Bevállalnátok így egy kisbabát? Van valaki hasonló élethelyzetben?

#39 de hiányzott, de ez van.

A munkája előttem is volt amit nagyon szeretett, nagyon jó helyen volt, azt csinálta, amihez ért és szeret és ez nagyon ritka. Tudod, az a nő hazudik, aki ígér mindent az oltár előtt, majd amikor neki már nem kényelmes,mert nehogymár egyedül legyen a saját babájával, ultimátumot ad

a férjének, lehet munkaelyet váltani, mert azt mondtam!

Pár év után a szeretett férj meg lelép a követelőző asszony mellől.

Élni és élni hagyni.

#38 azok az anyák biztatják, akiknek sikerült, mert vannak annyira életrevalóak.

Én azt tartom nonszensznek, amikor egy nő úgy tervez babát hogy már előre betáblázza a családtagokat, ki-mikor lesz a gyerekével.

#43 a férjem is kötött kompromisszumot, mert amikor itthon volt, nem a barátok, utazás, lazítás volt az első, hanem a család,mivel neki kevesebb szabadideje volt mindenre, így minden más háttérbe szorult.

Nézd, ezen kár vitázni és érvelni sem lehet, mert nem vagyunk egyformák.

Mi azon kevesek közé tartozunk, akiknek zökkenőmentesen sikerültek az első évek.

Igaz, hogy nagyon jó volt előtte is a kapcsolatunk a férjemmel, mindent türelemmel a helyén tudtunk/tudunk kezelni.

Hosszú távon gondolkodunk, most kicsit nehezebb, de megoldjuk ezt is.

Lehet nem szokványos családmintában nőtt fel a gyerek, de békében és

boldogságban és ez a

legfontosabb. Neki ez volt a természetes, majd amikor apa is itthon lesz, majd akkor azt csináljuk, oda megyünk..

Szóval a kérdésre a válasz:nem, nem rózsaszín, de semmivel se rosszabb, amikor apa reggeltől-estig dolgozik fél órára az otthonától, mégse látjuk soha, mert estére hulla.

És mégegy. Nem hazudok sem másnak, sem magamnak, nem sok értelme lenne egy arc és név nélküli fórumon.

#43 hány éves a gyerek?

Amúgy ez egy rossz szöveg, hogy neki ez a természetes, hisz van akinek az a természetes, hogy ütik verik. Tudom sarkalatos példa, nem kell besértődni rajta.

7# vagyok. Leírom a saját példánkat is, ha már ennyire belemegy mindenki. Mi pl. mérnökök vagyunk, a férjem kivitelezéseken dolgozott és pont egy nagy projektre tették Budapest másik végében (szerintünk nettó kib*szásból), amikor megszületett a kislányunk.

Ahogy írtam, mi egy nagyon nehéz babát kaptunk és én sem voltam jól, nehezen érkeztem meg az anya szerepbe, közben pedig haragudtam szerencsétlen férjemre, mert sosincs velünk, holott ő is szenvedett ettől a helyzettől. Elment mielőtt mi felkeltünk és jobb esetben hazaért fürdetésre, vagy megnézte a kiságyában az éppen alvó csecsemőjét, esetleg átvállalt egy-egy éjszakát, amikor már hajnali kettőkor én is zokogtam a lányunkkal együtt a kanapén, mert nem tudtam megnyugtatni. Sosem kértem, mert veszélyes helyen dolgozik, sokat vezet, nem akartam, hogy még éjszakázzon is, de őszintén... ha néha nem veszi ki hajnalban a gyereket a kezemből, szerintem még mindig ott sírnánk.

:) Ez sem élet, de már akkor láttuk, hogy ez nem lesz oké, amikor a szülés közeledtével belengették hova teszik át. El is kezdett munkát keresni már akkor. Nem úgy mint egy kapkodó idegbeteg, akinek bármi jobb, mint ez, de azt sem mondanám, hogy ráerőltettem az akaratomat. Neki sem volt ez így jó és szerintem az lenne a normális, ha egy apa is érezné egy családban, hogy hiába az álma, hiába szereti a munkáját, ha nem összeegyeztethető a családdal. (Mellesleg ha egy munkahely még rá is tesz egy lapáttal egy nehéz időszakban, az annyit is ér...) Ugyanúgy, ahogy mondjuk én is imádtam nőként a munkámat, szép kis karriert futottam be, mégis felmértem, hogyha gyereket szeretnénk vállalni, ahhoz ezt most el kell engednem egy időre, utána meg majd vagy sikerül visszaépíteni, vagy nem (de fog). Vagy ha én pl. érzem, hogy jót tenne picit részmunkaidőben dolgozni, akkor addig oldjam meg a gyereket, ahogy akarom, az én bajom? Nemár...

A családalapítás részemről egy egyébként kényelmes életszínvonal mellett, biztos alapokkal, nem lehet csak az egyik fél terhe, nagyon erős csapatjáték, amiben mindkét fél igényei teret kapnak. Számomra az a fogalom nem létezik, hogy az én életem 100%-ban fordul, ha nem 120-ban, a másik meg 10%-ot beletesz azzal, hogy legalább szabadidejében velünk van, nem a haverokkal. (Ami szintén nem egészséges, mert a haverokra is kellene időt szánni nyilvánvalóan.)

Szóval na. Ha nincs különösebb anyagi ok, vagy kényszer a háttérben, akkor szerintem az egy mindkét részről abszolút elvárható dolog, hogy legyenek jelen és adjanak lejjebb az álmaikból, ha a sors úgy kívánja. Legalább átmenetileg, amíg picik a gyerekek. Szerencsére ez nálunk nem kell hogy egyoldalú elvárás legyen, a férjem is így gondolkozik.

Szóval alapvetően én abban látom a megoldást, amit a kérdező is ír. Belevágnak és közben keresnek más megoldást/felállást, ami családbarátabb. Nem csak a gyerekkel szemben fontos ez, hanem a házastársunkkal szemben is. Nem kell az első szembejövő lehetőséget elfogadni, de azt is be lehet ismerni, hogy az egy hónap itt, egy hónap ott nem annyira családbarát felállás, ha csak nem feltétlenül muszáj így élni.

Egyébként a férjem munkája ho-ban nem működik, de a megoldás, hogy miden délután 3-kor vége a munkaidejének és jön haza (5 percről), plusz napközben is bármikor hazatud ugrani, ha a helyzet valamiért ezt igényelné.

Azt még hozzátenném, hogy nem kiegyenlített viszonyokban én azt is eltudom képzelni, hogy egy család másban találja meg a balanszt. A lényeg, hogy minden család találja meg a sajátját. Nekem az egy-egy hónapos távollét nem lenne kielégítő.