Volt már valaki ilyen élethelyzetben hasonló problémákkal - amikor már úgy érzi hogy nincs többé kiút?
Röviden, tömören. 28 vagyok, elveszítettem a munkámat, az eddigi életemben nem sok öröm volt idáig, se család, se barátok, se konkrét életcél. Mivel alja emberek között nevelkedtem, éltem és dolgoztam idáig (értsd: hazug, aljas, kétszínű, önző, gyűlöletes, gonosz, ott árt a másiknak ahol tud - család is beleszámít) ezért soha nem tapasztaltam meg hogy léteznek-e normális emberi lények (úgy tudatosítottam magamban hogy 10 emberből 9 ilyen) és ez az egyik oka hogy elment az életkedvem.
A másik (és ez a fő ok), mániás depressziós vagyok (az érzelmi szint itt olyan mint a hullámvasút: egyszer az egekben jársz, a másik pillanatban az ereidet vágnád fel, olyan mélyen vagy) emellett pánikbeteg és a végletekig önbizalom hiányos. Sok orvosnál jártam, de a bogyók és a kezelések nem segítettek - némelyik csak rontott a helyzeten – és így tudatosítottam magamban, hogy menthetetlen vagyok. Emiatt nem merek semmilyen felelősségteljes dologba belekezdeni, mert az önbizalomhiány miatt már eleve félek az újabb kudarctól, a pánikbetegség miatt pedig borzasztóan rosszul kezelem a stresszhelyzeteket (már attól remegek ha csak belegondolok hogy valamit rosszul csinálok).
Igazából jó volna egy irodai melóra jelentkezni (van tapasztalat és képzettség is), mert nem akarnék visszamenni a gyárba vagy konyhára mosogatni, vagy megint utcát söpörni - a fent említett "embertípusok" társaságában - de ez a pánik dolog és a negatív önértékelés idővel olyan mély szintre jutott nálam, hogy már egyszerűen semmi komolyabb dologba belevágni mert úgy érzem hogy mindenre alkalmatlan vagyok az újabb kudarc pedig már megsemmisítő volna – és oda kerülnék újra, ahol a part szakad, vagy mégrosszabb. (Nem véletlenül szoktam rá a piára is)
Tehát összegezve: a hónap végére munka (és valszeg fedél) nélkül maradok. Belefáradtam az életbe, részben a rossz emberek, részben a személyi problémák, a reménytelenség érzet, részben az érzelemmentes élet és az ebből eredő motivációs hiány miatt. (Ha hajtok is, már nem is tudnám, hogy miért teszem.)
Ami felteszi a pontot az „I”-re az a folyamatos öngyilkossági gondolatok, amik már 12 éve gyötörnek (köszönhető ez a „jó”, „szerető”, „támogató” és „pozitív érzelmekben gazdag” családi háttérnek és az eddigi hasonló életnek). Ez viszont mostanára annyira megérett bennem, hogy nem is látnék más kiutat. Azaz letelik az ominózus 1 hónap – addig megtervezem hogyan is legyen vége – és igyekszem lelkiekben is teljes mértékben felkészíteni magamat erre.
De – és ez fontos – részben tudom azt hogy hülyeségre készülök, de hogy találja meg az ember a kiutat, ha már teljesen a reménytelenség és kilátástalanság mocsarába süllyedt és senkije és semmije nincs, ami legalább tartaná benne a lelket?
válasza:Ha van némi meg takarításod, például egy utazás nem ártana neked, hogy ki szellőztesd fejed és gondolataid, hogy helyre tudj zökkenni egy kicsit!
Az utazást, pedig úgy értem, hogy jó messzire, nagyobb távlatokba, hogy feltöltődj energiával, önbizalommal és, hogy átgondold közben az eddigi életed és, hogy min kéne változtatni!
# 1
Hát nem volna rossz ötlet. Legalábbis ha lenne megtakarításom. De sajnos épp hogy a jövőhónap végéig elegendő pénzem van.
válasza: válasza:Ijesztő amit írsz. Az ilyen beszámolók miatt nem is tudom elismerni a pszichológusokat.
Én már kb 5 éve kondicionálom a tudatomat a legrosszabb eshetőségre, hogy elveszíthetem minden egzisztenciámat. Hogy majd egyszer fedél nélkül maradok és ki kell találnom, hogyan boldoguljak. Ez egyébként mindannyiunkkal megtörténhet bármikor, nem csak munka elvesztéséből adódóan, hanem akár háború, akár világjárvány, vagy krach miatt is.
Ha holnaptól fedél nélkül maradnék, vándor életbe kezdenék. Több ismerősöm van, akik 0 tőkével nekiindultak Ausztriának, Olaszországnak, Franciaországnak, végül Spanyolországnak - gyalog. Vezetnek kijelölt zarándok útvonalak innen Budapesttől egészen az Atlanti-óceánig. Van sok adományból fenntartott (donatívós) ingyenes szállás és étkezési lehetőség az úton, illetve sok zarándokszálló-tulajdonos szívesen felvesz vándorokat alkalmi munkákra, akár 2-3 napokra is. Sok új embert meg lehet ismerni, kapcsolatokat építeni, kultúrát, nyelvet tanulni, na meg eleve a mókuskerékből való kiszakadás is maga a gyógyír a depressziós léleknek. Tulajdonképpen kicsit még fel is lélegeznék, ha erre kényszerülnék, biza nagyon rám is férne egy ilyen "séta".
Ha egy kicsit fogékonyabb vagy a spirituálisabb dolgokra, akkor még valódi csodákat is átélhetsz az út során, olvasgass utána az El Camino-nak!
Ezt sokkal ígéretesebb kiútnak tartom, mint az öngyilkosságot, főleg, hogy még fiatal vagy (én is 28 vagyok még csak amúgy), fölösleges lenne elpazarolni egy ilyen lehetőséget.
Menj el a Blahára heti 2 alkalommal vérplazmát adni, egy hónap alatt az 48 ezer forint bónusz jövedelem, tegyél félre amennyit csak tudsz, vegyél egy kis sátrat és egy meleg hálózsákot és láss világot! Csak próbáld ki! Vesztenivalód nincs. Már az első 24 órányi felszabadultság mérföldköve lesz a jövődnek szerintem és rohamosan megkezdődik a sötét gondolatok halványulása. Ausztriáig "önerőből" kell eljutni olcsó kajákon élve a megtakarításból, de a határon túl már szeretik és tisztelik a vándorokat, van, hogy kérés nélkül adakoznak neked, ha kedves vagy.
Illetve igen, munkásszálló is jó ugródeszka ideiglenesen. Akár munkakereséssel párhuzamosan, vagy az útra való felkészülésig.
Fel a fejjel! Vannak alternatívák.
# 4
Én bármibe belevágnék, ha nem volna az a "hülyeség" a fejemben. Tudniillik gyerekkoromban mást se kaptam a szülőktől meg a család többi tagjától h hülye vagy, életképtelen vagy, soha nem fogod vinni semmire, utcaseprő vagy wc pucoló leszel stb. És ezek olyan mélyen gyökeret vertek a fejembe, hogy tényleg az lett belőlem amit mondtak (nem véletlen próbálkoztam már fiatalon is többször az öngyilkossággal - de nem olyan egyszerű ám leküzdeni az életösztönt és a halálfélelmet).
Azóta is, mintha egy "kisördög" lenne a fejemben - bármibe bele szeretnék vágni, mindig azt "súgja" nekem hogy minek, felesleges, úgyse jön össze. És részben "igaza van" hiszen ha pl. megbíznak egy komoly feladattal, de a pánikolás és a stresszelés miatt egyszerűen nem bírom megcsinálni, kkor tényleg nem jön össze.
Lehet hogy hülyén hangzik, de mintha egy ellendrukker "lakna" a koponyámban, aki mindenáron a vesztemet akarja. Én pedig gyenge vagyok ahhoz hogy felülkerekedjek rajta.
Ilyenkor néha az alkohol vagy a kábszer az ami "segít" elterelni a gondolatokat és fölengedni. De tudom h ez se megoldás és már ebből is elegem van. Nem tudom, hogyan győzheti le az ember magát, ha önmaga legnagyobb ellensége.
Csak azt nem értem, hogy bizonyos emberek - akik az őket befolyásoló negatív környezet rabjaivá váltak - miért csak akkor képesek önmagukká válni (ha csak egy rövid időre is) ha elfogyasztottak bizonyos fajtájú és mennyiségű tudatmódosító szert?
Miért csakeakkor képesek levetkőzni az őket ért negatív befolyást és gátlásokat, és mindent figyelmen kívül hagyva csakis azokra a dolgokra fókuszáljanak, amit igazán szeretnek?
Pl. itt vagyok én. Alapszinten irtózom a világtól. Mániás depressziós, pánikbeteg és üldözésmániás vagyok. Hétköznapi szinten az életem minden egyes percét az öngyilkosságon és a halálon való merengés tölti ki.
Viszont ha elszívok egy-két füves cigit, esetleg megiszok néhány pohár bort, akkor hirtelen elmúlik minden negatív gondolat és eszembe jut, hogy régen mennyire szerettem a természetet, az állatvilágot, a fizikát, a történelmet, a csillagászatot, a geológiát vagy a művészetet.
De mindez elmúlik, amikor visszacsöppenek ebbe a rohadt világba, ahol rabszolgaként robotolok a betevőért, és lelkisérült, idegbeteg állatként agyalok azon, hogy vajon hogyan kéne meghalni.
Csak kérdem én, miért nem élhet úgy az ember, ahogy szeretne? Miért kell egy állandó és örökös, átkozott élethelyzetben vergődnie? Miért csak a tudatmódosító szerek hatása alatt lehet önmaga? (A kérdés költői.)
válasza:# 7
Ez az amit soha nem értettem. Amikor az ember tényleg mindenét elveszíti (mondjuk én nem tudom milyen az, mert nekem nagyon nem volt soha senkim és nagyon semmim) és a megsemmisülés perifériájára kerül. Amikor az utcán kell élnie és nem látszik hogy volna kiút. Mi tartja benne még akkor is a lelket vajon? Mi lehet az, ami miatt ő úgy gondolja hogy még volna értelme élni? (Most nem a beszűkült tudatú alkeszekről beszélek vagy kábszeresekről, hanem aki még öntudatánál van.)
Ezt soha nem értettem meg. De talán részben az lehet a magyarázat, hogy egyrészről az ilyen illető nem gyűlöli saját magát (és nem akarja a saját vesztét tudat alatt) és talán bízik abban, hogy a sok rossz után végre jó is történik. De hogy ehhez honnan merít erőt, azt még mindig nem tudom. (Én már az elején elbuknék.)
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!