Romokban a házasságom, én pedig nem tudom, hogy meg akarom-e menteni. Éreztetek már így?

Sejtettem, hogy jönnek majd a szeretős meg az új pasis kommentek, ezért nem is kezdtem azzal, hogy nő vagyok. Jelen pillanatban el sem tudnék képzelni egy új kapcsolatot, nem célom lecserélni a férjemet, még csak nem is hiszem azt, hogy mással élhetnék örökkön-örökké pillangókkal teli hassal. Minden házasságban/kapcsolatban jó és rossz időszakok, nincsenek romantikus képzelgéseim a sírig tartó, folyton boldog szerelemről.

Nem ver, akkor miért sírok? Ez jön át néhány kommentből és megértem, hogy valakinek elég, ha a házastársával együtt tud élni nagyobb gondok nélkül. Szerintem a házasság nem ennyi. Szerintem az egy szövetség (kellene hogy legyen). Egy közös élet, nem egy egymás melletti. Remélem, érthető mit akarok mondani, még ha picit talál össze-vissza írok is.

A gyerekek. Igen, a gyerekekért érdemes. Hiszen nem is tervezem a válást, elsősorban miattuk. De egy ilyen vegetáló házasságnak könnyen lehet az a vége. Ez bekövetkezhet 15 év múlva is, amikor rájuk ez már nem igazán lesz hatással, mert bőven felnőttek lesznek.

Ebben a zagyvaságban kicsit elveszett a kérdésem valójában. Úgyhogy összefoglalom: adott egy nem működő kapcsolat, ahol most nem vizsgáljuk a férj szemszögét, hogy ő akar-e változtatni (egyébként azt hiszem, hogy nincs tisztában a helyzet súlyosságával). Ez a kapcsolat elvegetálhat még így évekig, aztán valamilyen módon véget érhet. Vagy megjavítható, nehezen, de nem lehetetlen. Ezek a tények. Aztán vagyok én, aki nem tudja, hogy meg akarja-e javítani. Elméletben igen, gyakorlatilag nem tudom rászánni magam, hogy legalább megpróbáljam. A kérdésem pedig arra irányult, hogy aki hasonló helyzetben volt valaha, mit tett? Hogyan alakult a házassága? Szerzett elég akaraterőt, hogy megpróbálja helyrehozni? (Nyilván nem ez az első krízisünk, de most érzem azt, hogy nincs erőm/akaratom már helyrehozni) Sikerült-e megoldani a problémát, bármi volt is az? Hagytátok az egészet a fenébe és válás lett a vége?