz, akik majd a mennyben közbenjárnak érte.

Az ima az imádat része. Nem imádkozunk Máriához, nem imádkozunk katolikus szentekhez, hanem Imádkozunk Istenhez, az Atyához a Jézus Krisztus által. És Őt imádjuk a Jézus Krisztus által.

Ennyi.

Ha valakinek nem világos, sajnálom.

Minden vita abból fakad, hogy ezt nem akarjátok tudomásul venni.

Mindenki védi a saját álláspontját, a saját felekezetének álláspontját, amikor egyértelmű Jézus tanítása. Az Atya a mi Istenünk és az Atyát imádjuk és Neki áldozunk és Neki végezzük a szent szolgálatot.

Jézus pedig az Urunk és a közbenjárónk.

Aki a János 20:17 egyszerű kijelentését megérti, annak nem kell az egész Bibliát össze-vissza túrnia és csavargatnia, hogy a végén ugyanide lyukadjon ki.

Meg lehetne spórolni az utat, és senki nem esne hamis filozófálgatásba, ha a Biblia egyszerű és világos kijelentéseit elfogadná.

És senkit nem égettek volna el elevenen a háromságdogma tagadása miatt.

Én a magam részéről ragaszkodom ahhoz, amit Jézus mond a János 20:17-ben, hogy az Atya az Istenem, mint ahogy neki is.

Egyébként meg az egész Biblián átmentem ezzel kapcsolatban, és ezzel ellentétes tanítást sehol nem találtam.

További vitatkozásnak nem látom helyét.

részemről a témát befejeztem.

A testi zsidók teljesen elvetik Jézust, a keresztény egyházak zöme meg egy szintre helyezi a Biblia Istenével és imádatja. Két szélsőséges nézet, két véglet, de egyik sincs összhangban a Kinyilatkoztatással.

"És mi dolog, hogy ti magatoktól is meg nem ítélitek, mi az igaz?" (Luk 12:57)