Gimisként terhes vagyok, nem igazán tudom, kihez kéne fordulnom. Ezt a szülők hogy fogadják? Ha nem szemtől szemben mondom el, az gond?

Sziasztok, a Kérdező vagyok!:)

Sokat gondolkoztam most, hogy írjak-e ide egyáltalán, hiszen konkrétan még az oldalról is töröltettem magam a második, vagy harmadik olyan üzenet után, hogy "remélem meghal a gyereked"... Rengeteg rosszindulatot, és bántást kaptam itt több válaszolótól, ok nélkül támadtak és nekem estek a kommentekben, és privát üzenetekben is. Ráadásul akkor még tele voltam kétséggel és bizonytalansággal, hogy vajon mi vár ránk, bírni fogom-e egyáltalán, elég erős lesz -e a kapcsolatunk a párommal, mit fognak szólni a szüleim, meg úgy alapból, mennyire leszek képes felnőni a feladathoz, ehhez az egész "babázáshoz"... De aztán döntöttünk, és nem nagyon volt visszaút. :)

Az utóbbi bő félévben eléggé felgyorsult/megváltozott körülöttem minden. Nem sokkal a 18. szülinapom után megszületett a kisbabánk, elkezdtük építeni/alakítani az első közös otthonunkat (ami remélhetőleg ősz elejére teljesen elkészül), letudtam az írásbeli érettségiket, és nagyban készülök a szóbelikre, aztán pedig a gondtalan nyárra a picivel.

Nem tagadom, elég nehéz még úgy is, hogy a lányunk mintha érezte volna az első perctől a tapasztalatlanságunkat... Ezzel arra utalok, hogy nem egy sírós baba, az éjszakákat átalussza már kb 4 hetes kora óta (este 9-kor letesszük, és reggel 8 körül ébred). Bárhová mehetünk vele, mert 5 percen belül bealszik a babakocsiban, és az autóban is egyaránt, szerencsére könnyen alkalmazkodik, és szeret ismerkedni is. Mindenkit levesz egy mosollyal a lábáról, az egész család és a barátaink is odavannak érte.

Sok segítségem/segítségünk van, igazából a szüleink nélkül nem tudom, hogy éltük volna túl az első napokat itthon. De sikerült, megcsináltuk, bár igaz, hogy még a mai napig van olyan, hogy a cél csak az, hogy a nap végén is életben legyünk mind a ketten... :D Nagyon szeretem a picit, tényleg eltörpül mellette minden baj, gond. A barátom sem lépett le, sőt, az első perctől mellettünk van mindig, és tesz félre bármit, ha rólunk van szó. Voltak a terhesség alatt hullámvölgyeink, főleg a költözést, házvásárlást illetően, később pedig a baba körüli dolgokban, de ezekre is szükségünk volt, hogy megtanuljuk kezelni a nézeteltéréseket, és utána nyugodtan megbeszéljünk mindent. Beletellett egy kis időbe, amíg realizáltuk azt, hogy mi ketten vagyunk a probléma ellen, és nem egymás ellen.

A szüleimből pedig a világ legcukibb nagyszülei lettek, bár tény, hogy apukám elég nehezen fogadta el a helyzetet, és szerintem még az utolsó héten is kételkedett, hogy képes leszek erre, és legyőzöm a félelmeimet. De mára nincs semmi gond, odavan az unokájáért, és anyával még képesek azon is összeveszni, hogy éppen ki tolja a babakocsit, vagy melyikőjük fogja meg a picit.

Örülök, hogy a sok itteni "jóakarónak" nem lett igaza, és nem lettem kidobva itthonról, nem omlott össze a szüleimben ezer világ, és még sorolhatnám. Kicsit magam is hibás vagyok, hiszen egy ilyen dolgot nem az interneten kellett volna megoldanom, de akkor, abban a pár napban nem voltam önmagam, nem is értettem, mi folyik körülöttem, vagy mi lesz a továbbiakban. Nem mondom, hogy a pici születésével azonnal "érett felnőtt" lettem, mert ez nem így van. De sokkal önállóbb vagyok, mint eddig bármikor, és tényleg Ő az, akiért bármit megtennék.

Szóval röviden, tömören ennyi lenne. :) Boldogabbak vagyunk, mint valaha és a legtöbb időben a kislányunkkal foglalkozunk, vagy éppen nézzük, ahogyan alszik. Persze néha-néha még kiborulok, hisztizek én is, de aztán gyorsan összeszedem magam, és folytatódik minden a megszokott módon. Aki ilyen helyzetbe kerül, és esetleg olvasná majd a kérdést, remélem látni fogja, hogy még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetek is megoldódnak, és sosem szabad a "tömegre" hallgatni.

Köszönjük szépen a kedves szavakat! :)

Nem tartom magam sem élősködőnek, sem "megélhetési szaporodónak" (milyen szó ez már :D). Egyszerűen csak egy anyuka vagyok, akinek az első babája kicsit korán érkezett. Ennyi.

Gratulálok, kérdező! :)

Aki meg azt írta, hogy elrontotta a szülei életét? már mivel rontotta volna el? Azzal, hogy pár hónapot egy fedél alatt kellett élniük egy nyugis csecsemővel? Hiszen már külön is költöznek...vagy hogy nem egyetemi tanulmányok miatt kell pénzt adniuk neki, hanem más miatt? Amúgy is, egy kiskorú teherbeesésekor a szülőnek is van valamiféle felelőssége, igazságtalan a fiatalkorút kitenni annak, hogy egyedül viselje a következményeket. Nem minden nagyszülőnek a világ vége ám, ha unokázik. Azért szerencsére sokan vannak, akik nem idegesítő teherként látnak egy kisgyereket, pláne a saját vérüket.