Mi volt a legfájóbb dolog amit a szüleid mondtak neked?

"Elmetszem a nyakadat."

Apám amit mondott, mikor az eljegyzési ebédre meghívtam: Nem tudok menni, mert dolgom van.. Az ebéd kb 1,5 hónappal később volt a meghívás után. Később kiderült a cimboráival inkább ment vadászni, mint a kölke eljegyzésére.. Ezt a haláláig nem bocsájtottam meg neki.

Olvasva a kommenteket, hihetetlen es durva, hogy hogy bannak azokkal egyesek akiknek eletet adtak.A szulo elsoszamu dolga, hogy onbizalmat erot adjon a gyerekenek az elethez.Ezekutan nem csoda, hogy ennyi eltorzult beteg szemelyiseggel kuzdo ember van az orszagunkban! Szomoru!

Egész életemben bántottak, testileg, és lelkileg is. Nagyon sok mindent mondtak, amit egy jó szülő soha nem mond a gyerekének. Hárman vagyunk testvérek, lányok. Csak a legkisebbet szerették. Ami legjobban fájt, mikor azt mondták, hogy én csak úgyis arra /szex/ kellek majd a fiúknak, de feleségül nem fognak venni. Ezt azért mondták, mert szerintük kövér voltam, és én ezt el is hittem. Ehhez képest hármunk közül én mentem leghamarabb férjhez. A férjem visszaadta az önbizalmamat. Elmúltunk 51 éves házasok. Visszanézve a gyerekkori képeimet, nem is voltam kövér, csak nem voltam anorexiás. Fogalmam sincs, hogy a szüleim hol vannak eltemetve, mert megszakítottunk velük minden kapcsolatot, mivel a férjemet is elmondták mindennek. Mikor jött a közjegyzőtől értesítés, hogy menjek hagyatéki tárgyalásra, én hivatalosan is lemondtam mindenről, amit tőlük örököltem volna, és a gyerekeim is lemondtak róla mindkettőjüknél.

Utolsó, az enyém is úgy adta elő, mintha tök jó szülő lett volna, holott kicsit se érdekeltem.

Ismét a 9-es, és a 35-ös válaszoló vagyok. Friss az élmény, ki kell írnom magamból. A lényeg hogy jelenleg is egy igen nehéz időszakon megyek keresztül, és amikor csak velük beszéltem,elég megértő volt, (apámmal szinte legtöbbször semmi baj nincs, itt most főleg megint anyumról lesz szó), ahogy csak tudott próbált vigasztalni, egy darabig... De tudni kell, hogy ő egy ideig tud megértő és kedves lenni, de elég hamar elfogy a türelme, és nagyon nehezen értjük meg egymást, elég máshogy gondolkozunk a legtöbb dologról. Most is így volt, telefonon rengeteget beszéltünk, és szinte megnyugodtam, hogy milyen megértő volt, és átérzi a problémáimat. Aztán a hétvégén felmentem hozzájuk, jöttek bátyámék is, és egyből teljesen más hangnemmel beszélt velem. Mintha direkt hozta volna fel azt, hogy az unokahúgom hasonló munkakörben, mint én (bár igaz, hogy régebb óta a cégnél van) 4 órában többet keres, mint én 8 órában, és a férje is 2x annyit keres, mint az enyém. Na, engem ez valahogy már annyira,, utolsó cseppként''érintett,,, hogy félrevonultam egy kicsit, de nem csattantam fel, csak normál hangnemben megjegyeztem, hogy bocsi, de nekem ezt most sok hallanom, inkább elmegyek egy kicsit... Így is lett, és jól lecseszett, hogy még mi az, hogy nekem áll feljebb, meg mit problémázok... Akkor már a sírógörcs is rám jött. Lehet, hogy én vagyok mostanában a gyenge idegzetű, de most mondjátok meg... Így kívülállóként szerintetek szép húzás volt ez tőle? Vagy én reagálom túl? Értem én, hogy aki megdolgozik, meg is érdemli, stb, semmi jogom irigykedni, itt most inkább azon van a hangsúly, hogy én valahogy egy anyától nem azt várom, hogy ilyen módon rúgjon még egyet, mikor nagyon jól tudja, hogy erre vágyok mostanában kihegyezve, és szerintem, ahogy ismerem, ha mástól hallaná ezt, hogy nekem ilyet mond, azt ő is elküldené a fenébe csak a saját szemébe a gerendát se...

Nem szeretlek, pup vagy a hátamon, inkább beadlak intézetbe. 15 éves koromba kaptam ezt meg mert megbuktam középsuliban évet kellet ismételnem. Azóta eltelt 20 év nem igazán tartjuk kapcsolatot. Szerencsére kitudtam törni és saját életem élni...