Nekem kellene keresnem és békülnöm? (Eszméletlen hosszú, kissé nyivákolós részletezés érkezik.)

Még mielőtt megtudtam, hogy terhes vagyok a kisfiammal, már mama (anyukám anyukája) tüdőrákos volt.

Én inkább operatív dolgokban segítettem, orvoshoz hordani, telefonálgatni az orvosoknak, a gyógyszereket beszerezni, ápolást szervezni (vagyis ezt csak én akartam), de természetesen etetni és wcre járni is, ha úgy jött ki.

Mikor kiderült, hogy várom a kisfiam, próbáltam kerülni, hogy mamát emelgetnem/pelenkázni kelljen. Mivel szülésig főállásban dolgoztam, az esküvőnket szerveztem, volt egy korábbi vetélésem és a kisfiammal is voltak bajok, kicsit kevesebbet vállaltam magamra.

Anya felmondott és főállásban ápolta eközben mamát, amiből sokat vállalt az öcsém és a húgom is. Közben megjelent az apja, a nagyapám, szintén halál betegen, de rááadásul őt 25 éve kb nem láttuk.

A kapcsolatunk már korábban is tett egy lépést hátra, mikor leszoktam róla, hogy minden nap munka után anyáéknál ülök és, hogy anyát dolgozni hordom állandóan, mikor még egy lépést visszaléptem mama ápolásából, teljesen kiestem anya kegyeiből.

Mama meghalt mikor 5 hónapos terhes voltam, de így maradtunk. Egyedül készültem az esküvőnkre, egyedül vásároltam be és mostam a babaruhát. (A férjem külföldön volt, hogy szülés után itthon maradhasson minél többet velünk.)

A kisfiam majd egy hónappal hamarabb jött, férjem még Németországban, hívtam apukám, hogy vigyen át a szomszéd városba, ahol szülni akartam.

Az egész család anyám vezetésével odacsődült. Sürgősségi császár lett, s anyám addig erősködött, hogy bejön, hogy hamarabb kapta meg a kisfiam mint én (Aranyóra, férjem sehol, mai napig nem tudom mi történt, ahogy beértem ctg után futás volt a műtőbe).

Az első dolog amit megéreztem a kisfiamon, az a cigiszag amit anya ragasztott rá. Nem is tudom, hogy hogy engedhették meg, hogy egy PIC-re kerülő kisbabát a folyosón valaki, akiről nem is tudják kicsoda (be senki sem jöhetett kísérőnek), felmarkolhat és megölelgethet.

Ez azért fontos, mert anya később többször hangoztatta, a kisfiamnak, hogy engem szeretsz bebebeee, mert én fogtalak meg először. Mindezt a férjemnek címezve, aki azóta is küzd a bűntudattal, hogy lemaradt a szülésről.

Szülés után, volt némi gyermekágyi depresszióm, úgy a fiam 3-4 hónapos koráig. Rendszeres volt, hogy kérdés nélkül, alvásidőben ránktörték az ajtót (egyszobás kis garzon, nem lehet elvonulni, hogy a kicsi békében aludjon), anya állandóan mászott a fiam aurájába, ki akarta venni a kezemből, idióta beceneveket adott neki (hinta). Én ezt nehezen viseltem, senkinek sem akartam odaadni a fiamat. Szépen el is mondtam neki, hogy kérem legyen türelmes, nem érzem jól magam, nem szeretem, ha más megfogja és legyenek kedvesek szólni, ha jönnek, hogy ne kilógó cicivel, az alvásból verjenek fel minket.

Sétálni rengetegszer hívtam, hogy menjünk, hogy ne gubbasszak egyedül, sosem jött, nem akar felöltözni. Mikor próbáltam nyitni, hogy nyugodtan adjon a fiamnak enni, pelusozni, játsszanak, mindig nem volt a válasz, az az anyja dolga.

A sztori ott eszkalálódott, mikor a 9 hónapos gyerek mellett olyan rosszul lettem, hogy nem bírtam normálisan lábra állni. Faltól falig mentem, rángatózott a szemem, fekve is forgott az ágy. Hálistennek kiderült, hogy egy kristály vált le a fülemben. De hiába hívtam anyát nem jött: a 25 éve nem látott apját ápolta. Egy hétig ránk sem nézett (de körmöshöz elment a ház előtt).

És elérünk a fő konfliktushoz: a fiam 1 éves korában 4 órában visszementem dolgozni. Ő bölcsiben, minden rendben volt, csak már az első héten beteg lett. Amit meg is oldottam, csak meséltem anyának telefonon milyen nehéz így indítani.

Elkezdett pattogni, hogy magamnak csináltam, oldjam meg (nem is kértem segítséget), mert én fintorogtam amikor az újszülöttel kivertek az ágyból és így nem jön hozzánk mert nem érzi otthon magát. Azt is letagadta, hogy amikor rosszul voltam, hívtam hogy segítsen. Amúgy sem segítene, mert neki sem segítettem mamával meg a félig ismeretlen nagyapámmal. Közölte, hogy nagyapám fontosabb, mint az unokája, és hogy jobb lesz, ha megszakítjuk a kapcsolatot.

Ennek egy éve. Egy éve nem beszélünk, nem látta az unokáját, holott mikor született mindenáron vele akart lenni. Amit sosem akadályoztam, szimplán az első 2-3 hónapban nem szerettem, ha az apján és rajtam kívül más felveszi.

Nem tudom nekem kellene-e nyitnom (nem akartam eddig engedi, hiszen kijelentette, hogy nem vagyunk fontosak, de most elgondolkoztam). Nagyapám haldoklik és biztos vagyok benne, ha már nem kell ápolnia, elő fog kerülni. Nem tudom hogy reagáljak. És hogy, ha nem keres, nekem kellene?

Az én életemben ez az év semmi, de a kisfiam? Mi lesz, ha kibékülünk, nem úgy csinálok valamit ahogy gondolja és ismét megszakítja a kapcsolatot velünk? Ezer más aspektusa van a sztorinak, rengeteg sérelem (Elküldött már, hogy többet ne menjek hozzájuk haza, azért mert nem vettem észre, hogy csörög a telefon mert jönnének. Mikor mentem tisztázni a helyzetet gyakorlatilag kirakott a házból.)

Néha azt érzem, hogy jobb, ha nem is tartjuk a kapcsolatot (Például húgom is megzsarolta hogy kitagadja, ha ellent mond neki; mai napig más hordja dolgozni "helyettem", gyógyszer gondjai is vannak.)

Néha meg az hogy csak az anyám és valahol nagyon félrement a kommunikáció és rendbe kellene hozni.

Nagyon sok mindent kihagytam, de így is hosszú litánia lett. Mi a véleményetek?