Ha abortuszt kell csinálnunk, mert elég nagy az esélye, hogy beteg lesz a kisbabám, akkor ettől függetlenül eshetek majd még teherbe?

"egyszerűen csak benyögte, hogy ez bizony abortusz lesz"

Ilyen valakit orvosnak nevezni eléggé nehéz: eleve nem ö dönti el, hogy megtartjátok-e a gyereket, még akkor sem, ha tényleg súlyos fogyatékos lenne is - ez kizárólag a ti döntésetek.

Én is gondoltam rá, de még nem akartam zargatni a kérdezőt!

De most akkor leírom mit gondolok: sztem kezdeni kéne vmit a dokival, mert megérdemelné. Nem játszadozhat életekkel. Ki tudja, hány nőt vitt bele már abortuszba...

Ti mit gondoltok erről?

Mielott barmilyen dokit is megkoveznenk meg kellene varni mas orvosi velemenyt is. Ciszta es ciszta kozott is lehet kulonbseg.

Azt azert leszogezem, hogy eleg undorito megoldas volt a doki reszerol. Ennyivel elintezni. Biztos nem volt konnyu ezt atelni.

Szurkolok kedves kerdezo, hogy minden rendben legyen.

Én is nagyon bízom benne, hogy nem lesz semmi baj! Én is olvastam azt a könyvet, amit ajánlottak, az Áldatlan állapotot. Érdemes neked is elolvasni mindenképpen, akármi történik. Ott is írtak hasonló szituációkról.

Nagyon-nagyon sok egészséget és boldogságot kívánok nektek!

Singer Magdolna : Áldatlan Állapot – Mi lesz velünk?

A könyv bevezető tanulmánya

II.rész

Napjaink várandóssága

Hogyan, mitől is változott meg a nem is olyan régen még boldog várakozással kísért várandósság napjainkra egy stresszes, vizsgálattól vizsgálatig tartó készültséggé? Hiszen ma a várandósság egy eszeveszett törekvésről szól, hogy kiszűrjék a magzat lehetséges betegségét. Orvosi oldalról, azon túl, hogy kiszolgáljon egy szülői elvárást, ezt elsősorban a jogi következményektől való félelem motiválja, szülői oldalról pedig a bármilyen szempontból is tökéletlen gyermek elutasítása, fel nem vállalása.

Dr. Hajdú Krisztina humángenetikus véleménye szerint a szűrővizsgálatok célja a következő:

A terhesség alatti szűrővizsgálatok célja a betegségek minél nagyobb arányú észrevétele, de nem a terhesek stresszelése, a boldog várakozásnak rettegéssé változtatása. Azért végezzük munkánkat, hogy minél kevesebb terhes szembesüljön a szülés UTÁN azzal a ténnyel, hogy nem egészséges újszülöttje jön a világra, és minél kevesebb leendő anyát tartsunk félelemben azzal kapcsolatban, hogy egészséges-e magzata?

Sajnos azonban szinte elkerülhetetlen, hogy a technika áldását élvezve, egyúttal annak árnyoldalaival is ne találkozzanak a kismamák. A szorongás akkor is velejárója a mai várandósságnak, ha nem merül fel betegség gyanúja, mivel maguk a vizsgálatok generálják ezt. Ha azonban akár csak átmenetileg is felmerül a rendellenesség lehetősége, akkor a nyugtalanság egészen a kétségbeesésig fokozódhat, ami kihat a baba–mama kapcsolatra is.

Azt megélni, hogy hét hétig itt a kisbabám, de lehet, hogy nincs is, jön is, meg nem is, lesz is, meg nem is! Beszéljek hozzá, nyugtassam, hogy minden rendben, ő egy nagyszerű és csodálatos kis emberke, vagy osszam meg az aggodalmamat, esetleg a legjobb, ha csak hallgatok? Szabad-e nekem örülni? Hát azt nem szabad. Kötődni sem szabad. Fel van függesztve az anyaság. Zárójelben van az életem, a baba élete, a kettőnk kapcsolata. Érzelmek zárolva, anyaság zárolva. Zavart szenved a hármasunk is, most van gyermekünk vagy nincs gyermekünk, kettesben vagyunk még vagy már igazi családdá formálódunk? Csak lapulni lehet, és úgy tenni, mintha nem is létezne.

Előérzetek

Szinte minden anya beszámol arról, hogy bár konkrétan nem utalt semmi a baba rendellenes fejlődésére, de furcsa előérzeteik voltak. Gyermekes anyák össze is tudták hasonlítani az előző várandóssággal, amelynél nem sejlett fel semmilyen rossz előérzet.

Meg fog halni a babám! Hogy miért pont ez jutott eszembe, ki tudja? A másik két gyereknél éreztem, hogy nem lesz semmi gond, és valóban úgy lett. Inkább tudás volt ez, mint érzés. A harmadik gyereknél viszont az a huszonnégy hét, amíg élt a hasamban, tele volt rossz előjellel.

Annyira furcsa volt, ahogy reagáltam az egész terhességre, mintha tudat alatt tudtam volna, hogy baj van.

A metrón utazva egy Down-szindrómás gyerekkel találkoztam. Nem láttam előtte soha downos gyereket, vagy csak nem figyeltem rájuk? Most belém hasított: hátha Julika is ilyen lesz!

A rossz hír közlése

Természetesen a rossz előérzetek ellenére is töretlenül hisz minden anya abban, hogy egészséges gyermeket hoz a világra. Éppen ezért sokkolóan éri őket a rossz vizsgálati eredmény híre, vagy amikor az ultrahangot végző orvos felismer valami rendellenességet. Ebben a rendkívül kiélezett lélektani helyzetben minden szónak, mozdulatnak sokszoros a jelentősége, legyen az egy kedves szó, érintés, vagy az ellenkezője, az együtt érzés hiánya. Az anyák egy megváltozott tudatállapotba kerülnek, amelyben megnő a kiszolgáltatottságuk, sebezhetőbbekké válnak.

.

Az én vizsgálatomkor az orvos kiküldte a férjemet. Pásztázott a hasamon az érzékelővel, majd azt mondta: Baj van! Akkor számomra megszűnt az idő. Nem érzékeltem, mennyi idő telt el, amíg a kérdésemre – De mi!? – végre megjött a válasz. Tudod, mikor egy balesetben a sebesült előtt lepereg az egész élete, az is egy másik idődimenzió, nos, ez is ilyen volt. A testemben, a bőrömben éreztem a rémületet, a fejemen is a hajas fejbőrön, és most is, hogy beszélek erről, érzem a combomon a libabőrt. Ez egy elemi érzés volt, soha nem tapasztalt tudatállapot.

Azok az orvosok, akik képesek úrrá lenni a számukra is rendkívül megterhelő helyzeten, mindent megtesznek, hogy az információk mellett érzelmi támaszt is nyújtsanak a bajba került szülőnek.

Az orvos arca azonban rosszat sejtetett. Megtudtuk, hogy gyermekünknek nyitott a hasfala, a köldökénél a belei kitüremkednek, és a magzatvízben lebegnek. Az orvos kedves volt, simogatta az arcom, óvón körülvettek, az asszisztens is, ki tudja, még ki, másra nem emlékszem, ez nekem egy teljes agyborulás volt, totális összezuhanás, szinte nem voltam tudatomnál.

Végül megkaptuk a papírt, és mentünk az orvosomhoz. Átölelt, és azt mondta, majd ő elolvassa és megmondja, mi van odaírva. – Nagyon nagy baj van! – mondta azután. Azt látja, hogy a gyereknek nagyon súlyos agykamra-tágulata van, az agyi szerkezetét kezdi tönkre tenni a víz, de ő nem neonatológus, ő nőgyógyász, aki csak azt tudja, velem mi van, nem a babával. Kérdezte, hogy a férjem tudja-e? – Nem. – Akkor most menjen, és mondja el a férjének, én addig lemásolom ezt a papírt, konzultálok a neonatológussal. Induljon, beszéljen a férjével, mert ezt tudnia kell. Egy ilyen nagyszerű orvos! Így beszélt velem, lépésről lépésre vezetve elmagyarázta, mi a teendő, mit tesz ő, mit tegyek én, hiszen ez egy regresszív állapot, az ember egy tehetetlen gyermeki létbe esik vissza.

Sajnos azonban nem ritka, hogy az orvos zavara miatt, a fokozottabb támogatás helyett éppen az ellenkezője történik. A vizsgálat elején még kedves orvos hirtelenjében megváltozik, és az anya és magzata egy vizsgálandó tárggyá válik a kezei közt. Megesik, hogy a feltárt rendellenességről a látottakat az anya feje fölött az asszisztensnőnek diktálja, és nem ad választ a kétségbeesett kérdésekre. Ezt követően segítségnyújtás nélkül elhagyja a szobát, vagy kiküldi az anyát.

Az orvos nagyon kedves volt, én fel voltam dobva, hiszen mindig boldogító érzés látni a babánk szívverését, látni, ahogy lubickol a magzatvízben. Vizsgálat közben az orvos egyszer csak elnémult, és megszűnt a kommunikáció közöttünk. Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. Pár perc csend után megkérdeztem, van-e valami gond, de válaszra sem méltatott. Újra érdeklődtem, de úgy tett, mintha meg sem hallaná a kétségbeesett kérdésemet, majd elkezdte diktálni az asszisztensnőnek a problémákat. Csak sorolta, sorolta! Forgott velem a világ, sokkolóan hatott rám, hogy ennyi betegsége van Éduának, valamint az, hogy ezt még csak nem is velem közlik, hanem úgy beszélnek a saját babámról, mint egy selejtes tárgyról. Vizsgálat után bőgve próbáltam kérlelni az orvost, magyarázza el, mi ez az egész, de továbbra sem akart velem foglalkozni, hanem Pestre irányított minket, dr. Hajdú Júliához.

A fejem fölött analizáltak, mintha ott sem lennék. Ha meg mertem kérdezni valamit, szabályosan leugattak. Mintha nem rólam és a babámról lenne szó! Bejöttem, mint egy kismama, egy ember, a szonográfus kedves volt, hallja anyuka, dobog a baba szíve, aztán kiderült valami, és egy szempillantás alatt tárggyá váltam a kisbabámmal együtt.

A rossz hír utáni segítségnyújtás

A megfelelő szakértelemmel közölt rossz hír után további elvárás lenne, hogy a fájdalomtól sújtott anyát ne hagyja az orvos magára, amíg megnyugtatóan nem érzi, hogy ezt megteheti. A kötetben szereplő dr. Hajdú Júlia neonatológus, szívspecialista kötelességének érzi, hogy mindaddig ne engedje ki a szobából a rossz állapotban lévő anyát, amíg meg nem nyugtatta valamennyire. Véleménye szerint nem jó, ha egy anya kísérő nélkül megy a vizsgálatra, hiszen akkor egy esetleges rossz hír hallatán segítség nélkül marad. A kísérő jelenléte nem csupán ezért hasznos, hanem ő az, aki ebben a helyzetben képes felfogni a kapott információkat. Mindezekért hasznos lenne a szülész orvosnak már előre figyelmeztetni az anyát, amikor különböző vizsgálatokra küldi, hogy lehetőség szerint ne egyedül menjen, hanem a férjjel, nagyszülővel vagy egy baráttal.

Nem minden anyának van azonban olyan szerencséje, hogy megkapja ezt a támogatást.

Ezzel kiment. Otthagytak, mint egy rakás szemetet.

De hogy mi a baj? Nincs keze, lába? És most mi legyen? Hogyan tovább?

Senki nem törődött velem. Zokogtam. Az asszisztensnő megkérdezte, hogy adjon-e egy zsebkendőt? Ő mondta azt is, hogy beszéljek a kezelőorvossal.

A következő idézet szereplőit az orvos kiterelte a szobából, miután tájékoztatta az anyát, hogy súlyos fejlődési rendellenessége van a magzatnak. Ismételt kérdésekre végül csak annyit mondott, hogy beszélje meg a vizsgálati eredményt a kezelőorvosával. Ezután negyven percet kellett várni a folyosón az eredményért.

Én is császárral születtem, és egy születéstréningen átéltem, ahogy fulladoztam. Ezért a stresszhelyzetre légszomjjal reagálok. Ültem a folyosón, összegörnyedve a rémülettől, és fuldokoltam. Sírjál, próbált segíteni a barátnőm. Nem tudok sírni! – Akkor vegyél levegőt, legalább lélegezz! – kérlelt ijedten.

(folytatjuk...)

A könyv bevezető tanulmánya

III.rész

Tagadás, majd kétségbeesés

Az első sokkot a hitetlenség állapota váltja fel. Az anyák nem hiszik el a hallottakat, azzal vigasztalják magukat, hogy az orvos bizonyára tévedett, vagy a gép nem volt jó, és majd egy másik orvos, egy nagyobb szakértelmű valaki felülbírálja ezt a „téves” diagnózist.

Az első érzésem az volt, hogy ez itt a világ vége. Teljes megsemmisülés.

Kimentem, anyuhoz fordultam: Meg fog halni a baba! – Miért meghalt? – kérdezte szegény jó anyukám. Még nem, feleltem. De a következő gondolatom az volt, hogy ez tévedés, majd kiderül, majd az orvosom megmondja. Vagy elmegyek másik orvoshoz, és akkor majd az mondja meg.

Egy hét múlva mentem a barátnőmmel a vizsgálatra. Viccelődtünk, bolondoztunk, hogy ha túl leszek rajta, akkor bevásárolunk a babának, mindent megveszünk neki, és annyi pénzt el fogunk költeni, hogy utána majd szégyenkezünk miatta. Semmi baja nincs, nagyon jól tudjuk, hogy semmi baj, csak ijesztgettek. Mennyit fogjuk majd emlegetni ezt az ijedelmet, mondjuk majd, ha valami rossz fát tesz a tűzre, hogy lám, lám Andriska, megmondták, hogy agyatlan vagy.

A tagadás nem tartható fenn sokáig, így a szülők eljutnak odáig, hogy felismerik, a várva várt gyermekük súlyos beteg. Ekkor kétségbe esnek, helyzetüket reménytelennek, kilátástalannak érzik. Apa és anya gyakran közösen sír, összekapaszkodik, máskor az apa megpróbál támaszt nyújtani az anyának.

Utána négy napig sírtam egyfolytában, nem ettem, nem beszéltem senkivel. Anyósom – tiszteletben tartva a képtelenségemet az emberi érintkezésre – az ablakon adta be az ételt, amihez aztán hozzá sem nyúltam. Magamba fordulás, düh, teljes bizonytalanság, keserűség, a miért pont én értetlensége… ezek jellemezték az érzésvilágomat. Gergő is összezuhant, de ő mégis képes volt cselekedni, felhívta a főnököm, hogy alkalmatlan vagyok most mindenre, ő beszélt a családtagokkal is. Férfi volt és „anya” egy személyben, védett engem és a gyereket is.

A gyermek betegségének a tagadása az anyában folytatódhat még akkor is, amikor már több orvos alapos vizsgálata utána belátja, hogy a gyermeke menthetetlen. Valamiféle csodában bízik az utolsó pillanatig, sokszor még a vajúdás közben is.

Másnap reggel elindultunk a kórházba. A terhes ruhámban, kismamaként ültem a kocsiban, hogyan másképp, mégis, olyan szörnyű volt, szörnyű! Visszagondolva az egészre, nem is tudom, hogyan tudtam végig csinálni. Kijelentettem, hogy a csomagokat nem kell bevinni az ultrahangra, mert ott úgyis megállapítják, hogy csoda történt, és megyünk haza, és nem lesz itt semmi baj, majd meglátják!

A tudatom egyik felében az volt, hogy szeretném, ha ezen túl lennék, és a szerek hatnának, a másik felem meg azt mondta kajánul, hogy tágíthattok ti itt engem, ahogy akartok, de én mindjárt szépen összecsomagolok, és itt hagyok csapot-papot. Jó még a burok, igaz, kinyílt a külső méhszáj, de hát hányan hordanak ki gyereket ennél rosszabb helyzetben is? Holnap reggel itt hagylak benneteket, semmi baja nincs ennek a babának, remekül van, nem tudjátok ti bántani, szépen lelépek innen.

De azt mégsem fogtam fel, hogy vége a babámnak. Utolsó pillanatig bíztam, tudod, az anyai ösztön, azért ez nagyon belénk van kódolva. Képtelen voltam elhinni, hogy nem lesz ő.

Dilemma

Egyes anyák arról számoltak be, hogy nem kerültek döntési helyzetbe, mivel az orvos egyértelműen a terhesség befejezését javasolta.

A férjem ment be érdeklődni. Az orvosom szabadságon volt, így a helyettese tájékoztatta. Elsorolta a további lépéseket: két nap múlva magzatvízvizsgálat, ha ez is pozitív, akkor másnap befekvés a kórházba, éhgyomor, a magzat kap a szívébe egy káliuminjekciót, és megindítják a szülést.

Nincs olyan, hogy elmondanák az alternatívákat. Egyetlen utat jelöltek ki számunkra, a terhességmegszakítást, mint ahogyan minden hasonló helyzetbe került szülőpárt is erre az útra terelnek. Sokan nem is kerülnek döntési helyzetbe, mert fel sem fogják, hogy maguk dönthetnének.

A fenti idézet olyan anyától származik, aki az egyértelmű utasítás ellenére vállalta Down-szindrómás gyermekét. Megtörténik azonban, hogy a szülők jóformán még gondolkodási időt sem kapnak, mert a rossz hír közlésekor már egy közeli időpontot is kijelölnek számukra a kórházi felvételhez. Ők utólag becsapva érezhetik magukat, főleg azért, mert felkészületlenül kerültek bele egy olyan kegyetlen helyzetbe, amiről elképzelésük sem volt.

Egy anyában fokozatosan tudatosodott a kórházban, hogy mit is tesz valójában, és a döntés mivel jár:

A férjem mesélte el, hogy azt kiabáltam, hogy megölik a gyerekemet! Megölik a gyerekemet, és én segítek benne! Lassan tudatosodott bennem, hogy átvertek.

Azt állította az orvos, hogy a vajúdás maximum pár óra, a végén lesz egy kis menstruációs görcs, de a magzat ebből mit sem érez, sőt, jót teszünk vele azzal, hogy befejezzük a terhességet. Azt nem említette, hogy nekem kell azt aláírni, hivatalosan úgy döntök, megszakítom a terhességet. Először is semmit nem döntöttünk, hiszen valósággal utasítva voltunk, másfelől maga ez az aktus egy borzalom, amikor nekem kell aláírnom a babám haláláról való rendelkezést. Semmi egyéb nem hangzott el, szó sem volt arról, hogy ez milyen testi és lelki gyötrelemmel jár, akkor is, amikor átélem, és utána is örökké, amíg csak élek! Bagatellizálta az egészet, én pedig minden szavát elhittem. Választási lehetőség fel sem merült, azt akarták, mindenképpen szakítsuk meg a terhességet. Az dühít engem, hogy úgy kezeltek, mintha döntésképtelen kiskorúak lennénk, még morális szempontokkal is érveltek, hogy nem tehetjük meg a babánkkal szemben sem, hogy megtartjuk, de nem tehetjük ezt a nagyobb testvérrel sem.

Más szülőpárnak lehetősége van pár napot, sőt egy-két hetet is gondolkodni. Segítik őket abban, milyen specialistákhoz forduljanak a további információkért, így alapos tájékoztatást kapnak a felismert betegségről, és annak várható kimenetéről. A jó orvos ennél tovább nem megy, és természetesen nem veszi át a döntés felelősségét. A szülők ekkor megválaszolhatatlan kérdések tömegével találják magukat szemben.

Kétségbe voltam esve. Világéletemben elképzelhetetlen volt számomra az abortusz. Elfogadó tudok lenni a nők iránt, akik számára ez jelenti a kiutat szorult helyzetükben, de nekem ez nem járható út. Hogyan is ölhetném meg a gyermekemet?

Nagy nyomás nehezedett rám. Még a tágabb családom is arra biztatott, szabaduljak meg ettől a beteg babától, ne vegyek ekkora terhet a nyakamba, illetőleg az egész család nyakába. Önzőnek neveztek, aki nem gondol a nagyobb gyerekekre. Azt akarod, ha meghalsz, az ő terhük legyen? – kérdezték. Férjem is ambivalens volt, természetesen megrémült attól, hogy mi várhat ránk egy beteg gyermek nevelésével.

Mégis, én is úgy láttam, ennek a sok szenvedésnek semmi értelme, kegyetlen operációk várnak rá, és az eleve kilátástalan küzdelem után mégis csak meghal a végén. Nagyon kerestem a segítséget, a választ a kérdésemre: merre tovább? Megtartsuk, ne tartsuk? Nem tudtam dönteni, hívtam a nőgyógyászomat, aki adott még egy hetet. Rengeteget sírtam, folyton magam előtt láttam a babámat betegen, kiszolgáltatottan, és azt, hogy megszületik, és azt a pici testet fölvágják, majd utána csövek lógnak ki mindenhonnan, ahonnan csak el lehet képzelni! Nem akartam így látni a gyerekemet! Nem akartam szenvedésre világra hozni!

Választ kerestem arra a kérdésre, miért etikusabb egy ilyen súlyosan beteg babát megtartani, és azután végignézni, ahogy szenved, majd meghal, mint véget vetni a terhességnek? Nem értettem, miért jobb az, ha megszülöm, de nem teszem ki fájdalmas és reménytelen műtéteknek, hiszen ez pont olyan halálos ítélet, mintha elvetetném őt. Mi a különbség morális szempontból?

Egyes esetekben a döntés könnyű, mivel a magzat élettel összeegyeztethetetlen károsodásban szenved, és esélye sincs az életre a születése után.

Szerencsések vagyunk, mert nem kerültünk igazi döntési helyzetbe. Egy agy nélküli emberről nem kell dönteni, nincsenek benne remények, háthák, mégisek, talánok, nincs benne igazi morális kérdés sem, nem érzed magad gyilkosnak vagy Istent játszónak, aki dönt élet-halál kérdésében. Csupán azt döntöttem el, hogy nem növelem fel ezt az agy nélküli kis lényt, hanem előbb elbúcsúzunk.

Más anyának ugyanebben a helyzetben sem könnyű a döntés. Az alábbi idézet arra példa, hogy az anya a rettenetesen nehezen kiverítékezett döntés után, még a kórházban, a szülés megindítása előtti vizsgálaton is esélyt adott volna a gyermekének.

Bementünk az ultrahangra, ahol az orvos vizsgálat nélkül közölte, hogy nem változott semmi, és lecsapta a vizsgálófejet. Az orvosok annyira kegyetlenek tudnak lenni! Ez a gyereknek egy halálos ítélet, akit néhány órán belül elpusztítanak, joga lenne egy utolsó esélyre! – De uram, ennek a gyereknek az életéről van szó – mondtam –, legyen szíves, mérje meg az agykamra-távolságot, vegye már a fáradtságot, hátha csoda történt, és kisebbedett a tágulat!

Amikor megszületik egy döntés, az az ész döntése, és nem a szívé.

A férjem egész komolyan azt mondta: Nézd Adri, ha én lennék a gyerek helyében, akkor azt kérném a szüleimtől, hogy ezt ne tegyék meg velem! És én azt feleltem: Jó. Az egész olyan hivatalos volt, mintha egy bíróságon elmondták volna az ítéletet, amihez mindenki hozzátette a véleményét, csak én nem szóltam egy szót sem, mert tudtam, hogy igazuk van.

Sok anya már úgy indul neki a várandósságának, hogy az orvosoktól elvárja, ismerjék fel, ha valami nincs rendben a magzatnál, és tudja, hogy abban az esetben azonnal megszakítja a terhességét. Az ilyen anyák látszólag könnyebben viselik el a döntés lelki terheit, hiszen nincs is dilemma, egyértelmű a választás. Esetükben azonban ugyanúgy elmondható, hogy a döntés az ész döntése, és ha nem is látható módon, de sérül az anya az ellentmondásba keveredett anyai ösztön és a tudatos elutasítás miatt.

A szülők szűkebb, tágabb környezete is befolyást gyakorol, vagy próbál gyakorolni a döntésre.

Náluk is aludtam, és vacsora közben elmeséltem, milyen nehéz napom volt, mennyire megijedtem, de szerencsére megnyugtatott az orvos. Rám nézett ez az asszony: Vetesd el! Meddig lehet elvetetni? Hogy mondhatsz ilyet!? – kérdeztem hüledezve. Hogy jöhet ez ki a szádon, hiszen senki nem mondta, hogy el kell vetetni, csak javasolták, hogy meg kell nézni még egyszer, elvetetésről szó sem volt! De ő csak mondta, mondta, hogy nehogy már a másik kettő nyakára egy hülyét hozzak világra, meg nem is tudom, még miket.

Meglátogattam egy barátnőmet, akinek három gyermeke közül az egyik sérült. Tőle vártam megerősítést, hiszen tudom, hogy imádja a beteg gyermekét is. No, csalódtam. Ő is azt javasolta, jól gondoljam át a döntésemet, mert nagyon nagy teher egy beteg gyermek.

Mindenki azt mondta, el kell vetetni, de mi szembe szálltunk velük, feltettem a kérdést, hogy vajon, ha egy egészségesen született gyerek leesik az asztalról, súlyosan megsérül, akkor elaltatnák vagy reszketve ülnének az intenzív osztályon? Nekem ugyanúgy a gyerekem, mint az, aki már megszületett, nem tudnám elaltatni! Hát az nem ugyanaz, felelték. – Neked nem, de nekem igen, akinek a hasában van!

Egy beteg gyermek vállalása nem mindig talál jó fogadtatásra az orvosok körében. Ha mégis, akkor azt a szülök örömmel fogadják, hiszen megerősítést kaptak a döntésükben.

Elmentem az orvoshoz, és bejelentettem, hogy nem megyek a magzatvízvizsgálatra. Azt mondta, helyesen döntöttünk, ő is így tett volna, de ő, mint orvos, nem befolyásolhatta a döntésünket. Biztosított róla, hogy mindenben mellettünk áll, minden segítséget megad.

A genetikus felelete is megnyugtatott: A saját lányomnak sem engedném, hogy megszúrják.

Mondott sok minden egyebet is, de elképzelésem sincs, hogy mit, nem voltam olyan állapotban.

(folytatjuk...)