Pofonnal kezeled a hisztit?

Én vagyok a négy gyermekes anyuka, már írtam egyszer. Én mindig elviseltem, ha az utcán hisztiztek. Kellemetlen, hogy mindenki engem néz, de sírásért, még ha az csak hiszti is, nálunk nem jár verés. Ki kell várni, hogy elmúljon. Eddig működött.

A hiszti, gyakran figyelemfelkeltés, s ha a szülő odafigyel, reagál ilyenkor, akkor elérte a gyerek a célját. Hiszen a szülő érzelmeket ad , még ha az negatív is, esetünkben frusztráltság miatt pofon, harag ("a harag is jobb, mintha egyáltalán nem figyelnek rám"). Így a gyermek reakciója érthetően a még hangosabb sírás. Ráadásul az eddigi hisztinek célt is adott az anyuka, lett miért sírni, hiszen fájdalmat okozott neki.Ezt pedig ki kell fejezni. Egyébként az én meglátásom szerint az emberek igaz, hogy megbámulják az ordító gyermeket, hiszen ez az "érdekes esemény" színfolt a szürke utcán. Azzal is tisztában vannak, hogy a gyerekek szoktak hisztizni. Egy-két elvetemült nénikén, bácsikán kívül elnézik és többségben az anyukával éreznek együtt. Ám abban a pillanatban amikor elcsattan a pofon ez a rokonszenv ellenszenvé változik.

Tehát nem volt értelme pofon vágni a gyereket. Én nem pofonnal kezelem a hisztit.

Hát én nem köszöntem meg apámnak, hogy szíjjal nevelt!!! Azt sem hiszem, hogy emiatt lettem ember, abban azonban biztos vagyok, hogy az életem negatívabb szakaszaiban gyakran visszavetett. "Emberré válásomat" százszor jobban köszönhetem anyám halk szeretetének.

Arról meg, hogy újmódi gyereknevelés, csak annyit, hogy a legidősebb gyerekem 18 éves, soha nem ütöttem meg, pedig nem volt egyszerű gyerek, mégis embert neveltem belőle.