Közeleg a szülés és rettegés lett úrrá rajtam a szülés miatt, és azt érzem, hogy mégsem akarom a gyereket, normális?

"az én hibámból valamiféle baja esik."

Ez nem a te hibád és felelősséged. Azért van ott a kórházi személyzet, a szülésznő veled és az orvos kb egy szobával arrébb, hogy ezt megoldják, segítsenek. A szülésznők napi több szülést levezetnek, rengeteget láttak már. Persze, hogy te félsz és izgulsz, hiszen nem tudod, mire számíthatsz, de nekik ez teljesen rutin.

Huhh én nagyon féltem a szüléstől, főleg, mert egy sima vérvételtől vagy fogorvosi kontrolltól is izgulok már napokkal előtte.

Úgy voltam vele, hogy ha beérünk a kórházba, azonnal kérem az összes fájdalomcsillapítót és majd békésen vajúdgatok 1-1,5 napot bent, orvosi felügyelet mellett. Előtte légzőgyakorlatok, ilyen-olyan megerősítő videók, felkészítők, nyíló virágokról videók, hogy majd azt vizioniáljam.

Tehát elég felkészültnek éreztem magam. :D

Ennek ellenére beértünk, elmondtam, hogy lehet nyugodtan gyógyszerezni, aláírok mindent. Jó jó, csak előbb hadd vizsgáljanak meg. Az orvos mondta, hogy szerinte itt egy órán belül baba lesz, felesleges az EDA, mert mire leér az anesztes, és beadja, megszülök. Tessék? :')

8 centire tágultam, mire a kórházba értünk, pedig előtte pár órával kezdődtek a fájások, és abszolút bírhatóak voltak. Meglepett, mert én úgy készültem lélekben, hogy ott még elvajúdgatok 1-1,5 napot, felkészülök lélekben rendesen, erre ért a hidegzuhany, hogy 1 nap múlva már biztos, hogy babázni fogok, de igazából 1-2 órán belül is.

Nem pánikoltam be (ami meglepett). A vajúdás simán ment, ott még sóhajtoztam, befelé figyeltem, inkább a derekamat éreztem. Na de a kitolás... :D

Ott mindent elfelejtettem, konkrétan könyörögtem, hogy mindegy hogyan, csak valahogy szedjék ki.

Ahogy elindult kifelé és a buksija kezdte nyomni a gátat, azt hittem, kettészakadok. Égetett, csípett, mintha valaki parazsat szorított volna oda, úgy éreztem. Minden idegszálad azt kiabálja, hogy nyomj, ahogy bírsz, közben pedig, ha nyomsz, ez a fájdalom erősödik csak, pedig már azt hiszed, jobban ez nem tud fájni. Én ettől ijedtem meg, konkrétan az volt bennem, ha nyomni fogok, azonnal belehalok a fájdalomba. De közben ott volt a fejemben az is, hogy muszáj vagyok nyomni, különben tényleg itt leszünk 2 napig.

Szegény szülésznőm próbálkozott a gátvédelemmel, de én sikítottam a párnába, hogy nem bírom és nem tudom visszatartani. Mert mikor elkezdtem nyomni és jött kifele a feje, úgy éreztem, mindennek vége és csak nyomtam visítva. Nem érdekelt, ha lesz bármilyen sérülésem, csak jöjjön ki valahogy, mert megpusztulok.

Ez az egész kb. 6-8 perc volt, de őszintén, magamon kívül voltam. Kapkodtam a levegőt, a kezem-lábam zsibbadt a fájdalomtól, vagy haraptam a párnát, vagy kiabáltam, pedig előtte mindenhol azt olvastam, hogy segít, ha lazítom a számat is közben. De akkor ezekre tettem magasról, képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy valaki épp felgyújtja a nunimat, ebben biztos voltam. :D

Pedig tényleg fél éven át szorgalmasan meditáltam, légzést gyakoroltam, de ott, abban a pillanatban ezekre tettem magasan.

Érdekes, hogy sokaknak a kitolás egyáltalán nem fáj, míg valakinek pokoli.

Ez szerintetek mitől függ?

#43! Nem tudom, mert sajnos, én nem tudtam megszülni végül, de biztos attól is, mi van előtte. Én 20órát vajúdtam úgy, hogy, hogy már 2 napja nem aludtam, ki tudja, mióta nem ettem. Azt se tudtam, merre vagyok arccal előre. Szerintem már azt se érdekelt volna, ha a fülemen jön ki, csak legyen már vége. Ellenben volt egy ismerősöm, aki másnapi indításra jött be, erre hipp-hopp megszült mellettem. Elment vécére és érezte, hogy nyomnia kell. Most ha belegondolok, hogy mondjuk otthon tévezgetek és egy 4 kilós gyerek hirtelen neki indul a p.námnak, hát... nyilván fáj 😂 Szóval, na. Szerintem nem mindegy, hogy egy folyamat vége vagy nincs felépítve a fájdalom.

#31