Közeleg a szülés és rettegés lett úrrá rajtam a szülés miatt, és azt érzem, hogy mégsem akarom a gyereket, normális?

"az én hibámból valamiféle baja esik."

Ez nem a te hibád és felelősséged. Azért van ott a kórházi személyzet, a szülésznő veled és az orvos kb egy szobával arrébb, hogy ezt megoldják, segítsenek. A szülésznők napi több szülést levezetnek, rengeteget láttak már. Persze, hogy te félsz és izgulsz, hiszen nem tudod, mire számíthatsz, de nekik ez teljesen rutin.

Huhh én nagyon féltem a szüléstől, főleg, mert egy sima vérvételtől vagy fogorvosi kontrolltól is izgulok már napokkal előtte.

Úgy voltam vele, hogy ha beérünk a kórházba, azonnal kérem az összes fájdalomcsillapítót és majd békésen vajúdgatok 1-1,5 napot bent, orvosi felügyelet mellett. Előtte légzőgyakorlatok, ilyen-olyan megerősítő videók, felkészítők, nyíló virágokról videók, hogy majd azt vizioniáljam.

Tehát elég felkészültnek éreztem magam. :D

Ennek ellenére beértünk, elmondtam, hogy lehet nyugodtan gyógyszerezni, aláírok mindent. Jó jó, csak előbb hadd vizsgáljanak meg. Az orvos mondta, hogy szerinte itt egy órán belül baba lesz, felesleges az EDA, mert mire leér az anesztes, és beadja, megszülök. Tessék? :')

8 centire tágultam, mire a kórházba értünk, pedig előtte pár órával kezdődtek a fájások, és abszolút bírhatóak voltak. Meglepett, mert én úgy készültem lélekben, hogy ott még elvajúdgatok 1-1,5 napot, felkészülök lélekben rendesen, erre ért a hidegzuhany, hogy 1 nap múlva már biztos, hogy babázni fogok, de igazából 1-2 órán belül is.

Nem pánikoltam be (ami meglepett). A vajúdás simán ment, ott még sóhajtoztam, befelé figyeltem, inkább a derekamat éreztem. Na de a kitolás... :D

Ott mindent elfelejtettem, konkrétan könyörögtem, hogy mindegy hogyan, csak valahogy szedjék ki.

Ahogy elindult kifelé és a buksija kezdte nyomni a gátat, azt hittem, kettészakadok. Égetett, csípett, mintha valaki parazsat szorított volna oda, úgy éreztem. Minden idegszálad azt kiabálja, hogy nyomj, ahogy bírsz, közben pedig, ha nyomsz, ez a fájdalom erősödik csak, pedig már azt hiszed, jobban ez nem tud fájni. Én ettől ijedtem meg, konkrétan az volt bennem, ha nyomni fogok, azonnal belehalok a fájdalomba. De közben ott volt a fejemben az is, hogy muszáj vagyok nyomni, különben tényleg itt leszünk 2 napig.

Szegény szülésznőm próbálkozott a gátvédelemmel, de én sikítottam a párnába, hogy nem bírom és nem tudom visszatartani. Mert mikor elkezdtem nyomni és jött kifele a feje, úgy éreztem, mindennek vége és csak nyomtam visítva. Nem érdekelt, ha lesz bármilyen sérülésem, csak jöjjön ki valahogy, mert megpusztulok.

Ez az egész kb. 6-8 perc volt, de őszintén, magamon kívül voltam. Kapkodtam a levegőt, a kezem-lábam zsibbadt a fájdalomtól, vagy haraptam a párnát, vagy kiabáltam, pedig előtte mindenhol azt olvastam, hogy segít, ha lazítom a számat is közben. De akkor ezekre tettem magasról, képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy valaki épp felgyújtja a nunimat, ebben biztos voltam. :D

Pedig tényleg fél éven át szorgalmasan meditáltam, légzést gyakoroltam, de ott, abban a pillanatban ezekre tettem magasan.

Érdekes, hogy sokaknak a kitolás egyáltalán nem fáj, míg valakinek pokoli.

Ez szerintetek mitől függ?

#43! Nem tudom, mert sajnos, én nem tudtam megszülni végül, de biztos attól is, mi van előtte. Én 20órát vajúdtam úgy, hogy, hogy már 2 napja nem aludtam, ki tudja, mióta nem ettem. Azt se tudtam, merre vagyok arccal előre. Szerintem már azt se érdekelt volna, ha a fülemen jön ki, csak legyen már vége. Ellenben volt egy ismerősöm, aki másnapi indításra jött be, erre hipp-hopp megszült mellettem. Elment vécére és érezte, hogy nyomnia kell. Most ha belegondolok, hogy mondjuk otthon tévezgetek és egy 4 kilós gyerek hirtelen neki indul a p.námnak, hát... nyilván fáj 😂 Szóval, na. Szerintem nem mindegy, hogy egy folyamat vége vagy nincs felépítve a fájdalom.

#31

"Most ha belegondolok, hogy mondjuk otthon tévezgetek és egy 4 kilós gyerek hirtelen neki indul a p.námnak, hát... nyilván fáj 😂 Szóval, na. " Ezen jó röhögtem köszi :D:D

Kérdező ne aggódj szerintem a terhesség alatt és főleg a szülés előtt mindenkiben sokféle érzés kavarog, ez majd el fog múlni.

A szülésre semmiképp ne gondolj úgy, hogy probléma adódhat, nem lesz semmi probléma. Pláne ha eddig sem volt, akkor most miért az utolsó pillanatban lenne? Mert XY-nál úgy volt? Ne olvasgass ilyenkor már horror sztorikat.

A szülés nekem olyan volt kb mint a hasmenés, menszesz, szorulás egyszerre. A kitolási szakaszt azért mondják sokan, hogy nem fáj mert egészen odáig olyan mintha benned lenne egy "dugó" ami generálja a fájásokat. A végén pedig rájössz, hogy ez a baba feje és amikor nyomod ki fokozatosan megkönnyebbülsz és arra koncentrálsz. Ettől még fáj. De nem úgy mint mikor beütöd vagy eltöröd valamidet, attól messze van. A vajúdást ki kell vergődni, a kitolásnál pedig össze szedni az összes maradék energiád és a fájásokkal nyomni. Felesleges félni. Csak pihenj sokat nagyon és gyűjtsd az energiát. Ott az a legnagyobb kincs ami lehet nálad.

Kedves kérdező, teljesen tudok azonosulni veled. A mi babánk tervezett volt, de ugyanezek a kételyek ébredtek fel bennem. Borzasztóan féltem, megkérdőjeleztem a rátermettségem stb.

A szüléstől rettegtem. Hidd el, jó eséllyel minden ösztönösen fog menni. Hozzáértő személyzet vesz körül, akik minden helyzetre fel lesznek készülve és segíteni fognak. Fáj, de utólag hősnek érzed majd magad, és idővel minden megszépül.

Szerintem az is teljesen természetes, hogy eltűnődsz azon, biztosan képes vagy-e valaki anyukája lenni. Ez is épp azt bizonyítja, hogy csodálatos szülő leszel :) Bízz magadban! Én sírva mondtam a férjemnek, hogy talán mégsem leszek képes az új szerepre, félek, rettegek mindentől, a szüléstől, az újszerű felelősségtől. Most meg tényleg ő jelenti a mindenséget, nevetségessé válik utólag minden kétely.

Szívből kívánom a legjobbakat nektek! 🫶🏻 Ügyes vagy, megcsinálod, és egy csodálatos új fejezet veszi kezdetét.

Pszichológus.

Szegény baba…