A szülők miért nem képesek külön szobát biztosítani a gyerekeiknek?
Saját, rossz tapasztalataim alapjàn úgy gondolom, hogy a külön, saját kis kuckó nem luxus, hanem egy alapvetö dolog a normális èlethez. Nem azt mondom, hogy lehetetlen felnöni nèlküle, de sok gondot okozhat.
Èn a húgommal laktam egy szobában, aminek eredmènyekèppen annyira megromlott a viszonyunk, hogy ma màr szinte nem is tartjuk a kapcsolatot. Teljesen más bioritmusunk volt, ezèrt folyton zavartuk egymást, a teljesen más ízlèsünk miatt semmiben nem èrtettünk egyet gyerekkènt, mindenbõl veszekedès lett. Èn èvekig nem engedtem, hogy tv legyen nàlunk, aztán kapott egyet ès onnantól kezdve èjjal-nappal bömböltette, èn meg járhattam a wc-be tanulni. Kèsöbb a barátom sosem aludhatott nálunk, ès soha nem tudtam sehova egyedül elvonulni.
Szèp lassan megutáltuk egymást. Alapbòl talán kiköttünk volna, de szerintem el tudjátok ti is kèpzelni, milyen összezàrva lenni kènyszerböl egy teljesem màs termèszetü emberrel. A vègèn màr nem bírtam elviselni...
Pont emiatt megfogadtam, sosem lesz több gyerekem, mint amennyi szobám, mert ha ennyire eltèröek, megutálják egymást..
Tudod, vannak, akiknek a saját kis kuckó luxus. Mert nem engedhetik meg maguknak. Na ezért.
Direkt lassan írtam, hogy te is megértsd, mert úgy tűnik, annyira elvagy a jómódú kis elefántcsonttornyodban, hogy halványlila gőzöd sincs arról, milyen körülmények között "képesek" élni emberek.
Nem mindenki él kacsalábon forgó kastélyban, sőt sok ember annak is örül,hogy bérelni tud 1 szobás lakást.
A mai világban a legtöbb ember annak is örül ha 1 szobás lakásra elmondhatja, hogy az ő tulajdona.. Én is lassan írtam, hogy ezt is megértsd..
Átérzem a helyzeted,én épp ebben a cipőben járok. 18 éves vagyok és kénytelen vagyok egy szobán osztozni a 14 éves húgommal. Barátom is van,sokat is tanulok,néha vágyom a magányra,de nincs hova elvonulnom. Valaha édesanyám figyelmeztette apámat,hogy két gyereket vállalnak,akkor előbb-utóbb mindkettőnknek külön szoba kell,de apám elintézte a halogatással és azzal,hogy ők négyen voltak testvérek és mégis egyetlen szobán osztozkodtak. És csodálkozik,hogy miért vagyok feszült és miért csuklik szenvtelen irányba a hangom,ha kopogás nélkül benyit,mikor a barátom is itt van. Nagyon nem szeretné,ha a továbbtanulás miatt (meg úgy amúgy is) kiröppennék a családi fészekből,de ez a szituáció,hogy magánéletem kicsit sem lehet és ráadásul nem is igazán törődik velem, az utóbbi időben égető vágyat ébresztett bennem,hogy azért mégis csak amint a saját lábamra tudok állni,elhúzom a porfelhős csíkot.
És sem akarok hasonló hibába esni,mint amibe apám tévelyedett,hogy elég lesz 2 gyereknek (! is) egy szoba. Hmm...
Ez olyan családoknál áll fent, ahol adott egy ház, és a gyermekek száma túllépi a kapacitást. Nagyon kevesen tehetik meg, hogy csupán azért, hogy a gyerekeknek legyen külön szoba, minden gyerek után 1 szobával nagyobb házat vegyenek.
Sokan egy lakásra sem tudnak összegyűjteni, vagy életükben először vásárolt házuk törlesztő részletét még a nyugdíjából is fizetni fogja.
Nekem sem volt soha külön szobám, és még nagyon sok ismerősömnek sem.
Valóban nagyon zavaró, főleg miután elkezdenek kamaszodni a gyerekek, megindul a nemi hormon terhelés, kacsintgatnak olyan dolgok felé, aminek alap feltétele az egyedül lét. Később a párkapcsolatokra is hatással lehet, sőt.
Én pl. nem mertem belevágni egy barátnőbe, amég el nem kerültem otthonról. Pedig baromira lett volna igényem rá, már 16 évesen. De várnom kellett 4 évet még.
Nagyon sok stressz felgyülemlik az emberben ha egy szobában lakik valakivel, aki nem a barátja/barátnője. Sokszor elviselhetetlen érzés, de hát ez van...
Én is utáltam ez miatt anyámékat, és mai napig bennem van.
Részben a kérdezőnek adok igazat. Sok mindentől függ, hogy miért úgy alakult a helyzetük, ahogy. A gyerekeimnek a legjobbat adom meg, és az egyiküknek se jó, ha nem tudnak magányukba vonulni, nincs meg a saját kis intim szférájuk. Ha a következő gyerek az első gyerekem érdekeinek a rovására menne, akkor nem vállalom be és kész. Ez egy nagyon fontos dolog, mert ahogy a kérdező is leírta, emberi kapcsolatokat tehet tönkre az ,,összezártság".
Onnan is lehet nézni, hogy mások milyen sorban élnek, igen, de mi nem mások vagyunk, mi magyarok vagyunk Magyarországon és a saját országunk viszonyaihoz viszonyítjuk a dolgokat (első hsz).
Aki nem elszegényedett, hanem alapból is szegény volt, az tényleg ne vállaljon annyi gyereket, amennyinek nem tudja biztosítani legalább a saját szobáját vagy elválasztani egy szobát mondjuk ketté. Erről nem a szülő tehet, de nem neki lesz rossz, hanem a gyerekeknek.
Ha nem teheti meg, hogy a gyerekeknek legyen saját szobájuk, akkor ne is tegye, ne vállaljon még több gyereket, hiszen akkor hogy lenne elég pénze arra is?
hogy ez mekkora h.lyeség, már elnézést xD
én 18 éves vagyok együtt vagyok hugommal (14) egy szobában, van barátom mégsem veszekedünk folyton.. sőt nagyon is jól kijövünk.. ha akarok ketten vagyok a barátommal de hárman is tök jól elvagyunk :D néha van egy kis vita, de hol nincs? sőt unokatesómék is egy szobában laktak és még mindig kiálnak egymás mellett :D nem választotta szét őket az h egyszobában voltak..
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!