Családtag nem örül a terhességnek?

Valami ilyesmi helyzet van nálunk is, jelen esetben én vagyok a boldog várandós és sógorom párja teljesen ignorál... párom mesélte,nekik ez nem ilyen egyszerű,mert már volt veszteségük,amit megértek, de ez a viselkedés inkább egyfajta büntetésnek érzem. Hogy amiért nekik nem jön, ezért most ignorálás a válasz felém, csak így a jövőre gondolok, ha családtag, most is és ha megszületik a gyermekem, akkor is.

Most kit utál, a helyzet miatt? Ha magát, akkor miért felém és a gyerekem felé viselkedik így, ha minket, akkor így a jövőben mi lesz?

Az biztos, hogy így bennem a bizalom feléjük megváltozott, én is voltam a másik oldalon, mikor semmi sem jött össze az életemben, pedig mindennél jobban vágytam a szerető párra, családra, még is tudtam örülni, az unokahugaimnak. És nem volt bennem irigység, volt továbbra is vágy, sőt nekem motiváció volt, hogy na majd nekem is,nem ma majd később, és mit tudok tenni, hogy én is megélhessem az anyaságot q saját család élményét.

Szóval erről a viselkedésről az jön le, hogy nincs bennük szeretet, ha nem a keserűség van, de pont így is állok hozzá.

Nem érdeklődnek, nem mondok semmit.

Nem esik rosszul, mert így tudom, hogy jobban szeretik a sértettségüket, a haragot akár, vagy azt az érzést, ami most bennük van, mint a tudat, hogy nagybácsi nagynéni lehet. Ott lesz egy pici élet, akit megismerhet, új családtag, aki nem ártott neki soha, de ő már most elutasítja és ez szomorú inkább, de nem hagyom, hogy lehúzzon. Mert itt a legnagyobb empátia az lenne, ha spontán elvetélnék, és akkor mindenki boldog, mert osztoztunk a nagy fájdalmon,és ha neki ilyen fájdalmat kellett megélni, akkor más is élje meg... szerintem nem ez a normális, és ezt felkellene ismerni időben, mert sok fájdalmat okozhat ezzel a hozzáállássál.

És bármennyire fájhat ez a helyzet, annyi szeretet, lélek, csak van a nagy fájdalom közepette, egy csaladtagban, aki mondjuk szeret, hogy egy 'hogy vagy' Elhangzik.

A veszteség az veszteség, van más formája is, és amikor engem ért veszteség, nem az volt a gondolatom, hogy az a vigasz, ha a szerettem is átéli, vagy az lenne az empátia, ha neki is meghalna valaki, akit szeret. Vagy kevésbé szeretem, fogadom el, mert ő boldog én meg nem. Az az igazi,amikor fajdalomban és örömben is értjük egymást, de nem lábtörlőnek használjuk a másikat, ha nekünk rossz, és csak akkor örülhet a gyermekének, meg simogathatja a pocakját, ha a másik már lelkileg feldolgozta a fájdalmat. Szerintem, ilyenkor se szeretet se tisztelet nincs, se maga felé, se a boldog családtag felé sem.

Nekem nem lett volna vigasz, se jobb érzés sem, ha a testvérem, addig elvetél még nekem nem lesz gyerekem...

#53, te teljesen más szituációkról beszélsz,fogalmad sincs, milyen a másik oldalon lenni. Nem ugyanaz az érzés szinglinek lenni és úgy nézni mások parkapcsolatát, mint meddőnek lenni és úgy nézni a kismamák boldogságát.

Én voltam mindkét oldalon, de nem vártam el a meddő kolléganőmtől, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, amikor terhes voltam, egyszerűen szóba sem hoztam a jelenlétében, vagy ha valaki megtette, hárítottam. Empátia. Most, mikor nem sikerül teherbe esnem, kerülöm az ilyen kismamákat, akik egyebről nem is tudnak beszélni, mégpedig azért, mert nem esik jól a társaságuk és kész. Nem utálom őket, nem kívánom, hogy elvetéljenek -nem is értem, hogy fordul meg ilyen a fejedbe, a te olvasatodban minden meddő nő gonosz ördögfajzat-, egyszerűen azt teszem, ami NEKEM jó. Ha attól szár a kismamának, hogy nem vagyok hajlandó körbeugrálni őt , csak azért, mert neki valami sikerült, ami nekem nem, hát így járt.