Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Van itt bárki, akinek különösen nagy áldozatot kellett meghoznia a párkapcsolatáért? Megérte?
Néha úgy érzem, kettészakadok. Nagyon szeretem a páromat, eszem ágában se lenne szakítani vele, belegebednék, ha elveszíteném. De ugyanakkor…
Debrecenben fog tovább dolgozni, ami azt jelenti, hogy nekem is oda, vagy a közelébe kell költöznöm Budapestről. A munka-kérdést valószínűleg meg tudom oldani, nem az a legnagyobb gondom (bár ki tudja, még ez is változhat.. de tegyük fel, hogy nem fog). Viszont maga az egész, hogy el kell mennem egy olyan helyre, ami messze van minden barátomtól, a családtagjaimtól, és a Balatontól, amit szintén úgy szeretek, mintha csak egy családtagom lenne… Pestről egy-másfél óra a balatoni nyaralónk. Debrecenből négy-öt!
Annyira dühös vagyok erre az egész helyzetre, annyira utálom. Iszonyú erőkkel próbálom elhitetni magammal, hogy lesz, ami kárpótol majd, biztos lesz, amit annyira megszeretek Debrecenben, hogy nem érzem majd olyan rossznak a többi dolog messzeségét… de őszintén szólva képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg lesz ilyen.
Igen, persze: ott lesz a párom, ott lesz a kertes ház, amiben élünk – eddig lakásban éltem, ő most mindenképp vesz házat, akkor is venne, ha nem lenne párja -, idővel, ha minden jól megy, akkor gyerekek is, meg minden. Nyilván ők lesznek az elsők. De attól még, hogy a saját kis életem, amit eddig felépítettem, csak a második helyen van, attól még elég fontos az is. És nem tudok megbékélni vele, hogy gyakorlatilag le kell mondanom az én szeretteimről, az én budapesti köreimről, a gyerekkoromtól mindig kísérő Balatonomról, vagy hát a közelségükről, arról, hogy bármikor láthatom őket, arról, hogy egy szempillantás alatt velük tudok lenni, ha akarok.
Van itt bárki, aki érezte már úgy, hogy túlságosan nagy áldozatot kell meghoznia a párkapcsolatáért? Mit tett?
Az én párom 8éve költözött kb 200km-re a szülővárosunktól. Akkor még egyetemre jártam fél évet, de kérdés sem volt hogy ideköltözök énis. Igaz mi már akkor 5éve együtt voltunk. Megsem fordult a fejemben, hogy ne jöjjek, vagy hogy ez áldozat lenne.
Amiktől tartasz, pl: hogy nincsennek barátok,ismerősök stb. Ehhez idő kell, hogy legyenek új kapcsolatok, nem könnyű, szintén nagoyn nehéz hogy a szülőktől még távolabb leszel. Nem bántásképp, de én úgy érzem hogy nem szereted a párod eléggé. Vele képzeled el a jövődet? A családalapítást?
Nagyon szeretem a páromat. :) Én világéletemben olyan típus voltam, hogy egy napig sem tudtam együtt lenni senkivel, ha nem voltam halálosan szerelmes belé. Nemhogy még közös életen gondolkodni, meg családalapításon… és én egyfolytában azon agyalok, hogyan lesz majd a közös gyerekvállalásunk, hogyan kellene nevelnünk a gyerekeinket, figyelem benne az apás vonásokat (borzasztó erősen megvannak benne, aminek nyilván nagyon örülök). Éppen az nehezíti a dolgomat, hogy azt látom, nagyon mást képzelünk el az életünk ideális helyszíneként, és mégsem tudom elengedni, mert iszonyúan szeretem…
Tényleg az ijeszt meg, hogy ő, bár szintén nagyon szeret engem, de a saját életelképzeléseiből, a családjához való közvetlen közelségből egy jottányit sem hajlandó alább adni, és nem érdekli, hogy nekem mennyire lesz nehéz, ha az ő családjához költözöm, távol kerülve az enyémtől. Mindent megtesz értem, amikor vele vagyok, állandóan engem figyel, hogy jól érzem-e magam, mindent úgy alakít, hogy nekem jó legyen, satöbbi. De azt, hogy a családjától távol kerüljön, na azt nem. Első helyen ők vannak, második helyen én, és ez így is marad nála. Csakis a szülővárosa közvetlen közelében hajlandó élni.
De közben én is nagyon szeretem az én családomat!!! És nagyon hiányoznak, még így is, hogy Pesten élek, nemhogy még messzebb, még kevesebb hazalátogatással...
válasza:Mi a Duna bal partján élünk, anyukámhoz közeli településen. Özvegy, közel a 70- hez. Anyòsom pesti, fiatalabb. Szerettem volna a jobb partra költözni. Tudod, mit mondort a férjem? " NE költözzünk oda, mert tùlságosan távol kerülnénk anyukáDtòl"
Ha a párodnak nem fontos a családod, vagy a családod felé érzett kötôdésed, késôbb sem lesz az. AZ pedig, h mindig azt nézi, h neked mi a jò...na igen. A kid dolgokban, a Nagy döntésekhez viszont alkalmazkosj Te. Mondd, szerinted mi lenne, ha elmondanád a párodnak, h ez neked tùl nehéz lépés, maradjatok Bp közelben vagy legalább félùton? AZT mondaná, rendben Drágám, legyen, mert belehalnék, ha elveszìtenélek, vagy azt, h hát sajnálom, én akkor is azt választom, amit mondtam. Sokat elárulna a válasza arròl, h mit érez feléd valòjában...
válasza:Nyilvánvaló, hogy ez volt a legelső beszélgetés, ami elhangzott köztünk. Kértem, hogy költözzön Pestre, vagy költözzünk Pest közelébe, és keressen Pesten munkát.
A válasza az volt, hogy Pesten csak olyat találna a szakmájában, amivel harmadannyit keres, mert olyan lehetősége, amivel jól keres, csak a debreceni cégnél van. (Richter Gedeon, ha már itt tartunk. A Richter lényegi központja Debrecenben van.)
Ettől függetlenül körbekérdezett pesti ismerőseinél, és egy konkurens céghez be is adta a CV-jét. Nem kapott választ.
Most vitatkozhatunk azon, hogy csak hazudik-e. Néha még nekem is megfordul a fejemben, hogy kamuzik. Azért szeretném azt hinni, hogy nem...
Ráadásul ugye a pesti élet jóval drágább is, márpedig ő egy jó életszínvonalat szeretne. Amit én is. Szóval kisebb fizu mellé drágább élete lenne - ez engem is nagyban érintene, végképp lemondhatnék az utazgatásokról meg effélékről...
És emellé még igen, az is az érve, hogy nem akar távol kerülni a családjától.
Ha én ne menjek oda, ahol ő él, mert nem akarok távol kerülni a családomtól, akkor milyen jogon várjam el tőle, hogy ő ezt megtegye?
A félutas megoldás (Tiszafüred), mint az előzőekben leírtam, szóba jött, mi több, ő hozta fel először. Csak azzal kapcsolatban meg én is kezdek rájönni, hogy oké oké, tökjó, hogy én annyival is közelebb lennék a családomhoz, de, ahogy néhány hozzászóló már írta is, szociális életem aligha lenne, teljesen el lennék zárva mindentől... akkor már inkább Debrecen közvetlen közelébe mennék én is, ahol legalább tudok találkozni az ő barátaival, meg az én debreceni barátnőmmel, mert egyébként él ott egy gyerekkori barátnőm.
Én (elvileg) meg tudom oldani, hogy távban/részben távban dolgozzak. Ő nem.
Szóval picit árnyaltabb és bonyolultabb a helyzet annál, hogy arra csupaszítsuk le, hogy "ha nem jön Pestre, akkor nem szeret eléggé". Ugyanakkor néha én is azt gondolom, hogy talán csak szövegel, és tudna ő jól kereső munkát találni Pesten. De még egyszer mondom, akkor is ott lenne a kérdés, hogy jó, de akkor ő miért vállalja, hogy 3 óra utazásra éljen a családjától, ha én ezt nem vállaltam?
Amit ma írtam le félelmemként, az arra vonatkozik, hogy HA már ott fogok élni vele, akkor ő mennyire lesz támogató abban, hogy az én családomat is minél gyakrabban látogassuk. Az a félelmem, hogy nem lesz az. Bárcsak tudnám, hogy jogos-e a félelmem! Mert az, hogy ő elmondta párszor, hogy "jaj drágám, hát persze hogy így lesz", nekem egy kicsit kevés. Nem most jöttem le a falvédőről, és nem ő az első pasim...
válasza:Hogyne tudnam, mit jelent! Szuloi segitsegunk lenne... a parom szuleie. Csak az enyemek latnak tok ritkan a gyerekeimet. Es ez borzasztoan fajna nekik, ahogy nekem is. Ezt is mondtam a paromnak...
De ha az enyemekhez lennenek kozel, akkor meg az o szuleitol lennenek tavol. Ebbe meg o nem menne bele...
válasza:Nem akarlak megbántani kérdező, de ez a következménye annak, hogy az emberek "távoli tájakról" is tudnak ismerkedni. Ebbe bele kell törődni. Nincs olyan variáció, hogy mindent megkaphass. Most komolyan, házat vesztek, mások albérletben nyomorognak. Lesz pénzetek utazni, másnak csak a skype van. Ilyen az élet. Matekozhatsz még egy fél évet valamit akkor is el fogsz veszíteni. Szerencsére tudsz választani, másnak ez sem adatott meg.
Amúgy szerintem a párodnak nem kötelező annyiszor menni a szüleidhez, mint ahányszor te szeretnéd. Menj egyedül. Téged biztosan nem tart vissza, ha meg igen akkor meg leszarod. :D Kicsit bénán hangzik, de nem kell összenőnötök.
Én is pontosan ugyanezt gondolom, és eddig is így gondoltam, hogy áldozat nélkül nem fog működni a dolog.
DE NEM MINDEGY, hogy csak az egyik fél hoz-e áldozatot, vagy mindkettő!!!
Ezért nagyon fontos kérdés, hogy ha én mindenben alkalmazkodom és odaköltözöm hozzá, ő hajlandó lesz-e cserébe annyit jönni a családomhoz, amennyiszer én igénylem azt?!
Ha épp egyedül akarok menni a szüleimhez, az nyilván nem kérdés.
De ha már együtt élek valakivel, és ráadásul nekem heti többször néznem kell az ő szüleinek a fejét, akkor azt gondolom, az lehet a minimum elvárás, hogy ő, társamként, partneremként, mindannyiszor velem tart az én szüleimhez, ahányszor én igénylem azt! Természetesen nem úgy értve, hogy emiatt szabadságokat kell kivennie, vagy 40 fokos lázzal is jönnie kell, hanem az ésszerűség határain belül.
Nem beszélve arról, ha gyerekünk lesz! Pakoljam majd fel a gyerekeket, aztán menjek úgy, nélküle? Na, persze...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!