Borzasztóan érzem magam! Rossz anya vagyok?!

Ági, remélem baromi jól érzed magad, ma van a pasimentes estéd, legyél jókis rosszkislány:)

Szilvi, sajnálom, hogy ennyire nem alszik a kis Bianka éjjel, ez igy durva lesz neked munka mellett! Ha ennyire szenved, én simán adnék nurofen szirupot, mikor lefekszik. Csoda, hogy eddig bírtad! Legalább heti kétszer adj neki vmit, hogy aludjon, mert mindketten kibuktok! Az egyik ismerősömnél a szemfognál csak a cataflam csepp segitett. Éjjel-nappal orditott a gyerek. Erre abbahagyta. Nem etették meg vele az egész üveget, csak párszor kapott, mikor az anyja már ájuldozott a fáradtságtól.

Kata meg eltűnt....

Puszika: Lilla

Sziasztok!

Zajlott/zajlik nálunk az élet... De nem érdekes, majd máskor leírom. A lényeg : Hoztam nektek valamit - elgondolkodtató és szerintem nagyon hasznos! :) (Igaz 3 évesekről ír, de szerintem simán igaz a mi kis rosszalkáinkra is. :) )

Tessék :

Érdekes estém volt tegnap, elmentem Shel Dougherty egyik szemináriumára a helyi könyvtárba. Shel népszerű nevelési szakember, egy itteni tanácsadó központnak ő az alapítója. Rendszeresen tart kisgyerekes szülőknek afféle "továbbképzéseket", a 15 hónapostól 5 évesig terjedő korosztály a szakterülete. A négy kisfia mellett (7, 5, 3 és 1 évesek... én ezt meg se próbálom elképzelni ;-)) bőven van lehetősége gyakorolni is a tudományát, meg persze van egy csomó közvetlen tapasztalata, amelyeket egyszerűen csak továbbad a képzésein. A tegnap esti szemináriumán tizenketten voltunk kisgyerekes szülők, köztünk néhány házaspár is; kellemes, beszélgetős összejövetel volt. Shel nem tart "megmondom a frankót" jellegű előadásokat, hanem kioszt egy papírt egy halom ténnyel és adattal arról, hogy hogyan fejlődik és általában milyen egy normális kisgyerek, és aztán a szülők meg ő ezekről a tényekről beszélgetnek. Fel lehet tenni egy csomó kérdést, bele lehet szólni, lehet kacagni, értetlenkedni, saját sztorikat mesélni és tanácsot kérni, és részt venni egy-két olyan szituációs játékban, mint pl. "mit csináljak, amikor csokis kekszet követel öt perccel vacsora előtt, és a nemleges válaszra a lábamba csíp, majd visítva a földre veti magát".

Tudtad, hogy ha erős (szenvedélyes, érzelmekkel teli) reakciót mutatsz a nemkívánatos viselkedésre, akkor igazából bátorítod a nemkívánatos viselkedést? Ez akkor is így van, ha az erős válaszod negatív. A kisgyerekek imádják, ha a tetteiknek látványos hatása van a világegyetemre, és másodlagos, hogy az a hatás pontosan micsoda. A tanács, hogy "ne reagálj erősen", persze nem azt jelenti, hogy ne reagálj egyáltalán. Figyelmeztess, fejezz ki nemtetszést, sőt akár csattanj fel bátran, lényeg, hogy ne csapj nagyobb hűhót a "rosszaság" körül, mint amilyen lelkesedéssel a "jóságot" fogadod, mert amikor a gyerek figyelmet szeretne, akkor azokat a dolgokat fogja bevetni, amelyekre a legnagyobb eséllyel fogsz tényleg oda is figyelni.

Bizonyos szempontból az agyi-idegrendszeri fejlődésünk 90%-a az első 5 életévben zajlik le. Becslések szerint több mint 200 milliárd agysejttel születünk, vagyis születéskor az agy gyakorlatilag "készen van", de a kérgi kapcsolatok igencsak fejletlenek. A kérgi kapcsolatok fejlődéséhez stimuláció szükséges, vagyis egy másik személlyel közösen átélt tapasztalat vagy élmény. Egyedül is nagyon sokat tanulnak persze, már csecsemő koruktól, ilyen egyszerű logikai jellegű összefüggéseket, mint pl. "ha elengedem, leesik". De nagyon fontos nekik, hogy a történésekre adandó megfelelő reakciót megtanulhassák valakitől ("ha felpattan, az vicces, ha összetörik, az veszteség"). Ehhez pedig kell egy másik ember. Az élet első öt évében ebben a tanulási folyamatban gyűjtjük be az érzelmi és a szociális intelligenciánkhoz szükséges agykérgi kapcsolatok nagy részét, és a szülőnek meg a nevelési stílusának döntő jelentősége van abban, hogy milyenek lesznek ezek a kérgi kapcsolatok.

Paul D. MacLean elmélete szerint az agyunk fejlődése mintegy "lemásolja" az evolúciót. MacLean az agytörzset és középagyi struktúrákat hüllőagynak, az erre ráboruló és körülvevő limbikus rendszert ősemlős-agynak, míg a neocortexet újemlős- vagy racionális agynak nevezi. Az életünk első éveiben a létfontosságú funkciókat szabályzó hüllőagyé a főszerep, a másik kettő még "fejlesztés alatt", vagyis egyrészt meg kell tanulni az ösztönöket az érzelmeken és tanult viselkedéseken keresztül irányítani, másrészt a döbbenetes tanulási kapacitást "feltöltve" el kell sajátítani azt az "operációs rendszert", ahogyan mi emberek működünk: beszéd, szimbolikus gondolkodás és logikai összefüggések, és egyáltalán minden olyasmi, amit magasabb rendű értelmi tevékenységnek tartunk.

Szóval, az öt év alatti gyerekek főleg hüllőagy-üzemmódban működnek: alapvető ösztönök irányítják a viselkedésüket, direkt ingerekre reagálnak és intenzív elemi válaszokat adnak, mint amilyen például a dühkitörés, agresszivitás, visítás és padlón fetrengés. Ilyenkor a gyerek nem "engedetlen", sőt, nem is feltétlenül "hisztizik", egyszerűen csak nem tart még ott a fejlődésben, hogy másra is képes legyen.

Vagyis, közvetlenül mielőtt megállapítanád, hogy az angyali kisbabád után néhány hónap leforgása alatt csődöt mondtál mint szülő, gyorsan nézd át ezt a listát arról, hogy milyen a három év körüli gyerek normális viselkedése (normálist mondtam, nem "kellemest"):

Függetlenségre törekszik, mindenáron: a kicsik mostanában ébrednek rá a saját akaratukra, ugyanakkor nagyon vágynak a szüleik közelségére. Gondolom, gyakran hallod te is, hogy "egyedül!" meg hogy "nem!". És ismerős az a helyzet is, amikor dühösen sír, te vigaszul ölbe veszed, erre rúg és tiltakozik, de ha leteszed, még jobban sír. Tartsd csak ölben, erre van szüksége, csak még nem tudja :-)

Birtoklásvágy: a kedvenc szavaik közt listavezető az "enyém!", "akarom!", "én!". Hároméves korig nem is nagyon érdemes erőltetni az osztozkodást, önzetlenséget, mert a legtöbb kisgyerek nem érti meg, hogy miről lenne itt szó.

Ragaszkodnak a megszokotthoz, az ismert események jellemző sorrendjéhez; jót tesz nekik a rutin, nagyon fontos, hogy legyen napirendjük. Ha káoszt érzékelnek, összezavarodnak, és hisztisek vagy idétlenek lesznek, a meglevő együttműködési készségüknek is annyi.

Dönteni akarnak, de nehezen döntenek. Kettőnél több lehetőségből sokszor egyáltalán nem tudnak választani. Kettőből is gyakrabban választják a másodikat mint az elsőt (ezt esetleg ki is használhatod, amikor alternatívákat ajánlasz, nem fog mindig bejönni, de többször igen mint nem :-))

Harapnak, ütnek, lökdösnek - ebben a korban ez normális viselkedés (de ez nem azt jelenti, hogy örülnöd kell neki vagy hagyd figyelmen kívül, csak ne ess pánikba miatta, még nem rontottál el semmit).

Érzelmi instabilitás: olyanok, mint az április, eső, napsütés, eső, napsütés. Intenzív érzések jönnek-mennek nagyon gyorsan, és te még esetleg nem tértél magadhoz az iménti konfliktusotokból, amikor ő már vidáman mással foglalkozik.

Feszegetik a határokat - ez nem engedetlenség, hanem fejlődési stádium. Normális az, hogy konfliktushelyzetben hiszti van. A gyerek tényleg nagyon csalódott és boldogtalan amiatt, hogy nem rajzolhat az útleveledbe, és még kicsi ahhoz, hogy megértse, hogy pontosan miért nem. Legyél határozott és következetes, amit nem szabad azt nem szabad. Csak vedd komolyan az érzéseit, és ne vedd személyed elleni kritikának vagy a szülői mivoltod csődjének azt, hogy a gyerek időnként mintha utálna. Az a dolga, hogy feszegesse a határokat. Neked meg az, hogy sziklaszilárdan kitarts bizonyos alapvető normák betartása mellett.

Egy kisgyerek a szokásosnál is kevésbé együttműködő, amikor: fáradt, éhes, beteg, sürgetve érzi magát, túl sok inger érte, fél, vagy idegenek közt van és nyugtalan, esetleg tele a pelenkája. Ha érzed a növekvő feszültséget, akkor először az alap fizikai "paramétereket" ellenőrizd: lehet, hogy még a következő másfél órát simán kibírjátok baj nélkül, ha most azonnal pár percre elvonulsz vele egy csendesebb sarokba és adsz neki egy fél pohár tejet. A legtöbb problémájuk mögött ebben a korban még nagyon egyszerű ok van (csak persze nem mindig egyszerű megtalálni, hogy most épp melyik az).

Nem bírják a hirtelen váltásokat. Lassíts a tempódon - a beszédtempón is, megnyugtatja őket - és egyfolytában közvetítsd, mint egy tévékommentátor, hogy mi történik és mi fog mindjárt történni. Bármi nagyobb változás várható (indulni kell, ki kell szállni a kocsiból, ebédidő közeleg), szólj jó előre (5-10 perccel előre), és szólj többször. Nagyobb gyerekkel ismételtesd is el a közös tervet, pl. "Na, most mindjárt hazaérünk... mit is fogunk csinálni? Bizony, felmegyünk a lifttel, aztán levesszük a kabátot és megyünk kezet mosni. Igen, csak kézmosás után szaladunk be a szobába." stb.

Átlagosan kb. 800 alkalommal kell valamit hallaniuk, mire tényleg be is építik, vagyis a "már százszor szóltam érte" még kevés ;-) És ne lepődj meg, ha már magának hangosan mondja az utasítást, miközben az ellenkezőjét teszi, ez is egy stádium. Ha a csörrenéssel egyszerre hallod, hogy "kanalat nem dobálja baba", akkor tudj róla, hogy a megfelelő irányba haladtok és egy fontos szintet már elértetek. Először mindig elméletben kell megérteniük, hogy "nem pakoljuk le a könyveket", és majd aztán tudják a cselekvéssel és annak elkerülésével a gyakorlatban is összekapcsolni.

Rosszul (nem hatékonyan) reagálnak a negatív tartalmú közlésekre. A "ne szaladj ki az útra" mondatból főleg azt értik, hogy "szaladj", mert az akciót jelentő ige a legfontosabb nekik, és a cselekvés egy könnyebben érthető dolog, mint a nem-cselekvés. Felnőttekre is igaz, egyébként, hogy nagyobb százalékban és gyorsabban engedelmeskedünk a "tessék kopogni", mint a "kérjük, ne csöngessen" kiírásnak. Vagyis, ha a gyerek annyit dolgoz fel a közlésedből, hogy "szaladj", akkor nem fog szép lassan sétálni melletted. Tiltás helyett mondd neki azt, hogy mit csináljon. "Ne nyúlj hozzá" helyett pl. azt, hogy "tedd most a kezed a zsebedbe és úgy nézd". "Ne szaladj ki az útra" helyett azt, hogy "gyere szépen mellettem a járdán". "Ne hadonássz a kanállal" helyett azt, hogy "tartsd a kanalat közel a tányérhoz". "Vigyázz, le ne ess onnan" helyett azt, hogy "kapaszkodj erősen és figyelj hogy hová lépsz". Bele fog telni némi időbe, mire te magad ráállsz az ilyen jellegű utasítások rutinszerű használatára, de nagyon megéri, mert a tiltással nem mondtál semmit arról, hogy mit várnál, pedig igazából ez a fontos, neked is meg a gyereknek is. És nem kell annyiszor nemet mondani nekik... A "nem mehetsz ki az udvarra, amíg a legót el nem raktad" egy tiltás, a "persze, kimehetsz az udvarra, csak rakd el előbb a legót" pedig egy engedély - és tök ugyanazt jelentik, csak a második esetben mindenki jobban érzi magát.

Szóval... ugye, hogy a gyerekeddel minden rendben van? Szülőként sokszor az a legtöbb, amit tehetsz magadért, hogy más szülőkkel összejössz, és rádöbbensz, hogy nincs itt kérem semmi probléma.

Ja, és hogy mit csináljunk, ha a gyerek vacsora előtt öt perccel csokis kekszet követel? Kicsit meglepő volt Shel ötlete, de szerinte ilyenkor ne a "csokis keksz - vacsora" konfliktus, hanem az "öt perc" legyen fontos nekünk, felnőtteknek. Kerüljük el a nemleges választ (ami az agresszivitást és a padlón fetrengést kiváltja), egyszerűen csak húzzuk az időt. Pl. kavargatás közben guggolj le egy fél pillanatra, nézz a gyerek szemébe, és mondd neki, hogy "mindjárt vacsorázunk, jó is, hogy nem a játékodat kell félbeszakítanod miatta..." Aztán csak kavard tovább a mártást, és meséld el a gyereknek, hogy meg kellene még teríteni, meg kezet mosni, meg el kéne pakolni a kisautókat a székek alól (meg igazából biztos hogy találsz még öt megoldanivaló apró problémát, csak nézz körül ;-)) és mire idáig jutottál, a gyerek már vagy elfelejtette a csokis kekszet, vagy tudsz neki valami munkát adni, ami leköti a figyelmét addig is, amíg az az öt perc eltelik vacsoráig. Ez nem feltétlenül jön be mindig - ne feledd, nincs "tuti recept" -, de hátha néhány estét meg tudsz menteni így. Lényeg, hogy ne vedd fel a kesztyűt és ne bonyolódj bele a "csokis keksz vs. vacsora" hatalmi harcba. A gyerek természetesen azzal a szándékkal érkezett, hogy tesztelje a szabályt (háromévesen már legalább elméletben pontosan tudják, hogy nincs csokis keksz vacsora előtt), de te vagy a felnőtt, és vita helyett hasonló esetekben tedd a viselkedéseddel világossá, hogy ez a kérdés egyszerűen nem vita tárgya. Közben pedig ajándékozd meg némi személyes figyelemmel a gyereket, és vond be őt az adott pillanatban éppen kívánatosnak tartott cselekvésekbe és koreográfiába.

Ezt a fajta szülői attitűdöt, illetve mószert "pozitív nevelésnek" hívják, és majd írok még egy-két posztot róla.

Sziasztok!

Kati

Itt a második része. :)

A korábban már emlegetett Shel Dougherty nevelési szemináriumán volt egy pillanatom, amely egyszerre volt mókás és nagyon-nagyon elgondolkodtató. Shel megkérdezte a jelenlevő tizenkét szülőt, hogy mi a nevelésünk célja, behódolást és engedelmességet várunk-e vajon, vagy együttműködést. A csapatban engem kivéve mindenki amerikai volt, de ezzel együtt is elmosolyodtam a magától értetődőnek tűnő közmegállapodáson, hogy nem akarunk "engedelmes" gyerekeket. Arra gondoltam, mi lett volna erről a kérdésről mondjuk a nagyapám véleménye, érdekelt-e ötven évvel ezelőtt bárkit is, hogy a gyerek akar-e együttműködni.

Ugyanakkor, ez nem csak "modernség", nemcsak generációs, hanem társadalmi és kulturális kérdés is. Ha minden fontos kérdésben előbb a szülők, utána meg a társadalom diktálta szabályok döntenek, akkor ott a sajátos egyéni törekvések a közösség számára inkább zavaróak, és fontos erénnyé válik a szófogadás. Ha viszont fiatal felnőttektől olyan jellemvonásokat várunk, mint kezdeményezőkészség, önállóság, kreativitás és céltudatosság; olyan felnőtteket szeretnénk, akik a millió választási lehetőségük közt nem válnak sodródóvá; akik szabad belátásból tudnak bizonyos normákhoz alkalmazkodni - nos, akkor muszáj lenne már kisgyerekként is effélékre nevelni őket. Szóval, mi a célunk? Engedelmes vagy együttműködő gyereket szeretnénk? És vajon mire van szüksége egy 2-5 éves gyereknek ahhoz, hogy képes legyen egy felnőttel együttműködni?

A pozitív nevelés egyik alapja a kölcsönös és gyengéd tisztelet, egymás emberi méltóságának, érzéseinek, igényeinek, véleményének szeretetteljes tekintetbe vétele. Külön kiemelném, hogy nem "a gyerek"..., hanem egymás emberi méltósága, igényei, érzései stb. stb. a nevelés alapja. Vagyis, tisztelettel nevelünk, de közben tiszteletre is nevelünk. Az egyes konkrét nevelési módszerek ennek a filozófiának már csak parafrázisai, hol a gyerek, hol a szülő szemszögéből mutatva meg ugyanazt. Ne úgy olvasd tehát a tippeket, mint előírásokat, hanem úgy, mint ötleteket. Hogyan neveljem tehát "pozitívan"?

Ereszkedj le mellé. Kérést, utasítást, dicséretet vagy nemtetszést egyaránt hatásosabban fogsz célba juttatni, ha leguggolsz mellé szemmagasságba, ránézel az arcára, finoman megérinted a karját, és úgy mondod el neki amit akarsz. Beszélj hozzá barátságosan.

Adj teret az akaratának. Minden szituációban te vagy a felnőtt és te irányítasz, de minden szituációban találd meg azt az egy-két fontos kis apróságot, amit átengedhetsz neki. Nem ő dönti el, mi lesz ebédre, de talán kiválaszthatja, melyik tányért szeretné; ha este magával vinné a kedvenc legóemberkéjét a fürdőkádba, ne tiltsd meg csak a tiltás kedvéért. Vihesse be ő a postaládából az újságot a konyhaasztalra, érezze rendszeresen fontosnak magát.

Ajánlj fel választási lehetőségeket: kettőt, amelyek közül neked mint szülőnek bármelyik megfelel és a gyereket nem hozod vele vesztes helyzetbe. Az nem választási lehetőség, hogy "vagy azonnal elindulsz fürdeni, vagy nem lesz mese este". Állj át ilyesféle kommunikációs stílusra, mint pl. "menjünk gyorsan fürdeni, a pingvint vagy a békát akarod először megúsztatni?"

Alakítsd a napi rutin egy részét játékká. (Apák ebben tradicionálisan jobbak, "siess már" sürgetés helyett esti futóversenyt rögtönözni a konyhától a fürdőkádig; plüssjátékkal bábozva bejelenteni az ebédidőt stb.) Nem kell a napot végigbohóckodni, a napi rutin néhány elemét dobd fel valamivel, amit a gyerek megtanulhat és pár nap múlva már kezdeményezhet is. És persze sokkal jobb is, ha vacsora után nem kell könyörögni, hogy menjen fürödni, hanem önként rohan és büszke hogy ő ért oda hamarabb.

Közöld az érzéseidet, igényeidet. "Szomjas vagyok és most kimegyek, iszom egy teát." "Szomorú vagyok, amiért tépkeded a könyveidet." "Haragszom amikor piszkálod a telefonomat." "Várj egy kicsit, légy szíves, amíg befejezem amit írok." A gyereknek meg kell tanulnia, hogy te is ember vagy. Ebből persze lesznek konfliktusok, de legyél ebben a kérdésben is következetes. Jogod van nyugodtan enni, tisztálkodni, jogod van a személyes tárgyaid kizárólagos birtoklására, jogod van neked is mindahhoz (még jó hogy!), amit a gyereknek igyekszel biztosítani, és tanítsd meg, hogy tartsa ezt tiszteletben.

Irányítsd a figyelmét a saját fizikai biztonságára. Sok mindent kifejezetten emiatt tiltunk, de ebbe érdemes a gyereket is beavatni. Tanítsd meg ilyen szavakra, mint "magas!", "veszélyes!", "csúszik!", "forró!", "törékeny!", "éles!", "nehéz!" stb., és az unásig ismételt "nem szabad!" helyett ezekkel tilts vagy figyelmeztess. Ha a gyerek tudja, hogy az a dolog nem "tiltott gyümölcs", hanem nem biztonságos, akkor a távollétedben sem fog kísértésbe esni.

Kérd azt amit kívánsz tőle. Erről már az előző posztban is szó volt, "ne szaladj a lépcsőn" helyett mondd neki, hogy "lassan menjél a lépcsőn". Kommunikálj egyértelműen: ami utasítás, tehát nem vita tárgya, az nem lehet úgy megfogalmazva mint kérdés. Arra a nyitásra hogy "menjünk most már fürödni, jó?", ne lepődj meg, ha a háromévesed azt feleli, hogy "nem". Magadnak kerested a bajt ;-)

Mutass példát abban, amit elvársz. Beszélj vele tisztelettudóan, köszönd meg amit ad, kérj bocsánatot ha valamit elbénáztál, oszd meg vele a sütidet, kívánj neki jó reggelt és jó étvágyat, tartsd meg az ígéreteidet (inkább kevesebbet ígérj, de legyél megbízható ha azt akarod, hogy ő is az legyen), mondj neki igazat.

Határozz meg világos követelményeket (később a gyereket is bevonhatod ebbe, négyéves kor körül már alkalmasak rá) és ragaszkodj hozzájuk következetesen. Számíts arra, hogy a gyerek időnként tiltakozni és lázadni fog, de vállald a konfliktushelyzet kellemetlenségét: te vagy a felnőtt, el kell tudnod viselni ha nem mindig minden rózsaszín. Amíg a gyerekért te felelsz, addig szükségszerűen korlátokat kell felállítanod. Amiben nem engedhetsz, abban ne is engedj.

Büntetés helyett próbáld a gyereket a tettei következményein keresztül nevelni. Tanítsd meg helyrehozni vagy legalább enyhíteni a kárt amit okozott; ha összefirkálta a falat, akkor a délutáni játékidő egy részében neked segítsen letakarítani; ha megbántott valakit, akkor az obligát bocsánatkérés mellett kérdezd meg őt, hogy mit lehetne most tenni, hogy a másik megvigasztalódjon. Ha büntetsz, akkor a büntetésnek legyen (időben és jellegében) köze a cselekményhez és ne legyen megalázó.

Dicsérd gyakran, ne vedd természetesnek az együttműködést. "Köszönöm, hogy idehoztad a kistányérodat." "Nagyon ügyes vagy, hogy megálltál a járda szélén." "Olyan szépen eszel, büszke vagyok rád." stb. Az átlagos kisgyerek naponta közel 300 negatív tartalmú közlést hall, és csak kb. 40 pozitívat. Nagyon-nagyon fontos neki, hogy meg legyél vele elégedve, és ne engedd, hogy a sok tilalom közt kedvét veszítse. Adj neki sok-sok megerősítést.

Ja és egy link.

[link]

Sziasztok Lányok!

Itt vagyok.

Megkönyörült rajtam a törpöm, és alszik három napja!

Mármint éjjel.

Bár már a végét jártam, olyannyira, hogy az esti altatásnál egész egyszerűen beájultam, szerintem előbb elaludtam, mint a gyerek, pedig én nem akartam aludni még...

Férjem fél tizenegykor jött utánam, hogy akkor most mi van???? (megjegyzem éjszakába nyúlóan dolgozik, úgyhogy két órán át fel sem tűnt neki, hogy nem jöttem ki a gyerekszobából, mert annyira belemerült a melóba... :-D )

Szépen kialakult a napirendünk, bár én még mindig úgy tekintek a melóhelyemre, mint szükséges rosszra, de majd talán ez megváltozik idővel.

Pedig én mindig imádtam dolgozni, de most haza húz a szívem...

Majd, ha már képbe kerülök az új munkakörömben, és belemerülhetek nyakig, akkor újra lendületet veszek munkaügyileg is, de egyelőre azt veszem észre, hogy kívülállóként tekintek mindenkire... :-DDD

Sajnos Kati sorait még nem volt időm elolvasni, de igyekszem majd, ahogy időm engedi!

Jaj, és azon nevettem, hogy olyan vagyok, mint egy skizofrén a munkahelyemen!

Ez a másfél év "kiesés" nekem tényleg "kiesett".

Úgy beszélek évekkel ezelőtti dolgokról, mintha péntekről hétfőre mentem volna vissza... :-DDDD

Szétröhögtük magunkat azon, hogy két évvel ezelőtt dolgokat "múltkori"-nak emlegetek...

Hát sajna nekem az a másfél év más dimenzióban, más galaxison, más időszámítás szerint telt el... :-)

Bianka egyébként még mindig fantasztikusan jól viseli az elválást.

Sokkal bújósabb, feltűnően sokat puszilgat, a hétvégén a kezemet sem akarta elengedni még itthon sem, de minden reggel simán elenged hét közben dolgozni, nincs sírás, meg anyaszív-fájdítás.

Mondjuk látszik is rajta, hogy nem a szigorú anyukájával van fél napig, mert már kezdődik a határok feszegetése... próbálja az akaratát a végtelenségig érvényesíteni, még meg kell tanítanom apát az ilyenek lekezelésére.

Ha most nem kezeli le, akkor később még inkább szívunk...

Most megyek, mert még van dolgom bőven.

Jó éjt nektek!

Szilvi

Csajok! Péntek van.... :)

Üdv : K.

sziasztoooooooooook!!

hétfőn mindenre reagálok és irok, de most csak ennyi: HAZA ÉRT A SZERELMEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!! :D

puszi