7 hetes magzat milyen? Érzi már az abortuszt?

Kedves válaszolók!

Nemcsak azért írok, mert úgymond rámkérdeztetek, hanem azért, mert már több napja azt érzem, hogy nem hagyhatom magára a válaszolóimat, mert mindenki nagyon lelkiismeretes válaszokat adott, a saját meggyőződése szerint.

S persze nem kis energia egy más személy élethelyzetébe belehelyezkedni, érzelmi energiát áldozni rá, s ezért is úgy érzem, hogy mindenki megérdemli, hogy leírjam, hogy mi minden történik bennem. Sajnálom, hogy viták is kialakultak, bár ez a téma nem az a téma, amely nem vált ki vitákat, csak sajnálom, hogy előkerült az otthonszülés és az örökbefogadás témája is. Az otthonszülésről nekem is az a véleményem, hogy - bár megbántani senkit nem szeretnék, hisz nekem még nem volt otthonszülésem, így nem tudhatom, hogy milyen csodálatos dolog lehet otthoni környezetben, nyugodt körülmények között szülni, én ezt megértem, hogy ez jó dolog lehet - az otthonszülést nagyon idealista emberek választják, illúziókat kergetnek, s a saját illúzióik miatt igenis kiteszik a gyermeket annak, hogy nem megfelelően és kellő gyorsasággal kap segítséget abban az esetben, ha veszélyhelyzetbe kerülnének a szülés során. De azért azt is értem én, hogyha az anya nem stresszes és baráti, szerető környezetben szül, kevesebb a stressz és kevesebb talán emiatt a komplikáció is. Na mindegy, ez is egy olyan kérdés, hogy aki ebben hisz, az azért biztosan számol a lehetőségekkel is, és úgy áll neki ennek a dolognak, hogy felkészül az esetleges komplikációkra, és vállalja a következményeket. S a hatalmas kockázat mellett lehet, hogy neki a szülésről sokkal szebb emlékei lesznek, mint a kórházasaknak. Ez viszont az ő jutalma és ő tudja, hogy miért kockáztat. Szóval itt is mindenki maga dönti el, mit szeretne, s már rájöttem, hogy elítélni senkit sem szabad, hiszen senki más nem vállalja a felelősséget, csak ő. És akkor ő elkerülhetetlenül. Ne bántsuk még mi is azzal, hogy rátesszük a felelősséget.

A vallás is megjelent ebben a témában, hiszen a vallásos felfogás szerint az életért és a halálért egyedül Isten a felelős, ő ad, és ő vesz el. Tiszteletben tartom a vallásos érzelmű válaszolókat, s válaszaikat is, nem mondom, hogy nem hiszek Istenben, de nem vagyok igazán, a szó igazi értelmében hívő. Én inkább kételkedő vagyok és azt hiszem, bármennyire is azt szeretné Isten, hogy vakon higgyünk benne, az ember nem képes erre. Az ember, ha van egy kis gondolkodása, kételkedik, kérdéseket tesz fel, mert ez jobban illeszkedik a természetéhez, s hiába akarja Isten, hogy vakon higgyünk, én nem tudok kétkedés nélkül élni, ezért is meg lehet ítélni. Ám az életet tisztelem, eddig legalábbis azt hittem, hogy én sosem fogok magamnak feltenni ilyen kérdést, hogy mit tegyek egy kis ember életével, de most sajnos eljött az a pillanat. Én érzem, hogy nem bírnám a terhet, mert az első gyermekemmel való foglakozáshoz is pszichiáter segítsége kellett, mire idáig eljutottam, hogy mostmár rendesen, nyugodtan tudok vele foglalkozni.

Még nem tudom, hogy mit tegyek. Csak azt tudom, hogy nem akarom még, hogy legyen második gyermekem, de azt sem, hogy meg kelljen ölnöm őt. Olyan patthelyzetben vagyok, amit nem tudok megoldani. Ha megtenném, soha egy jó falatot nem tudnék többé lelkiismeretfurdalás nélkül megenni, mert arra gondolnék, hogy egy másik embernek nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy érezhesse ezt az ízt, stb. Minden dalban, minden örömben hozzám szólna a megölt gyermekem, hogy "Anya, miért nem engedted, hogy ezt én is megélhessem?" De tudom és a szüleim is ezen a véleményen vannak, ahogyan édesapám is (aki minden kóbor macskát befogad és szereti a gyermekeket) mondta, hogy : Anita ha megszületik ez a gyermek, neked ez nem nehéz, nem nagyon nehéz, hanem lehetetlen lenne. És nem gonoszságból mondta, hanem mert ismeri az elmúlt 3 és fél év történéseit, amitől én is félek.

De minden nap százszor is eszembe jut ez a kis Halász Judit dal rész, amit akár a kis megölt gyermekem is énekelhetne nekem, hogy "Ha kihullik a szívem, a kóc, nem lesz többé a Jancsi bohóc".

Szóval, ha anya, leállítod a szívemet, ha megölsz, én már nem leszek többé...

Most nem tudom mi a megoldás. Én már egy elveszett ember vagyok, így is, úgy is.