Ha valakitől egy csepp vért veszek, azzal biztos rontást tudok rá küldeni?

Nos, ha jobban belegondolok, a kérdező szörnyen magányos lehet, ha így adja a nagy átkost, csak hogy pörögjön a témája, és beszéljünk vele.

Más okból nem tűrne ennyi kioktatást, jó tanácsot egy ember.

Mellettem nem áll Isten, vagy ha igen, akkor csak ide sompolygott, és lesi, miket művelek :).

Nem igénylem azt a szolgaságot, amit az esetleges segítségekért vár el.

Úgy tartom nincs nagyobb hatalom az emberénél, az ember saját hatalmánál. Úgy tartom mi teremtjük meg a saját isteneinket is, és csak ha bizonytalanok vagyunk magunkban, akkor támaszkodunk rájuk.

Nekem nincs szükségem ilyen mankóra: mint bárki, elérhetek mindent, amire vágyom, segítség nélkül is.

De igazad van, nem szívesen szemlélem tétlenül, hogy valaki szépen lassan elpusztítsa magát. Én, vallástól függetlenül, így vagyok a magam szemében teljes.

Mondhatod ezt karmikus kötelességnek, vagy az asztrál-mentál mágiákkal élők kötelező feladatának, nem változtat ezen, akkor sem, ha néhányan ettől függetlenül gonosznak tartanak.

Mindenkinek meg kell találni azt az állapotot, mikor igazán boldog, erős,mikor tökéletes harmóniában van önmagával, és ehhez a remény jó hajtóerő.

Az utóbbi években nekem is rengeteg fájdalomban volt részem, rengeteg változáson ment át az életem, melyek még most is zajlanak, és fogalmam sincs, mi lesz a vége...

de nem szabad a boldogságot egy-egy eredménytől függővé tenni, közben kell megtalálni azt, ami boldoggá tesz, mert túl rövidke az élet ahhoz, hogy ne így legyen.

Egyszer egy ember nagyon csúnyán elbánt velem. Nem tettem semmit, mégis hullámvölgybe került az élete, nem jött össze neki senki.. a minap közölte, hogy most már érti, mit tett velem, min mentem át miatta, és megnyugodhatok most már. Azt hitte, megátkoztam, pedig csak

önmagát átkozta meg azzal, ahogyan velem bánt, és mert nem ismerte fel, hogy a saját harmóniáját bontotta meg vele.. úgy tudom, kezdenek rendbe jönni a dolgai, most, hogy ráébredt.

Nincs tehát szükség arra, hogy kétségbeesett lépéseket tegyél. Ha valaki, akár az a pap is, gonosz dolgot tett, magára vonja a saját haragját, és saját magára mér büntetést. Bekerül egy ördögi körbe, ahonnan csak akkor tud kilépni, ha felismeri ezt az egyszerű igazságot: az történik vele, amire igazán vágyik( még ha tudat alatt is).

Időnként az embernek szüksége van egy józanító élményre, ha olyan úton indult el, ami a kárára van, de ehhez nem szükséges külső akarat, s ha mégis, fogalmazd meg a kívánságod úgy, hogy ne legyél a kárára, de mégis kérj igazságtételt: kérd, hogy mérjen ki magára olyan büntetést, ami illő a helyzethez, ám zárt ki a durva, életet veszélyeztetető, vagy megnyomorító hatásokat. A lényeg, hogy elgondolkozzon a tettén. Én is ezt tettem egy másik személy esetében.

Aztán vagy tanul belőle, vagy újra bekerül a saját ördögi körébe, de ekkor te talán túl is tudsz lépni rajta.

Istennek ehhez nem sok köze van... Sosem hittem a bibliai ítélkető, és emberi tulajdonságokkal felruházott Istenben... Az az Isten, amiben én hiszek, az az emberekben legmélyen rejtőző jóság... Hiszem, hogy mindenki vágyik valhol a jóra és a megbocsátásra... De ezt nem csak színleg kell mondani, és nem csak mások irányában, hanem magunkkal szemben is kötelességünk... Talán jobban is, mint másokkal szemben... A környzetünket megváltotathatjuk, de magunkat már nem... Szembe kell néznünk magunkkal is, és azzal az oldaunkkal is, melyre esetleg haragszunk, vagy nem éppen olyan, mint amilyennek szeretnénk...

És az érem harmadik oldala a tapasztalat... Építész szakon vagyok egyetemista... Intézményválltás közben... Voltak olyan tantárgyaim, melyekhet csak fenék kellett, mint pl a munkajog, filozófia, 20. századi magyar történelem... Meglett... Szabadkézi rajzon a ceruzámba kötöttek bele... Építészetelméleten meg abba, hogy nem vagyok elég minimalista... Meg hogy nem vagyok elég kreatív... Érdekes, pedig művész vagyok... Vagyis másik annak mondanak...

Na, de hagyom is a nosztalgiát... Végtére is mindenki horja a maga keresztjeit... És van, amit hiába akarunk elfelejteni, kontroll alatt tartani, azt úgy sem lehet... Vannak sebek, melyek nem gyógyulnak soha...Mert sohse arra emlékszünk, hogy mi történt, hanem arra, hogy mit éreztünk, akkor, amikor az megtörtént... A dühöt vissza lehet fogni... Egy ideig, de a fájdalom az az érzés, mely örökre belénk ágyazódik, és ott is marad... Idővel az ember nem gondol rá napokig, de attól még újra visszajön... Bár ne tenné... Ugye?

"Köszönöm hogy időt szántatok rám! DE nem hinném hogy megváltozom, bár esélyt néha adok magamnak, de lasan kifogyok ebből.

Továbbra is járom az utamat a Halál árnyékában a sötét lelkemmel és nem félek a Gonosztól, hisz én is az vagyok már!"

[link]