Kudarcként élnétek meg ha a lányotoknak 35 évesen sem családja, se párja, se lakása, se életcélja nem lenne?

Kérdés mi van még mellette. Mert ha pl. valamilyen művész és világszerte vannak kiállításai, akkor az magyarázhatja, arra tette fel az életét.

Viszont ha csak egyik napról a másikra él, az elég szomorú.

Mondhatja hogy boldog ettől, de valójában inkább érzelemszegény.

Joga van hozzá, az igaz, csak értelme nincs az egésznek.

Ha nincs életcélja, az baj. Saját lakáshoz a mai világban nagyon sokan nem jutnak, ami természetesen nem jó, de ezzel nincs egyedül. A családalapítás, vagy annak hiánya pedig nagyon egyéni kérdés. Egy harmonikus párkapcsolat soha nem véletlen, két olyan ember kell hozzá, akik folyamatosan tesznek a kapcsolatért és egymásért. Sajnos az ilyen ritka, mint a fehér holló. Aki egyedül maradt, az többnyire boldog párokat lát, és nem veszi észre a társas magányban, vagy rosszabb esetben bántalmazó kapcsolatban élő tömegeket.

Úgy gondolom, hogy az az elképzelés a normalitásról, amivel a fiatalok többsége elindul az életben (jó állás, saját ingatlan, szerelem, harmonikus párkapcsolat, gyerekek, a társsal együtt megöregedni, majd békésen meghalni az unokák és gyerekek gyűrűjében) egy illúzió. Pontosabban ez az emberek töredékének adatik meg. Az átlag földlakó élete ilyen vagy olyan szempontból kifejezetten problémás, és nagyon nem felel meg a "normalitásnak". Ha valaki a hibákat keresi, 3 perc alatt megállapíthatja magáról, hogy egy elátkozott vesztes. Természetesen nem lehet, és nem is szabad a problémákról tudomást sem venni, de aki értékeli, amije van (mert valami kis sikere mindenkinek van), és apró, elérhető célokat tűz rendszeresen maga elé, az valószínűleg boldogabb lesz, mint az, aki foggal-körömmel ragaszkodik egy csalóka, irreális "normalitáshoz".

Megjegyzem, nem baj, hogy nincs kutyája, mert sokan öregednek meg kisállatokkal azzal a hamis illúzióval, hogy van mellettük valaki.

Tehát ha ki szeretne mozdulni ebből az állapotból, akkor jobban megy állat nélkül.

13:34 - nem keltett benne szégyenérzetet, azt nem írta, miért támadod?

A szülő aggódása pedig jogos, a kérdése az volt, hogy az ő kudarca-e ez.

Próbál segíteni, hátha ha még lehet.

A konkrét okok sokat számítanak, de a felsoroltak közül a család hiánya érdekelne legkevésbé.

És kudarcnak nem érezném, de hibásnak érezném magam.