Tényleg én vagyok túlságosan érzékeny, amiért nem tudok megbocsátani a férjemnek? (nem tervezett baba miatti veszekedések sora)

passz annak idején a nagyanyám asszem vagy 6 vetélésen esett túl és egyiket sem sajnálta, háború volt nem volt ez a lelki tépelődés

manapság piedesztálra emelik az életet(ami nem baj csak nem kell átesni a ló túloldalára,értem ez alatt az olyan anyákat akik jobb ha nem is szültek volna mert nem valóak rá),illetve olyan lelkületűnek is kell lenni hozzá.

32-es!

A régen az régen volt.

Természetes volt, ha nem maradt meg a baba. Háború alatt ez még inkább így volt, akkor az életbenmaradásért küzdött az ember, a terhesség megszakadást kezelhette úgy, hogy az éhezéstől, fájdalomtól menekült meg a babája.

Régen az is belefért, ha a gyerekek egy része nem érte meg az 1 éves kort. Hatalmas volt a csecsemőhalálozás. Nem is nagyon foglalkoztak a fogamzásgátlással. Megszületett 15 gyerek, megmaradt 4-5. Nem is alakítottak ki olyan érzelmi kapcsolatot az újszülöttekkel, mint a mai világban. A gyerek olyan 1-2 éves korától számított gyereknek, mert akkor már jobbak voltak az esélyei arra, hogy fel is nő.

Ma már másként van. Egy-egy családban nem születik sok gyerek, aki megszületik, vagy akár megfogan, ahhoz jobban ragaszkodnak.

Azt meg nem tudhatod, nagyanyád mit érzett a vetélései után, csak azt, hogy mit vallott be...

Ne keverjük ide, hogy hogyan kell gyereket nevelni. A családok jó része azért normálisan teszi ezt, és nem hagyja a fejére nőni a gyereket. Nekem a legidősebb gyerekemmel már megvan a 20 éves "tapasztalat", nem panaszkodhatok rá, jó működik a gyerek. Zárójelben írom, hogy 5-en vannak, és a nagycsalád sem a világvége.

Abban meg még mindig egyetértünk, hogy a döntés 2 emberé kellene, hogy legyen. Csak nem mindegy, milyen módon veszi rá a férj az abortuszra a feleségét, vagy hogy mennyire tud együttérezni vele egy vetélés után. Illetve hogy mennyire tud felnőttként kezelni egy ilyen, saját hibájából bekövetkezett helyzetet, ahelyett, hogy bepukkad, és hülyeségeket beszél össze-vissza.

Milyen érdekes, ha egy nő abortuszt akar, akkor az egy kis élet, kis lélek, gyilkos meg minden, ha a férfi akar abortuszt, akkor mekkora szemét vagy, ha nem veteted el a gyereket.

Mindig tudtam, hogy az az egyetlen baja mindenkinek az abortusszal, hogy a férfi nem dönthet a nő testéről.

35-ös, szerintem is sarkítasz.

A bigottan abortuszellenesekről szót sem érdemes ejteni, egy sem normális teljesen. Részükről tönkremehet a család, éhezhet a gyerek, nekik semmi sem drága.

De az itt fellángoló férfiúi szolidaritás sem kispályás, az tuti. Megnézném az ide írogató pasikat, mit kapnának otthon az asszonytól, ha nem szólnának a szakadt gumiról! Ja, ők nem használnak gumit sem:-)

Azért a valós élet szerintem más. A legtöbb nő kényszerhelyzetben elfogadja az abortusz gondolatát, más kérdés, kinél mi számít kényszerhelyzetnek. A legtöbb pasi meg nem szarja le a társa érzéseit, és közös ügynek érzi a védekezést, valamint nagyon szokták szeretni a gyerekeiket, és sokan hajlamosak kiállni a becsúszott baba mellett is.

Ez a véranyucizás meg vérlázító! Drága, áruld már el, hogy ez mit jelent szerinted?

Mert szerintem tök normális, ha egy nő elvárja, hogy a párja IS figyeljen oda a védekezésre, ahogyan az is normális, hogy nem rohan abortuszra első szóra, meg az is, ha kiborul egy vetélés miatt.

Párterápia és családállítás. Ott kiderül, hogy meg tudsz-e még bocsájtani valaha is neki. Hibázott, amikor korábban nem volt őszinte azzal kapcsolatban, hogy akar-e gyereket, hibázott, amikor ezt először érezte, és nem mondta el neked, hibázott, amikor nem szólt, hogy kiszakadt a gumi, de a legnagyobbat azzal hibázza éppen most, hogy úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, miközben nem egyszer törte össze a szivedet, meghalt a 3. gyereketek, aki az övé is volt, nemcsak a tiéd, és ha jól veszem ki, a gyerekeiteknek sem mondta még el, hogy amiket indulatból hozzád vágott, azt nem gondolta komolyan. Sőt, még egy harmadik gyerekről is beszél, amit nem értek, hogy ezek után te miért vállalnál vele még egy gyereket.

Hiszek abban, hogy az emberek a szívük mélyén jók, mégha nha a rossz oldaluk is kerül elő. Úgy tűnik, hogy a férjed olyna kihívásokkal találta szemben magát, amiket nem tudott kezelni. Az ember, ha hibázik, akkor azt jóvál kell tenni, meg kell mondani, hogy ezt nagyon elszúrtam, mit tehetnék, hogy jóvátegyem? A férjed a leírtak alapján valószínűleg elképzeéni sem tudja, hogy mi zajlott, és mi zajlik most benned, sőt azt sem, hogy ő magában mi zajlik, láthatólag nincs kapcsolatban mg a saját érzéseivel sem rendesen.

Én elmennék először egy családállításra, ahova őt nem vinném, az esélyt ad arra, hogy ezen a hatalmas terhen könnyíts, és akkor talán még lenne reményetek arra is, hogy ismét egymásra találjatok, ehhez pedig én elmennék egy párterápiára, ahol a terapeuta segít mindkettőtöknek kapcsolatba lépni az érzéseitekkel, és érthetően megfogalmazni azt a másiknak, majd együttesen megoldást találni a helyzetetekre.

Enélkül én nem tudom, hogyan tudnék újra bízni a férjemben. Az biztos, hogy ezek mellett sokat kéne mlékeztetnem magam a jó oldalára, és hogy milyen volt régen.