21 hetes rémült kismama vagyok, szeretkeztünk a férjemmel, abba kellett hagyni, mert görcsöltem, majd felálltam és vegigfolyott a lábam szárán valami vizszerű, igaz vizelet lehetett?

Csináltam az "Angyalok szülei vagyunk " oldalon emléket,de nagyon ritkán szoktam ránézni,akkor sírok egy sort ,aztán félreteszem ,szerencsére nem központi téma már az életemben ,de csak azért ,mert mélyen nagyon mélyen igyekeztem elrejteni magamban és nagyon hamar visszamnetem dolgozni is,nem hagytam el magam,legalábbis csak itthon .

Ezzel együtt kell és együtt is lehet élni.

Találtam egy idézetet :

" “Csak azt mondja meg valaki, hogy meddig fog ez tartani! Kibírok akármit, csak tudjam, hogy mennyi idő!”

Körülbelül két héttel Eszter halála után fakadtam ki így. Senki nem tudott válaszolni. Akkor azt mondták, nagyon egyéni, hogy kinek meddig tart a gyász. Fél év, egy év, egy élet?

Aztán megnéztem az Engedd el! (Rabbit hole) c. filmet. A következő idézet a filmből való (Becca, aki elvesztette a kisfiát, édesanyjával beszélget):

Becca: Elmúlik ez valaha?

Nat: Nem, szerintem soha nem múlik el. Nem, nekem 11 éve nem múlik el. De azért változik.

Becca: Hogyan?

Nat: Nem tudom… talán a súlya változik. Egy bizonyos ponton elviselhető lesz. Valami olyanná válik, amit becsúsztathatsz valami alá, és… mint egy téglát cipelhetsz a zsebedben. És… és néha egy kis időre el is feledkezel róla. De amikor egyszer csak benyúlsz a zsebedbe – és ott van. Ó igen, ilyen. Ami rettenetes lehet – mondjuk, nem mindig. Olyan… [mély levegő] nem pontosan ezt szeretted volna, de ezt kaptad a fiad helyett. Így tehát, ezt cipeled magaddal. És… és ez nem múlik el. Ami…

Becca: Ami milyen?

Nat: Tulajdonképpen… jó. "