Megváltoztam bajban vagyok?

Nem sikerült. Belehúztam, beleadtam mindent, figyelmesség, odaadás, a munkahelyemen előléptetés, a gyerekkel nyári programok, a szabadidőmet 100%-ban rájuk fordítottam. Nemrég volt a névnapom, és elfelejtette, de úgy hogy tudta. Engem a saját családom felköszöntött, amin ő is ott volt... Gondoltam én naiv, hogy majd otthon kettesbe akarja, majd miután hazaértem, a nagy semmi fogadott. Este betakarózott és aludta egy jót. Régen éreztem már ekkora sértést, még a kollégámnak is felköszöntöm szóban. Én ezzel szemben az ő név és születésnapjára olyan ajándékokat vettem, amiért egy hónapig kellett talpalnom, mire meg tudtam szerezni.

Szex az továbbra sincs, minden alkalmat és lehetőséget szabotál. Jó ideje nem voltam a gyakorin, próbáltam összeszedni magam, de most olvasgattam egy-két kérdést, ami teljesen felnyomta az agyam. Van olyan nő, akinek az a baja, hogy mindig felizgul a párjára bárhol is vannak.

Megnéztem a pár napja készült családi fotókat, és azt látom hogy brutál gusztustalan a külsőm. Nem azért mert nagy lenne a hasam, vagy az orrom, vagy kopasz lennék, hanem az egész lényem. El kell fogadnom ezt. Teljesen feleslegesen pörgök bármin, maga a lényem sugároz egyfajta taszitó érzést.

Pontosan ezért bukik meg a válás meg a szeretőzés is mint megoldás, mert nincs pofám odaállni egy nő elé így. Rendesen örülök a maszknak, legalább kitakar belőlem egy részt. Elvileg megyünk nyaralni, de az 100% hogy nem fogok emberek közé menni, nagyon frusztráltnak érezném magam. Amikor kirakat üvegbe meglátom magam, és látok magam mellett hétköznapi embereket, elborzadok a saját látványomtól! Teljesen másként nézek ki, mint egy átlagos ember, persze nem a jó irányba.

Így már értek mindent, a jó tulajdonságaimat mindig is kihasználták, viszont mint férfi annyira taszító vagyok, hogy ezzel senki sem tudott mit kezdeni. Ez viszont azért gáz a számomra, mert ezek szerint a saját vágyaim lettek a legnagyobb ellenségeim, ráadásul kielégíthetetlenek. Marad az, hogy tekerjek, dolgozzak, legyek jó férj és apa, de nem várhatok el semmit. Nem csak otthonról, de az egész női nemet ki kell zárnom.

Tökéletesen felesleges energiapazarlás volt az elmúlt 30 évem.

Pont hogy vagy dolgozom, vagy saját idő, vagy családi feladatokat intézek. Egy héten két napot vagyok otthon, akkor meg arra kellek, hogy besegítsek a háztartásba. Ennyi az életem. Kénytelen vagyok elfogadni ezt, más megoldás nincs. Életem végéig szenvedni fogok, az elmúlt két hónap tapasztalata is ezt támasztja alá. Sem érzelmileg, sem fizikálisan nincs mozgásterem, nem tudok ismerkedni, minden téren úgy érzem elkezdtem lejtőre kerülni. Egyedül a munkámban ugrottam vagy 3 szintet, de ez is a legrosszabbkor jött. Új beosztás, rengeteg tanulnivaló, óriási felelősség. Félek tőle hogy belebukok, mert nem tudok koncentrálni. Igen, még mindig ott tartok mint régen, kiegészítve azzal, hogy meggyűlöltem saját magam, a külsőmtől meg egyenesen irtózom. Láttam magamról pár családo fotót ami pár napja készült, hát rájöttem hogy maximálisan esélytelen vagyok mint férfi! Egyszerűen annyira gusztustalanul taszító az egész lényem, hogy megértettem a feleségem, és semmi jogom nincs ráerőszakolni magam. Ebből következik hogy másra sem. Még jó hogy lehet maszkot hordani, le se rohad rólam. Képtelen lennék megközelíteni egy nőt, eszméletlenül égne a pofám magam miatt. Szóval ennyi, még azon is csodálkozom, hogy hányinger nélkül valaki szóba áll velem. Nincs jogom így senkihez, ezt majd idővel megszokom, ha megszokom. Ma is figyeltem az embereket a járdán. Valahogy minden férfi férfias, erősek, jóképűek, látszik rajtuk hogy övék az élet. Ezzel párhuzamosan én meg mentem össze, tök égő volt ilyenek között járkálni. Még jó hogy velem volt a lányom, így mennem kellett vele, nem volt választásom.

Azért elég rossz rádöbbenni arra, hogy ember alatti lény vagyok, akinek esélye sincs semmire, max csak kiszolgálni a körülöttem élőket. Mint egy rabszolga. Az új pozícióm a feleségemből azt váltotta ki, hogy mennyivel lesz több a fizetésem, és pont. Ennyi. Sajnos be kell lássam, megértem a reakcióját. Elég büntetés neki egy vállalhatatlan külsejű anti férfival élni. Bárki beszólhat, lehúzhat, leköphet bátran, nem is mernék reklamálni érte, biztosan igazuk lenne. A miért lényegtelen, biztosan én hibáztam valamit.

Szerinted ez meddig tartható? Mármint meddig lehet elviselni önmagam? Már most azt érzem hogy csak időhúzás, egy totális életképtelen pozícióban vegetálás az egész. Sokszor felteszem a kérdést hogy mégis mit tartogathat nekem jót az élet, és hogy mire várok? A saját képességeim értéktelenek, mások jobbak nálam, vagy 5 perc alatt túlszárnyalnak. Valójában kommersz vagyok a köbön. Összefoglalva egy életképtelen, ki és megfosztott, szub humán külsővel elátkozott lény. Képtelen vagyok elfogadtatni magam bárkivel is, de meg is értem mások reakcióját.