Ha abortuszt kell csinálnunk, mert elég nagy az esélye, hogy beteg lesz a kisbabám, akkor ettől függetlenül eshetek majd még teherbe?

Szia!

Nálam is volt ciszta,mármint a babámnál...de ez gyakori,majdnem minden gyerkőcnél van,csak fel is szívódik,illetve lehet hogy észre sem veszik,de akkor is felszívódik!Nagy %ban felszívódik!

Én elmentem egy magánklinikára...Kútvölgyi-Maternitybe(genetikai uh-ra),ott megnézték,rá egy hétre vissza a saját dokimhoz,aki már nem látta! Ez 12-14hetesen volt!

Ne aggódj,menj jó genetikushoz a jövő7en!

Üdv!

Szia!

Látom, már többen írtak hasonlót, de azért én is leírom a barátnőm és az én esetemet is:

A barátnőm most szült, és náluk is volt olyan, hogy ciszta volt a baba fejében, amit a várandósság alatt megállapítottak. Kb 3x kellett mennie genetikushoz, és a 3. alkalommal, azt hiszem a 30. hét körül, már nem volt ott a ciszta. Teljesen egészséges kisbabája lett.

Nekem mindkét gyerkőcnél a szülés után volt koponya UH, és voltak apró cisztáik: ezek a szülés közbeni bevérzések voltak, azt minden gyereknél vannak szinte, maguktól elmúlnak. Így is lett, az egyikkel kellett dévény-tornászhoz menni pár hónapig, de neki más baja is volt, de a ciszta is pont olyan helyen volt az agyában, ami a mozgásfejlődést lassította, de felszívódott. Ő is teljesen egészséges. Nem tudom, ezek számítanak-e, mármint az én gyerekeim esete, mert ez szülés közbeni cista (legalábbis várandósság alatt nem mondták, hogy van)

Ha esetleg mégis komoly a baj, én ajánlom, hogy nézd meg Singer Magoldna könyvét: Áldatlan állapot- mi lesz velünk? Jaffa kiadó 2008 Pont ilyen esetekről van benne szó. Hogy a magzati diagnosztika problémát mutatott, és hogy döntöttek a szülők, és ez hogy viselte meg őket, melyik döntés. A következő hsz-ben mellékelek belőle egy részletet. Ő pszichológus, és a gyerekek elvesztésével, gyásszal foglalkozik. De remélem, nektek nem kerül rá sor!

a részlet:

A könyv bevezető tanulmánya

I.rész

A tudományos fejlődésnek néha iszonyatos az érzelmi ára. A magzati diagnosztika éppen egy ilyen terület, ahol a technikai előrehaladás megelőzte a gy

ógymódokat. A szűrővizsgálatok alkalmával egyre több magzati rendellenesség felismerhető, ugyanakkor ezek nagyobb része nem gyógyítható. A szülőknek fájdalmas döntést kell meghozniuk: megtartsák-e a gyermeküket, vagy váljanak meg tőle?

Bármilyen döntést is hoz a szülő, végtelenül nehéz helyzetbe kerül. Ha megöli gyermekét, akkor viseli annak lelki következményeit. Ha szeretné megtartani, az a kérdés gyötörheti, hogy vajon nem önző ragaszkodás-e egy előreláthatóan szenvedésre ítélt gyermeket világra hozni? Persze mit nevezünk szenvedésnek? Hiszen sokunknak még a szeplőink viselése is lelki problémát jelent, míg mások derűvel képesek élni betegen, mozgássérülten vagy értelmi fogyatékosan. Egy Down-szindrómás gyermek például köztudottan boldog, ugyanakkor, ha súlyos szívbetegség is társul a kromoszómarendellenességhez, akkor már fizikai szenvedések várhatnak rá. Hol a határ? Mikortól mondhatjuk azt, hogy ami a gyermekre várna, az már méltatlan az emberi életre? Egyáltalán, képes-e a magzati diagnosztika pontosan megjósolni, mi várható a születéskor?

Fel tudja-e mérni a szülő a saját erőtartalékait, képes-e elhinni magáról, hogy meg tud majd küzdeni azokkal a rá váró nehézségekkel, ami egy sérült gyermek nevelésével, fejlesztésével jár? Kibírja-e a kapcsolat, összetartja-e a közös tragédia a szülőpárt, vagy éppen ellenkezőleg, valamelyik tag elmenekül a számára elviselhetetlenül megnőtt terhek alól?

Hívő emberek számára melyik kijelentés igaz? Talán ez? Hiszen ez nem valós döntéshelyzet, mivel nem az emberek dolga megítélni, ki jogosult az életre, és ki nem, ez Isten feladata. Vagy inkább ez? Köszönet Istennek, hogy lehetőséget adott az emberek kezébe, hogy időben felismerhessék a bajt, és ez által megelőzhető a beteg gyermekek megszületése.

Az élet kioltása magzati korban olyan bonyolult bioetikai, erkölcsi, teológiai, filozófiai és jogi kérdés, amelyre nem keressük ebben a könyvben a választ. Természetesen a szülők történeteit és a szakemberekkel folytatott interjúkat olvasva, ki-ki választ kaphat a dilemmájára, hiszen a történetek mindegyikében ott a tanulság, amelyet mindenki úgy értelmezhet, ahogy számára elfogadható.

Nagy nyomás nehezedik a szülőkre, hiszen az a társadalmi elvárás, hogy a beteg gyermekektől meg kell válni, mivel életük terhet ró a társadalomra, és aki mégis vállalja, felelőtlen és önző. A szülők többsége végül is elutasítja a beteg gyermeket, így egyre több anya írja alá gyermeke halálos ítéletét, és művi abortusznak, vagy ha már nagyobb a magzat, akkor egy idő előtt megindított szülésnek veti alá magát. Amikor a döntését meghozza – látszólag könnyedén, vagy a poklok poklát megjárva –, még fogalma sincs döntésének következményeiről. Nem tudja, hogy szülés közben majd azt éli át, hogy legyilkolja a gyermekét, akiről úgy érzi, folyamatosan szenved. Nem tudja, hogy nem lesz képes elengedni őt, így akár napokig vajúdhat, nem tudja, hogy a gyermeke ezért hosszú ideig küzd, rugdos a hasában, míg meghal, nem tudja, hogy ehhez többnyire semmilyen lelki támogatást nem kap, nem tudja, hogy útravaló nélkül bocsátják haza – tisztelet a kivételnek –, és azt sem, hogy nincs utógondozás. Azt végképp nem sejti, amikor hazamegy, akkor sincs túl a nehezén, hanem kezdetét veszi egy mély gyász, bűntudattal, haraggal, csalódással, keserűséggel. Fogalma sincs arról, hogy életre szólóan sérül az önértékelése, hogy onnantól a meglévő gyermekeivel szemben rossz anyának érzi magát, hogy tönkremennek kapcsolatai, hogy pszichoszomatikus betegségek és lelki problémák fogják kínozni.

Azt sem tudja, hogy ráadásul beszélnie sem illik erről. Ugyan már, lépj túl rajta, majd jön a következő gyerek, különben is van már akárhány egészséges gyereked, örülj azoknak! – mondják neki, ami még tovább nehezíti a helyzetét. Kommunikációs zárlat veszi körül, és a megértés legteljesebb hiánya. Az anyák magukra hagyva próbálnak megküzdeni az átélt traumával, több-kevesebb sikerrel.

Néhány szülő, szembeszállva a társadalom elvárásával, vállalja gyermekét, bármilyen is.

Rájuk, akik a gyermekük életére szavaztak, bizonytalansággal teli várakozás vár, amely alatt nem tudják, milyen lesz a születendő gyermekük. Próbálják elfogadni azt, amit hozott számukra az élet. Igyekeznek felkészülni a várható nehézségekre lelkileg és konkrét tennivalókkal is, mint amilyen például egy lehetséges műtétnek az előkészítése. Vagy bíznak, remélnek, és a lelkük mélyén nem hiszik el, hogy bármi baja lesz a gyereküknek.

• Néha a rossz diagnózis ellenére egészséges gyermek születik.

• Sok esetben megpróbáltatások sora veszi kezdetét. Harc a gyermek életéért, műtétek, kezelések. Ha a gyermek élete nem menthető meg, távozása gyászba borítja a szülőket.

• Más esetekben a kezdeti nehézségeken túljutva, kisebb-nagyobb műtétekkel végleges gyógyulás érhető el a gyermeknél, és a szülők megkönnyebbülve élhetik az egészséges gyermekkel az életüket.

• Végül vannak szülők, akiknek az a sors jut, hogy testi, illetőleg értelmileg sérült gyermeket neveljenek.

A könyv célja az, hogy rámutasson arra, hogy mindaddig, amíg jelen van világunkban ez a szülői tragédia, addig a jelenleginél sokkal nagyobb felelősséggel kell részt vállalni a szülőpár támogatásában, segíteni kell őket a döntés meghozatalában, a döntésük következményeinek viselésében, bármi legyen is az.

Az átgondolt, felelősségteljes döntés érdekében a magzat betegségére vonatkozó körültekintő tájékoztatáson felül automatikus lépésként szükséges beiktatni a professzionális segítőhöz való irányítást, akivel a szülők alaposan átbeszélhetik a választási lehetőségeket, és azoknak az egész életükre kiterjedő következményeit.

Kívánatos lenne, ha a beteg vagy sérült gyermeket vállaló szülők nagyobb elfogadásra számíthatnának, és több segítséget kapnának a gyermek nevelésében is. Ez azonban olyan bonyolult szociálpszichológiai és szociálpolitikai kérdés, ami csak hosszú távú szemléletformálással valósítható meg, és aminek a taglalására ezúttal nem vállalkozhatunk.

Sokkal könnyebb hatékony változást elérni azoknak a szülőknek a támogatásában, akik úgy döntenek, hogy megválnak a gyermeküktől. Ebben az esetben az orvosnak fel kell készíteni az anyát arra, hogy milyen testi és lelki megpróbáltatásokkal kell számolnia a kórházban, és ehhez milyen segítséget tud igénybe venni. Már ebben a beszélgetésben sort kell keríteni a magzat megtekintésére vonatkozó igényről, segítve a párt abban, hogy mi szolgálná hosszú távon az érdeküket. A kórházban gondoskodni kell a vajúdás intim teréről, hogy az anyának ne kelljen sem olyanokkal összezárva lennie, akik nem kívánt gyermek miatt választották a művi abortuszt, sem olyanokkal, akik egészséges gyermekkel vajúdnak. Biztosítani kell pszichológust neki, aki segíti az elengedés nehéz folyamatát, és csökkenti a beavatkozással járó traumát. Kívánatos lenne az egészségügyi dolgozók rendszeres továbbképzése a rendkívüli kommunikációs helyzetek kezelésére vonatkozóan. Az elbocsátást előzze meg egy alapos beszélgetés, amelyben az orvos pontosan tájékoztatja a szülőket a gyermek betegségéről, különösen a rendellenesség ismétlődési kockázatára vonatkozóan. Végül elengedhetetlenül szükség van igen komoly utógondozásra, hogy az anyák ne maradjanak magukra a gyászfolyamatban. Örömteli tény, hogy egyes kórházakban már igyekeznek külön figyelmet szentelni az úgynevezett sikertelen terhességek gondozására, azonban ez még messze nem általános.

Az anyákkal, szakemberekkel folytatott beszélgetéseknek, a különböző topikok olvasásának, és saját gyásztanácsadói munkámnak a tapasztalatai alapján kirajzolódtak bizonyos hasonlóságok, összefüggések, tanulságok. Azok a szülők, akik megtartották a gyermeküket betegen is – bárhogyan is végződött a történetük, legyen szó akár a kisbaba haláláról –, úgy tűnik, sikeresen feldolgozták a veszteségüket, vagy legalábbis jó úton vannak a felé, hogy ne legyenek súlyos lelki következményei a választásuknak. Ugyanez nem mondható el azokra, akik megváltak a gyermeküktől, ezért most elsősorban róluk lesz szó.

A szakembereken kívül csak anyákkal beszélgettem, ezért kutakodásaim nem érintik az apák tapasztalatait. A gyermeküktől való megválást az anyák elsősorban a maguk történetének élik meg, ugyanakkor, csendesen meghúzódva ugyan, de igen erős támasztként, végig jelen vannak a férjek is . Meghatott az a töretlen segítő szándék és szeretet, amely kivétel nélkül minden esetben kiviláglott a szomorú beszámolókból. Remélem, egyszer sor kerül még arra, hogy nekik is több figyelmet szenteljek.

13. valaszolo vagyok. En irtam eloszor, hogy egy ismerosom babajanal felszivodott a ciszta.

A doki egybol elkonyvelte a betegseget? Lehetosegkent sem emlitette, hogy ez rendbejohet? Kuldott meg valamilyen vizsgalatra, vagy az uh alapjan allitotta szinte 100%-ra, hogy beteg a baba? Nem is emlitette, hogy mi varhato egy ilyen helyzetben?

Teljesen sokkol, hogy szinte egybol abortuszra kuld. Hihetetlen, hogy ilyen dokik is vannak, marpedig vannak.

Kivanom a legjobbakat. Remelem egy masik orvostol jobb hireket kapsz majd.

Kedves 13as, igen,sajnos vannak ilyen dokik! :(

Nem egy olyanról hallottam, akinek az abortálás a szenvedélye!

Gondolom szegény kérdező meg pont ilyet fogott ki! Hihetetlen, hogy más kárának hogyan tudnak örülni egyesek! :(

Felháborító, és elszomorító!

Jaj úgy izgulok érded kérdező!

Mikor mész másik dokihoz?

Remélem nektek a legjobbakat!

Majd írd meg mit mondott az orvos!

Puszillak, és kitartás!

Szia!

Én is szorítok értetek!!!

Megírnád, hogy hol voltál vizsgálaton, melyik városban?

Köszönöm!